Kis Ujság, 1951. december (5. évfolyam, 258-262. szám)
1951-12-02 / 258. szám
Ira 60 fillér Nyílt levél Francois Mauriachoz írta: KATONA JENŐ Uram, sez ön által is tisztelt Romain Rollandtól tanultam meg még kora ifjúságom éveiben, melyek messze szálltak, mint szélbe kapott ének, hogy nincs olyan szerény szellem, akinek ne volna joga egy nála sokkal nagyobb tehetség lelkiismeretére appellálni. Távol legyen tőlem, hogy e levelet a Jean Cristophe szerzőjének — aki akkor még, mikor sorait Tolsztojhoz, a lángeszű óriáshoz megírta, névtelen normaben volt — írásához hasonlítsam. Romain Rolland különben is tanácsot kért, e sorok önhöz a lelkiismeret jogán kérdéseket tesznek fel. Tőlem a Figaro cikkírójához íródjanak e sorok, aki megragadó stílusával és elvakult kommunista gyűlöletével tehetségét hetente többször is a háborús uszítás szolgálatába állítja, hanem ahhoz a Mauriac-hoz, akit valamikor ismertem és szerettem a regényíróhoz, a Temps present egyik vezető alakjához, s mindenekelőtt ahhoz, aki a háború alatt, Franciaország hitleri megszállásának idején, az illegalitás éveiben a közös nagy népfrontban a resistenceban, Aragonnal és Eluard-ral együtt küzdött hazája, népe és az emberiség hitlerista meggyalázói, megtiprói ellen. Azokban az években, Uram, Ön levelével tisztelt meg és engedélyt is adott írásai közlésére egy általam vezetett népfrontkatolikus lapban, melynek sok hibája lehetett, de soha egy pillanatra a hitlerizmussal meg nem alkudott. Akkor ön e körben egyik tanítómesterünk és mélységesen tisztelt harcos társunk volt. Emlékszik még a napokra, régen amikor Bernanos híres holdfényes temetőit megírta Franco ellen a Minorca-szigeteken, amikor Marilain is még a fasizmus ellen forgatta tollát s ön Hitlert és társait háromszoros gyilkosokként bélyegezte meg? Emlékszik még Thorez írására: La main tendue-re, amely akkor nem hasztalan kereste a testvérkezet? S jut még néha eszébe Önnek a megszállás ideje? Ön akkor, nagypolgári származása ellenére sem tartozott azokhoz, akik azt kiáltották: plutôt Hitler que le communisme, a nemzeti öngyilkosság osztályegoizmus diktálta politikájához, amely Hitlerben csendőrt látott a munkásosztály, a demokrácia és a Szovjetunió ellen. Nem, Ön akkor nem tartozott a hitlerizmus helytartóihoz, Pétainhez és Lávaihoz, Darlanhoz és De Brinonhoz, a vichy-i együttműködőkhöz, még azokhoz sem, akik szomorú rezignációval azt hirdették: Franciaország meghal, ne háborítsátok haláltusáját... Hogyan kerülte el Hitler barna hadainak, Laval és Abetz urak shirtjeinek börtönét a háború alatt, nem tudom. Csak megdöbbenéssel kezdtem figyelni már 1946-ban Párizsban az ön írásait. Azokban a napokban már az Egyesült Nemzetek álma szétfoszlóban volt . De Gaulle liberateurből mindinkább új zsarnokság felé kezdett hajolni, ön is már ekkor a »vértanúk pártja« ellen kezdett írni, akikkel a háborúban együtt küzdött és mint a Figaro egyik tulajdonosa lassan áttájékozódott azok oldalára, akik ellen a hitlerizmus idején harcolt, felejtve, hogy a jó ügyért kiontott mártírvér a jövő magva. És most eljutott odáig, hogy lapjában Skorzeny-vel ezzel az SS tömeggyilkossal íratott cikksorozatot, azzal a Skorzenyvel, akit Mussolini kétes bátorságú kiszabadítása mellett a német ellenállók százainak legyiksolása terhel, még 1944-ben is, a Stauffenberg-féle merénylet után. Ön nagyon jól tudja, hogy Skorzeny volt egyik legvéresebb hóhérpribékje az őrjöngő, paranoiás Hitlernek, egyik leggonoszabb kopója S ha nem tudta volna, elolvashatta az Esprit-ben Béguin-nek, a nagy katolikus irodalomtörténésznek cikkét, aki még nem felejtette el azt, amit ön, úgy látszik, már teljesen elfelejtett... Ennyi maradt volna meg önben abból a Mauriacból, aki valaha leírta e sorokat: »Nincs nagyobb aljasság, mint amikor a polgárság anyagi érdekei védelmét lelki, vallási érdekek spanyol fala mögé rejti.« Ennyi maradt volna meg mindössze önben a világháború és a fasizmus tanulságaiból? Hát nem arról gondolkoztunk-e a háború alatt, ott is, ahol az embernek nagyon sok ideje van elmélkedésre és a folyton lehetséges halállal farkasszemet nézve nem hazudik önmagának: a börtönben, hogy az első nagy áram, mely a háború végeztével végigzúg a világon, az egyéni és nemzeti szabadság árama lesz. Kis népek szabadulnak, a szörnyű, gyilkos Germánia szorításából. Kicsit mindannyian tántorogni fogunk a szabadság levegőjében, mint a börtönéből a szabad ég alá először kilépő rab tántorog, de ez mégis a ver sacrum árama, a szabadság szent tavaszának árama lesz. De azt is tudtuk, hogy az első nagy áramot, a szabadság áramát, egy második, egy mélyebb, fenékáram követi majd, s ez a szociális igazság, a szociális egyenlőség árama. A tömegek soha meg nem bocsátják, meg nem bocsáthatják a fasizmussal kollaboráló, cinkos vezetőrétegeknek, hogy egy emberöltő alatt, a monopolkapitalizmus krízise folytán, két ilyen világháborúba zuhantak. Egy is sok lett volna egy nemzedéknek. Ezt, ha nem is képzett közgazdászok és szociológusok, ösztöneikben érzik. Érzik, hogy a szociális egyenlőség megoldatlan problémája miatt szakadt rájuk az ég, a világháború szentségtelen tömegmészárlása, esztelen iszonyata, értelmetlen őrülete. Hogy soha emberi tömegeket aljasabban be nem csaptak a történelem folyamán, mint a különböző fasizmusokban, melyek csak végső kifejletei és képletei, matematikai egyenlegei a Pénz gőgös és piszkos uralmának. Önnek, minden osztálykorlátoltsága mellett is, látnia kellett, hogy a világháború végeztével azok, akik Roosevelt örökségét elalkudták, a potsdami megegyezést lábbal tiporták, nem extirpálják Németországban a fasizmus kapitalista alapjait képező nagybirtokot, nagyipart, nagytőkét. (S hol tartunk már azóta?) Hogy újra viszszakerülnek irányító helyeikre, a jól párnázott vezérigazgatói és bankelnöki szobákba azok, akik Hitler megbízói és pénzadói voltak. Hogy a monopolkapitalizmus haszonélvezői, a dolgozó nép kizsákmányolói, a háború vámszedői ott is és Franciaországban is újra helyükön vannak. A hírhedt kétszáz család, a Hitler-bérenc külügyminiszter, Bonnet úr megbízói, Pétain és Laval mozgatói, az egykori »muniquois«-k szintén elkerülték a Szajna partján jól megérdemelt sorsukat. S a hitlerizmus örökségébe lépő amerikai imperializmus vonzani kezdte őket, mint a mágnes s már fölrevültek egy új fasizmus és új háború körvonalai. Hogy is lehetett volna másként: a monopolkapitalizmus táptalaja a fasizmusnak és — elfelejtették volna már Jaurés mondását? — magában hordja ihalfelhő a villamos most. _________- -Bonni bábkancellár, Adenauer érkezett önökhöz Párizsba s mögötte ott vannak mindazok a német nagytőkések, a rajnai nagyipar, a Ruhr-vidék urai, a Merren-klub egykori junkerei, Hitler barátai, akik már két rettenetes világháborúba hajszolták bele népüket s az Ön népét, a francia népet. Mert a háború »tőkéjén« különösen jól lehet szüretelni. A vér még jobban csurran a pénzemládba, mint az emberi veríték. S egy új München körvonalai voulnak ki Acheson — Eden — Schuman — Adenauer között. A fasizmust eltipró Szovjetunió külügyminisztere, Visinszkij helyett a német kancellár ül máris visszafojthatatlan gőggel a párizsi tárgyalóasztalnál. Emlékszik még, Uram, Ribbentrop 1938 decemberi párizsi látogatására, melyet olyan örömmel köszöntöttek a francia szalonok söpredéke, a Saint Germain-negyed dámái, szelvényvágói, a Rue Saint Honoré aranyifjúsága és nagy kokottjai? Mit hozott ez Franciaországra és a világra? Kiknek lett igaza akkor, München híveinek, vagy az annyit rágalmazott kommunistáknak? Talán a Schumanvagy Pleven-tervek ma mást jelentenek? Az elzászi és rajnai kartell — mondják önök — egy nagy internacionalista kartell első körvonala, az ultraimperializmus felé, túl az imperializmuson és háborún. S önök mellett ezt a dalt zengi a szocialista névre méltatlan opportunizmus is, mit sem tanulva két világháborúból. De elég a monopolkapitalizmusnak a kartellmegegyezések felszíne alatt is tovább ható imperializmusára, az állítólag segítséget jelentő Marshall-terv »eredményeire«: Franciaország munkanélküli tömegeire, a vértanuk sorát folytató bányászáldozatokra nézni, hogy kitűnjék, ez elképzelés ultrabadarsága, melyben a béke illúzióját a háború szörnyű valósága váltja fel. A háborúé, melyben az Apokalipszis lovasai vágtatnak át szegény dolgozó emberek vetésén, melyről az egyház is így imádkozik: pestistől, éhségtől és háborútól ments meg Uram minkét. És a zsoltáros azt mondja: szórd szét, semmisítsd meg, Uram, azokat, akik a háborút akarják, az önök művének perspektívája, Uram. Milyen más, milyen tiszta, nemes és sugárzó ezzel szemben, hogy egy Ön által is jól ismert nevet említsek, Gabriel Péri-é, a »daloló holnapok« hőséé. Milyen tisztán, töretlen erővel, a francia stílus milyen világosságával és méltóságával, egyetlen retouche nélkül, a captatio benevolentiae egyetlen rezdülete nélkül írta meg önéletrajzát a Gestapo fogságban is s írta meg vele és lenne mindazt, amit ön olyan teljesen és sikeresen elfelejtett. Paul Valéry sorai nem ragyognak fényesebben a Chaillot-palota homlokzatán, mint ezek a sorok. Hitelüket a halál bizonyítja, mely oda hajlott már írójuk fölé, miközben sorait papírra rótta s ott várta nemsokára, e francia árulóktól a német Gestaponak kiszolgáltatva, a börtön jeges udvarán, ahol, mint annyian, életét adta Franciaországért s az emberiség ügyéért. Emlékszik még, Uram, Pascal mondására: Hiszek olyan tanuknak, akik életüket adják azért, amiről tanúskodnak . 1. E sorok írója, Uram, látta Auschwitzban Péri vértanútársainak sírját, látta a kicsiny, francia föliratú fakeresztek végtelen sorát, melyekkel a kegyelet a fölszabadulása után tisztelte meg e holtakat. Miért ömlött ki ennyi embernek vére, ha ön most Skorzeny-vel, a hitlerista vérgőzös gyilkossal közös lapra írja nevét? Miért állott ellent akkor a francia nép, miért volt Orfedoor és indultak önként , Matos halálba ezrek és tízezrek? M felel ön erre a kérdésre? M dobog ön felé a francia anyák fikát féltő szíve? Mit zúgnak a Frontenac-i fenyők? Felelje: Uram, mi az értelme ma már 0 előtt a francia szabadságért és emberségért életüket áldozott hőse korhadt fakeresztjeinek?. Vasárnap 1951 december 9 Szeititől,szem!Mesi . KÖZÉRT. tel Szemtől-szemben ülünk itt a Váci utca 36-os számú ház egyik harmadikemeleti irodahelyiségében a KÖZÉRT-tel, amelyet ezúttal három-négy lelkes, értelmes és udvarias tisztviselő testesít meg. Egyikük sem lehet több harminc esztendősnél. Valamennyien a KÖZÉRT vezérkarához tartoznak, azokhoz az új típusú kereskedőkhöz, akiknél a cél: a dolgozók minél jobb ellátása. Várják az újságíró kérdéseit, amelyeket a közönség nevében intéz hozzájuk. Az újságíró jól tudja, hogy a nem mindig dicsérettel említett KÖZÉRT valójában évek óta hatalmas munkát végez az élelmiszerellátás terén, a KÖZÉRT részéről viszont tisztában vannak azzal, hogy minden jószándékuk mellett akadnak bőven hibák, amiket jogosan panaszol fel a közönség. A tényeknek ilyen kölcsönös leszögezése mellett indul meg az érdekes beszélgetés. Elöljáróban el kell mondanunk, hogy ezt a hatalmas szervezetet, amelynek munkája a másfélmilliós főváros áruellátására irányul, a KÖZÉRT Kereskedelmi Központ irányítja, de egyre jobban részt vesznek a munkában a kerületi KÖZÉRT- vállalatok a tanácsok segítségével. És most rátérhetünk a panaszok megbeszélésére. Legelőször is a közönség részéről legtöbbet kifogásolt udvariatlanságot tesszük szóvá. Azt mondja az egyik osztályvezető: — Tagadhatatlan, hogy az udvariatlanság miatt sok a panasz. Ne felejtsük el azonban, hogy a KÖZÉRT- alkalmazott a legnehezebb poszton áll, mert itt a pultok körül adódik a legtöbb súrlódási alkalom. Mi természetesen minden esetben a közönség pártján vagyunk, még akkor is, ha nem egészen neki van igaza. Az olyan alkalmazottakat, akik nem tudnak a vevőkkel bánni, leváltjuk. Az új alkalmazottak tanfolyamon vesznek részt s ezeken a legfőbb tantárgy a vevőkkel való bánásmód tudománya. Másvalaki veszi át a szót. — A közeljövőben erősen csökkenni fognak az ilyen irányú panaszok — mondja. — Néhány üzletünkbe már bevezettük — és fokozatosan bevezetjük a többibe is —, azt a szovjet rendszert, hogy a közönség csak egy személlyel áll szemben vásárlásai során. Az méri ki az árut, annál kell fizetnie és ha jegyes árut vásárol, ugyanaz vágja le jegyét is. Ily módon megszűnik a közönségnek akaratlan vegzálása, amikor egyetlen árucikk miatt sokszor három helyen is, várakoznia kellett. Az ilyen felesleges várakozások alaposan próbára tették a munkába sietők, vagy a munkából fáradtan érkezők türelmét és csak elmérgesítették a viszonyt vevő és eladó között. A szovjet rendszer bevezetése ezt az állapotot megszünteti. — Ha már i°/ggyg*l kerülnek szóba — szólunk közbe —, hadd említsünk meg egy súlyos panaszt, amit legutóbb egyik tanácstag beszámolóján hallottunk. Egy háziasszony elmondotta, hogy egyik-másik KÖZERT-fiókban nem éppen korrektül kezelik a jegyeket. Többet vágnak le, mint amennyire szükség volna, sőt — más jegyet is levágnak. Amikor azután a károsult észretér, rendszerint már hiába reklamál... — Ilyen panasz is sok van — ismerik el azonnal. — A napokban az én édesanyámmal is megtörtént, hogy az egyik üzletben ,mellesleg* levágták húszdekás vajjegyét... — mondja az egyik osztályvezető. — Hogyan lehetne ezen segíteni? — Állandó ellenőrzéssel, neveléssel küzdünk a visszaélések ellen, ami bizony egy ilyen nagy vállalatnál mindig előfordulhat. Szerencsére egyre ritkábban. Mindent elkövetünk, hogy még a visszaélések lehetőségét is csökkentsük, ezt a célt szolgálja legújabb rendelkezésünk is, amelyről jó, ha a közönség is tudomást szerez. A jegyek levágása előtt az alkalmazott köteles a vevő előtt hangosan bemondani, hogy mennyi jegyet vág le s hogy miből mennyit fog kiszolgáltatni. — Meg kell mondani, hogy az említett visszaéléseket megkönnyítette az is hogy a hó vége felé az összeszabdalt jegyeken már alig ismerte ki magát valaki — jegyzi meg egy másik informátorunk. — őszintén szónva még magam sem ... A most kiadásra kerülő negyedévi szelvények már áttekinthetőbbek, jobban vannak rajtuk csoportosítva a kiszolgáltatandó árucikkek. — És itt van az eladói gőg ! Erről mi a véleményük? — kérdezzük és mingyárt megmagyarázzuk, hogy mit értünk alatta. Azt a magatartást, amikor az alkalmazott elérhetetlen magasságban trónolónak képzeli magát s jóformán szóba sem hajlandó állni az emberrel. Bognár miniszter is megemlítette ezt a típust, amely, ahelyett hogy kereskedő lenne a szó valódi értelmében, árurioszkvá degradálja magát. A szocialista kereskedelemnek viszont éppen az a célja, hogy eladó és vevő között a legszívélyesebb viszony alakuljon ki. Érdekes, hogy bármilyen kemény kritikát mondunk is, azt azonnal elfogadják és nem igyekszenek szépíteni a KÖZÉRT-et Most is ez történik. — Sajnos, ilyen alkalmazottunk is akad. De meg kell mondanunk, hogy ebben a közönség is hibás, mert bizonyos mértékig maga termeli ki ezt a típust, amikor egyik-másik eladót- némi kedvezményezés ellenében — kedvencévé avat. Az ilyen eladó azután egyesekhez udvarias, másokhoz viszont valóban gőgös, mert azt a hitet ébresztették benne, hogy ő valamiféle különleges lény ... Hát ezt a szellemet tűzzel-vassal irtjuk. Nemsokára tájékoztató füzetek jelennek meg belső használatra és egyikben éppen az ilyen típust állítjuk pellengérre. De pozitív irányban is küzdünk, amikor versenyeket rendezünk a »kerület legjobb boltja« és »a legjobb eladó« cím elnyeréséért. A protekcióval hogyan állunk? — kérdezzük, mert tudjuk, hogy a közönség mily sokszor kifogásolja az egyes »protekciós« alakokat, akiknek a pult alól adják ki a félretett árut . A protekcionizmust is méltán kifogásolja a közönség — halljuk a választ — Tudjuk, hogy majd minden fiókban fellelhető ez a jelenség. Mi ezt is a legszigorúbban vesszük, erősen tiltjuk, de rendelkezéseink bizonyos mértékben csak írott malasztok maradnak, ha maga a közönség nem segít minket. Próbavásárlásokon ellenőrizzük a mérést, a számolást, a jegylevágást, de már a protekcionizmust nagyon nehéz észlelni, ide a közönség árgus szeme is szükséges lenne. Szóvátesszük az egyes fiókokban a pultok előtt tapasztalható hosszas várakozást, ami az illető fiókot a nap legtöbb idejében zsúfolttá, levegőtlenné teszi. — Nyugodtan állíthatjuk — hangzik a válasz —, hogy ez csak volt. Ma már megszűnt a pultok előtti tolongás, ami még néhány hónappal ez