Kis Vasárnapi Ujsag, 1874 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1874-11-08 / 45. szám

706 KIS VASÁRNAPI ÚJSÁG, 1874. — 45. szám, lovakat. Kidüledő szemeivel — a vakító villámfény miatt — alig látott már valamit, s ő rábízta a lovakra, hogy menjenek a merre látnak, csak minél messzebb, ember nem lakta táj felé, hol a bűnös tettet nem látja senki, nem tudja senki__ És a lovak mentek ... vágtattak ... rohantak. Egyszer aztán megálltak és nem vágtattak tovább, akármint verte is őket a gonosz ember az ostornyéllel, — mert már nem birtak tovább menni a fáradságtól. Elfulladva, lihegve, tajtékot hányva fújták orrlyukaikból a forró gőzt. — Kidőltek! nem bírnak tovább menni! — mormogá Kaján Péter, — no de mindegy! — Elég messze jöttem már. Aztán meg nem is lehet messze a hajnal. Eh! végezzünk. Megdörzsölte szemeit s lelépett a kocsiról. Néhány pillanatig tántorogva, elhomályo­sult szemei miatt, odadőlt a kocsi oldalához, aztán pedig előre ment s meghuzogatta a fáradt lovak füleit, a­mit azért szoktak tenni, hogy a kifáradt állatoknak baja ne legyen. (A fülrángatásról egyéb magyará­zatot nem tudok adni.) Két pokrócz is volt a kocsin, melyekkel betakarta az izzadt lo­vakat, hogy meg ne haljenek. Mikor ezzel is készen volt, előre botorkázott a vízzel borított utón, s egy hosszantartó villámlás fényében látja ám, hogy egy erdő­forma sö­­tétlik előtte. „Éppen alkalmas hely ! — gondolá ma­gában. — De hátha csalódtam ? hátha nem is erdő?“ Addig ment előre, m­íg egyszerre csak valami bokorfélébe ütközött. — Csakugyan erdő!., ni­ni! jó hogy megint villámlott, mert most már tisztán láttam, hogy erdő. Megfordulva visszatért a kocsihoz. „Ez az út bevisz az erdőbe, — gondolá, — beállok a kocsival, hogyha rám világosodik is, — mert már nemsokára kipirul a hajnal, — ne legyen itt a szem előtt. Az erdőig csak el­bírnak még menni a lovak, ezután a pihenés után.“ A lovak egy-két biztató szó után meg is indultak, csendesen tapicskolva a felfrecsegő vízben, s midőn már eléggé be­hatoltak az erdő sűrűjébe, melynek hajlongó fái — bár ez idő alatt egészen elállt a zápor — sűrű esőcseppeket szórtak le az ernyős kocsi kopogó fedelére s a gonosz ember nyakába, ki azonban nem törődött vele. — Kaján Péter megálltta a lovakat, s fellépve a kocsira, úgy látszott, mintha tűnődnék. Valóban tűnődött is azon, hogy miként ve­szítse el mostoha fiait? megfojtsa-e, meg­ölje-e, vagy itt hagyja őket magukra az erdőben, hogy éhen veszszenek vagy elkó­boroljanak? Hosszas tűnődés után arra a borzasztó tettre határozta el magát, hogy megfojtja a gyermekeket. „Ha itt hagyom őket, megeshetik, hogy valaki reájuk akad, mielőtt elhalnak, s visz­­szavezeti őket. Pedig azt nem akarom. . . . Nem, nem, nem! Ha megfojtom őket, nem fog látszani, hogy erőszakos halállal múltak ki, mert mikorra rájuk talál valaki véletle­nül, akkor már nyoma sem lesz nyakukon a zsinegnek. Megfojtom őket!“ A kocsiban volt elég nagy zsineg, mely­­lyel a baromfiakat szokta a szomszéd lekö­tözni. Jó lesz az arra a két gyenge nyakra! — Álljatok fel! — kiáltott a gyerme­kekre, leoldozva a kocsi oldaláról a zsine­get. Szavait visszhangozta a sötét erdő s elnyelte az ég tompa dörgése. A kis­fiuk dideregve emelkedtek fel a kocsiban s szag­­gatott zokogással kis kezeiket összetéve, kérték részlelkü mostohájukat, hogy ne bántsa őket, az pedig durván magához rántva leemelte őket a kocsiról, eltűnt velük az erdő sűrűjében, melynek fái s bokrai közt meg­­m­eglobbant a villám fénye. A gyermekek, mintha most már ösztönszerüleg érezték s tudták volna, hogy meg kell halniok, két­ségbeesetten sikoltoztak s vergődtek a go­nosz ember erős karjaiban. — Sikolthattok! nem hallja meg senki! E szavakkal letette őket a vizes fűre, ki­bontva a karjára akasztott zsineget. . . . — Édes anyám! — édes anyám! — si­­koltozák a szerencsétlen gyermekek. — Gyere ide édes anyám! . . . bánt az édes apám! . . . S térdre esve, összetéve kezecskéiket es föleg emelték halovány arczácskáikat a gonosz emberre és elkezdték zagokra re­­begni azt az imádságot, melyre édes anyjuk tanította őket, s mely bajban, veszélyben vigaszt, enyhülést ad a szívnek: „Ne vigy minket a kísértetbe, de szaba­díts meg a gonosztól, mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség, most és mindörökké amen.“

Next