Kisalföld, 1960. szeptember (5. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-23 / 225. szám
c Jóleső érzés fogott el mindanynyiiunkat, amikor a minap egyik ismerősöm igazi patriótaként nyakra-főre dícsérgette Győrt egy idegennek: „Tudod, hogy már több mint 70 000 lakosa van? És olyan nagy üzemei, mint a Vagongyár, meg a Szerszámgépgyár? És van állandó színházunk is...” Nagyon büszkén mondta, hogy „színháziunk.’’ Mindjárt szaván fogtam, s megkérdeztem tőle: „Jár színházba?” Felsorolta, mit látott: a Dumaparti randevút, a Füredi komédiásokat, a Majd a papa című darabot és — vége. És — ismétlem — úgy mondta: „színházunk.” Annyi bizonyos, a színház az övé is. Azoké is, akik csak látják, eljárnak mellette. A színházat azonban nemcsak az említett darabok jelentik, egyáltalán nem ezek jelentik elsősorban. Inkább súlyosabb, köznyelven szólva is „nehezebb darabok’’, mint például a mostanában műsorra tűzött Othello, vagy a múlt évadban játszott Pesti emberek, a Kormos ég, a Bernarda háza, a Rigoletto stb. Még akkor is inkább ezekkel együtt említendő a színház, ha viszonylag még keveset játszanak is belőlük. Nyilvánvalóan az érzi, s az mondhatja magának elsősorban a színházat, aki ezeket is látta, átérezte, ha nem is valamennyit. No de elég sokan vannak még, akik előbb említett, derék ismerősömhöz hasonlóan, tudják magukénak a Kisfaludy Színházat. Színészi és más kulturális körökben ismeretes, hogy a könnyed, vagy éppen lenge műfajú darabok látogatottsága sokkal nagyobb, mint a klasszikusoké és más komoly műveké. Emlékszünk: az Ilyen nagy szerelem, a Tizenkét dühös ember, A Bernarda háza — noha megfeleltek a kívánalmaknak — látogatottságukat tekintve, nem voltak éppen sikerültek. Pedig a színészek, rendezők, szinte az összes közreműködők hallatlanul nagy igyekezettel, művészi igénnyel, e darabok iránti őszinte lelkesedéssel hozták tető alá ezeket az előadásokat. És — jól tudjuk — némelykor időlegesen kicsit le is hangolta őket, hogy művészi odaadásuk, s a számukra oly kedves darabok nem váltottak ki elég sikert. Azt hiszem, helyben vagyunk. Ez az a dolog, amelyről szólni nemcsak hogy érdemes, hanem kell. A városát, színházát, színészeit, a kulturáltságot szerető ember nem mehet el már szó nélkül e dolog mellett. Annyi bizonyos, hogy jóval előbbre vagyunk a komoly, művészi darabok megkedveltetésében, mint néhány éve. Tegnapelőtt este például telt ház volt az Othello előadásán, s a pénztár mellett azt olvashattuk: ..Az Othello szeptember 30-i (és még két) előadására minden jegy ü kért”. De még nem tudni, mi esz a többi előadásokon. Újból a helyes közízlésről kell ■zólnunk, mert ennek a kialakulatlansága az oka elsősorban, hogy Győr sok lakója még nem érez elég belső indítékot éppen a legértékesebb darabok megtekintésére. A probléma nagyjából ugyanaz, mint a nemrég szóvátett, művészietlen Schaubach és egyéb figurák vásárlásával. Négy-hatszáz forintokért is vásárolnak ilyeneket, noha ezekért az összegekért értékes, művészi alkotásokat is kaphatnának A lakosság elég nagy részében még nem tudnak mély, nemes érzelmeket kiváltani a valóban művészi dolgok. Az emberek egy részének Bartók muzsikája még bántja a fülét, másoknak a szívük legmélyéig hatol. Ez — természetesen — csak részben tartozik ide, hiszen a klasszikus darab más, mint Bartók, vagy más zeneszerző klasszikus muzsikája. A lobbit nemcsak hallja, hanem útja is az ember, közülük a legnehezebbet is könnyebben megintheti, átélheti. De bizonyos, hogy a két dolog hasonlatos, s azért említettem, mert így talán érzékelhető, hogy a kívánt közízés kialakulása nagyban, elsősorban függ a műveltségtől, másrészt a világnézettől is. Kellő műveltség, kellő világszemlélet meghozza a kívánt közelést. Arra természetesen nem járhatunk, hogy ezeket kialakítjuk minden emberben, s csak azután térjünk rá a komoly,súgos darabok bemutatására. Hiszen ezeknek a feladatuk is, hogy mélyítsék, munkálják az emberi elvet, értelmet, s kínáltassák önmagukat. De üzemeink, hivatalink, iskoláink, s nem utolsó sorbán közönségszervezőink, sajtóermékeink nagyon sokat, összehasonlíthatatlanul többet tehettek, mint eddig a helyes közízlés, kulturális igény kialakításáért. És a szülők is. Még azok is, akik sem értik teljesen, miről van szó. Ha nem tehetnek másképpen, mert nem volt elég módjuk a magasabb fokú műveltség megszerzésére, fogadják el jó szívvel a hivatásos művészek, pedagógusok, kulturális szakemberek nekik is szóló, meleg ajánlatát: járassák fiaikat, leányaikat, családjukat a szóbanforgó előadásokra is. Fogadják el azt a megdönthetetlen véleményüket, hogy ezek a farábok ébresztik, kovácsolják az emberekben, különösen a fiatalokban a legnemesebb érzéseket, a könnyű, nem egyszer léha szórakozás utáni vágy, a mai emberhez méltatlan giccsek, ostobaságok helyett az igazi művészetek iránti, nemes vágyakozást. A színház már sokat tett a helyes közízlésért. Csak elismeréssel lehet szólni arról, hogy erőteljesen törekszik a helyes műsorpolitika megvalósítására, s a lapunkban már ismertetett kiállításról, amely például napjainkban az Othello előadásait (a régieket is) bemutatja, megkedvelteti. Néha nem csekély keserűség vegyül a színészek hangjába, amikor az itt írt, általuk egyáltalán nem ismeretlen problémáról beszélnek Ez az elégedetlenség erős ösztönzőjük is, nagyon jó, hogy nem a limonádé ízű darabok kényszerű, tömeges játszásának igényét erősíti bennük, hanem azt, hogy hitelt, megbecsülést szerezzenek a nagyobb, vagy kimondottan nagyigényű műveknek. Az sem téveszthető szem elől, hogy ezek az igényesebb közönséget vonzó és érlelő darabok nehéz próbák elé állítják a zínészeket. Nemcsak azért, mert egy, a világ legjobb művészei által rengeteget játszott Shakespeare darabot például csak hozzá méltóan lehet jól, hatásosan előadni. Azért is, mert az ezekhez a darabokhoz érett, vagy érlelődő közönség sokkal kritikusabb szemmel vizsgálja a színészi alakításokat, a rendezést, az egész előadásmódot, mint a kevésbé igényes darabok rajongói. És itt bizonyos ellentmondásról kell említést tennünk. A legtöbb vidéki színház „elbírja” ugyan a nehezebb, komolyabb műfajú darabokat, de csak akkor, ha sikerül a legjobb képességű és alkatú művészek között helyesen elosztani a szerepeket. Ez — sajnos — még nem mindig sikerül; minden színész szeretne „nagyot” alkotni, még a kiforratlan tehetségek is, s nem mindig sikerül a helyes elosztás, s ez egyes előadások hátrányára válik. A komoly drámák, klasszikus darabok nézői csak egyféle szempontot hajlandók figyelembe venni: jó-e az író felfogásához, általában a darab követelményéhez mérhető-e a színészi alakítás. A női és a férfi főszereplőkre roppant kényes és érzékeny. Hús-vér Rómeókat, Júliákat, Othellokat és Desdemonákat akar. Lelküket, testüket, teljes mivoltukat kívánja látni, érzékelni. Ezt nem mindig kapja meg, mert vidéki színházaink — noha komoly művészi gárdával bírnak — természetesen nem bővelkednek ezen szerepekhez alkalmas művészekben. Egy kicsit is elhibázott választás sokat ronthat. Ezt általában tudják a rendezők, s felesleges volna megemlíteni, ha nem tapasztaltunk volna eltérést az őáltaluk is vallott dologtól. Többet kellene és lehetne beszélni, vitatkozni ezekről a problémákról a színház és a közönség kapcsolatának szorosabbra fűzése végett. Mivel a dolog nem egyszerű, nem máról holnapra elintézhető, minden újabb siker, mégha kicsi is, nem csekély örömöt okoz, s bíztat: gyerünk tovább. Győr akarja és tudja szeretni színházát! P. Z. Tilmhírek a világ minden tájáról A LENGYEL Kuzminski megkezdte a Néma nyomok című film forgatását, amelynek cselekménye 1946-ban játszódik, s a biztonsági szervek harcát mutatja be az erdőben tanyázó banditákkal. AZ OLASZ Carlo Lizzani Csavargók címmel filmet készített egy fiatalemberről, akit a háború erkölcsileg teljesen tönkretett, és aki 1945 után csempész- és tolvajbandát szervez. A film főszereplője Gérard Blain. A SZOVJET Ermlet, a neves rendező befejezte Az első nap című filmjének forgatását. A film 1917. november 7-ének és 8-ának emlékezetes eseményeit idézi fel. Bemutatja a Téli Palota ostromát és az Ideiglenes Kormány bukását. AZ AMERIKAI Metro Goldwyn-Mayer újra filmre viszi A Bounty lázadói című történetet. Kanada egyik hajógyárában elkészítették a Bounty hajó élethű mását és a kíváncsiak ezreinek jelenlétében vízrebocsátották. A film főszereplője Marion Brando lesz. A NÉMET Gloria Filmvállalat Münchenben leszerződtette a „világ leggyorsabb emberét”, az olimpiai bajnok Armin Haryt. A filmesek szerint a frankfurti származású sportoló olyan jól állta meg a helyét a televízió kamerája előtt, hogy minden bizonnyal filmen is sikert arat majd. AZ ANGOL Tennessee Williams egyik színművének filmváltozatát A számkivetett fajta címmel bemutatták Londonban. A film forgatókönyvének társszerzője maga az író, rendezője Sidney Lumot, a főszerepeket Anna Magnani, Joanne Woodward és Marion Brando játsszák. A BOLGÁR híradó- és dokumentumfilm stúdió Szófiában A szabadság lótuszvirága címmel filmet készített a szabad Vietnam életéről, amely érzékelteti azt a szívós harcot is, amelyet Vietnam dolgozó népe az elnyomók ellen vívott. KISALFÖLD 1960. szeptember 23., péntcerc j4 /"íiíff Q&i'Q&cLC'fZ'C'S& Azt szeretném elmondani, miképpen fedeztem fel a Fertőt. Azt tanácsolták, üljek csónakba a Halászkunyhónál. Onnan csatorna visz be a tóra, ha állandóan keleti irányban haladok. Egy reggel nekivágtam a csatornának és izzadva evezgettem késő délutánig. A nádmező végén megkérdeztem egy embert, hogy merre van a tó. — Ha megfordul és megy nyugat irányban addig, amíg valamilyen vízhez ér, ott találja a Fertőt — felelte titokzatosan. De én nem hagytam annyiban a dolgot. Egy napon valaki határozottan állította nekem, hogy a Fertőről jött. Megkértem, mutassa meg a Fertőt. Elvezetett a rákosi csónakházhoz. Víznek sehol semmi nyoma. Kísérőm azonban nem esett kétségbe. Odavezetett az egyik rokkant fapadló végére és ott széttárta karját valami mocskos agyagmező féle. — Ez itt a rákosi öböl. Sajnos, most nincs víz benne, mert az alsó szél felvitte Nezsiderbe. De majd, ha jön a felső szél, az megint lehozza . . . Estig vártunk, de sem a felső szél nem jött, sem a Fertő vize. Fent maradtak mindketten Nezsiderben. A következő héten belebotlottam egy barátomba, aki éppen Nezsiderből tért haza. Megkérdeztem fürdött-e a Fertőben. Lemondóan legyintett. — Dehogy is fürödtem, hiszen nincs benne víz! Egyik vasárnapon a Medgyes közepén nyúló csatornán szálltam csónakba. Utamon kétoldalt nád állott sorfalat. A nádfal végén komoly, széles víztükör terült szét. Aztán a Halászkunyhónál is öszeakadtam vele. Ekkor már éreztem, hogy rábukkantam a titkára. Az igazság az, hogy a Fertő sokkal kisebb, mint ahogyan hiszik róla. Hiába nyújtózik, hiába terül szét, nem futja vizéből mindenhová. Ezért kell vándorolnia. Valamikor túlméretezte magát és most csak stafétában tudja tartani a régi rangját." Fazék, vagy vitorlás ? A Fertőjáró egyetlen célja elhitetni magával: a Fertő komoly, veszélyes víz. Olyan körülményességgel készül fel, mintha világkörüli útra indulna még akkor is, ha Rákosról Rusztra látogat el. A callin áll négy deszkából, vagy hatból, amelyekből kettő fenék, a többi az oldalfala, összetartja pedig az egészet a két bordán kívül a Fertő vize. A cüllnibe az ember száraz lábbal lép bele, de amikor megtett vele vagy húsz métert, ráébred, hogy a csónakázással egyúttal lábvizet is vett. A cüllnihez hozzátartozik a szangli, magyarul rúd. Ezzel taszigálja magát előre az ember az iszapban. Közben a rudat ki is kell húzni. Ez vagy sikerül, vagy nem. Legtöbbször nem. A fertői vitorlás vagy csúnya és akkor remekül fut, vagy szép, akkor viszont használhatatlan. Mégis minden vitorlásépítő gyors és szép vitorlást akar építeni. De ez még senkinek sem sikerült. A Gutenberg nevű vitorlás gyönyörű volt, de mikor vízrebocsátották, 20 méter után ráhasalt egy iszapgátra. A Csavargó viszont majdnem olyan széles volt, mint amilyen hosszú, de egy regatta-versenyen gyorsaságával elnyerte a kék szalagot. A tulajdonosa ennek ellenére eladta. Nem bírta a csipkelődést, melynek legenyhébbje ez volt: — Tessék mondani, melyik fazekas készítette ezt a remek vitorlást? A öreg halász meg a vitorlázók Lakik Rákoson egy öreg halász, úgy hívják, hogy Schneeberger apó. Rettenetesen haragszik a vitorlázókra. A vitorlázó, ha kimegy a Fertőre, szeretné, ha közben a tó ingyen ellátást nyújtana. Ezért elkezd pecázni. De a halak csak nem akarnak harapni. Viszont a vitorlázó éhes és körülnéz. Ekkor pillantja meg a halfogó varsát, melyet Schneeberger apó állított fel, s működése a halak kíváncsiságán alapszik. Nádszálakból, amelyeket egymás mellett leszúrt az iszapba, sétányt készített. A hal kíváncsian besétál a nádalléba, ott körülnéz, de nem lát semmit. Mérges lesz és menne kifelé. De nem találja a kifelé vezető ajtót. Meg van fogva Az öreg halász pénteken a soproni hetivásáron ad túl a halain. Sopron környékén évtizedek óta kíváncsi halakat esznek. De, ha egyetlen éhes vitorlázó akad a halfogó közelében, akkor Schneeberger nem ül a kocsmában. Ez az, amit az öreg nem tud megbocsátani a vitorlázóknak. A Fertő titka Tengernek véled, ha elnyúlik a nyári alkonyat kékködös látóhatáráig. Pedig valójában csak tó. De ha belelépsz, tapasztalhatod, hogy épp annyira nem tó, mint amennyire nem tenger. A tó tükrén van egy vékony réteg, amely ugyanúgy viselkedik, mint a víg: folyik. Alatta egy másik terül el, melyből ha merítesz és egyik tenyeredből átfolyatod a másikba, úgy látszik, mintha töprengene vajon folyjon-e. Ezután még számtalan réteg következik. Ha nagyon mélyen ismarkolsz előfordul, hogy szilárd anyagot is találsz. A Fertőről minden igaz, ami ellentmondó. Igaz, hogy szép, igaz, hogy csúnya. Aki szépnek látta, az holdvilágos éjszakán vitorlázott rajta. Aki csúnyának látta, az bizonyosan megrekedt valami fülledt, iszapszagú nádszigeten. Megesik az is, hogy ugyanaz, aki hetekkel előbb szidta a Fertőt, most rajong érte. Megértette, hogy a Fertő ellentmondások nélkül nem is volna igazi. Ekkor már élvezi a tó végtelen csendjét, mely akkor a legszebb, amikor a távolból a bölömbika hangja hallatszik, szereti a víz sima tükrét, amelyet akkor lehet legjobban megcsodálni, amikor apró hullámok fodrozzák. Tudja, hogy a tó felett akkor legkékebb az ég, amikor bárányfelhők fehérsége szakítja meg. Rábukkan az igazságra. A Fertőnek ezer arca van. Annyiféle, ahány ember jár rajta. És minden Fertő járónak van egy igazi Fertője. Ezt nem lehet senkinek sem elmondani, lerajzolni, kiszolgáltatni. Ez titok: kettejük titka. Szabó Jenő