Kisalföld, 1961. március (6. évfolyam, 51-77. szám)
1961-03-01 / 51. szám
– 1961. március 1. szerda KISALFÖLD Négyzetesen, vagy sorosan? a gépállomások vezetőinek múltkori értekezletén szóba került, hogy a szövetkezetek egy része ■— különösen a győri járásban — az idén nem szándékozik négyzetesen venni a kukoricáját. A Nagyszentjánosi Állami Gazdaságban tett látogatáson ugyanis azt hallották, meggyőző példákkal bizonyítva, hogy a kukorica legjobb vetési módja a szemenkénti soros vetés. Ezzel a vetési móddal lehet legjobban biztosítani holdanként a 18—20 ezer tőszámot, a bőtermés egyik feltételét. ők is sorosan akarnak hát vetni, úgy, ahogyan az állami gazdaságok szerint a legjobb. A gépállomási vezetők azt kérdezték: érdemes-e hát kitartani a négyztes vetés mellett? Tanácsolják-e a szövetkezeteknek, hogy a tavaly jól bevált módszert alkalmazzák az idén is, ne kövessék el hirtelenkedve, gépiesen az állami gazdaságok példáját? Végül abban állapodtak meg az értekezleten, hogy a gépállomások vezetői, dolgozói a négyzetes vetés hívei maradnak mindaddig, amíg a szövetkezetek érdeke ezt kívánja. Helyesen határoztak-e a gépállomások vezetői? Valóban, a kukorica négyzetes vetése ajánlatosabb-e a termelőszövetkezetekben, mint a soros vetés? A gépállomások vezetői helyesen határoztak. Meggondolatlanság, elhirtelenkedett rossz cselekedet lenne most egyszerre áttérni minden szövetkezetben a soros vetésre. Az állami gazdaságok, köztük a Nagyszentjánosi Állami Gazdaság tapasztalatai is hasznosak, valóban meggyőzőek. Szemenkénti soros vetéssel lehet legjobban elérni az „ideális” tőszámot, holdanként a 18—20 ezret. Ez a tőszámadhatja jó talajerő és gondos művelés mellett — a legnagyobb termést. Ezért csábító a szemenkénti soros vetés a szövetkezeteknek is, hiszen minden tsz-nek szüksége van a sok jó takarmányra, abrakra, minden tsz a lehető legjobb termést akarja elérni kukoricából is. De a csábító lehetőség még nem minden. A szemenkénti soros vetés egymagában még nem biztosítja a holdankénti 25—30—35 mázsás kukorica-szemtermést. A sorosan vetett kukoricát is meg kell kapálni, lehetőleg minél többször. A kapálás pedig igen nagy gond csaknem minden termelőszövetkezetben. Ezen a gondon segített tavaly és segít az idén, meg a következő években is a négyzetes vetés. A legdöntőbb érv a négyzetes vetés mellett éppen az, hogy a kukoricatáblán keresztben is, hosszában is kapálhat a gép. A szövetkezetek maguk a megmondhatói annak, hogy ez a keresztbe-hosszába való kapálás mennyire megkönnyítette a tagság dolgát, és menynyire megnövelte a termést. Tavaly tizennyolc és fél mázsa szemeskukorica termett átlag a megye szövetkezeteiben. Ez a jó termés elsősorban nem a kedvező időjárásnak köszönhető, hanem annak, hogy nem maradt kapálatlan kukorica egyetlen szövetkezetben sem. Néhány helyen pedig csak azért nem maradt kapálatlan, mert mehettek a gépek a kapával keresztben is, hosszában is a táblán., A csornai járás termelőszövetkezetei az idén tavasszal — a terv szerint — 10 ezer 344 holdon négyzetesen vetik el a kukoricát, 1700 holddal nagyobb területen ,mint tavaly. Mi készteti erre a járás szövetkezeteit? Az, hogy tavaly igen jól bevált náluk a négyzetes vetés. Ebben a járásban volt legmagasabb a kukorica termésátlaga: holdanként 21 mázsa szemtermés. A potyondi Kossuth Tsz minden kukoricáját négyzetesen vetette. A 40 hold szemeskukorica a májusi morzsokban számítva — átlag 46,9 mázsát adott! A rábacsanaki Kossuth Tsz is négyzetesen vetette és művelte a kukoricáját. Nálunk 110 hold szemtermése átlag 43,2 mázsa volt. A zsebeházi Rohambrigád Tsz 80 hold négyzetesen vetett kukoricája 39,8 mázsát adott. Ezekben a szövetkezetekben természetesen nagyon vigyáztak arra, hogy fészkenként két szál kukorica maradjon, és így meglegyen holdanként a 18—20 ezer tőszám. A sziliak már gondatlanabbul művelték kukoricájukat, nagyon megritkították, de még így is 30 mázsás termésük lett. Négyzetes vetéssel is lehet tehát jó, sőt kimagaslóan jó terméseredményt elérni. Emellett megvan az a vitathatatlan előnye, fi°9V a keresztbe-hosszába való művelés nagyon megkönnyíti a kapálást. Erről az előnyről pedig a szövetkezetek nagy része még nem mondhat le, hiszen munkaerő-gondokkal vesződik. A soros vetésű kukoricát csak egy irányban lehet géppel kapálni. A sorok gazosak maradnak. Megtisztogatásuk sokkal több munkát ad, mint a négyzetesen vetett kukorica „fészkeinek” kigyomlálása. S ha nincs elég munkaerő a szövetkezetben, gazos marad a vetemény, hiába van meg az „ideális” tőszám, a termés kicsi lesz. Néhány évig még elegendő gyomirtó szerhez sem juthatnak a szövetkezetek, ezzel sem könnyíthetnek a kapálás gondján. A címben feltettük a kérdést: négyzetesen vagy sorosan vessék-e kukoricájukat a szövetkezetek. A józan meggondolás határozottan a négyzetes vetés mellett szól. A henningsdorfi (NDK) gépgyáran elektromos meghajtású mozdonyokat készítenek Egy fiatalember hazatalált KÉT ÉVE egy sötétkék ruhás fiatalember, Horváth Dezső izgatottan várta az érettségi eredményhirdetését. Tovább tanulni nem szándékozott. A falvakból akkoriban még azok a fiatalok is elvándoroltak — és városban vállaltak munkát —, akik nem jártak középiskolába. Neki sem volt maradása. Arra gondolt, mit szólnának az emberek, ha érettségivel visszamenne dolgozni a termelőszövetkezetbe. S úgy vélte, hogy városban kényelmesebb az élet, kevesebb a munka, több a pénz, miért is menne vissza Perre, valamelyik teremtőszövetkezetbe. Még fel sem száradt a tinta, amivel érettségi bizonyítványára a jegyeket írták, Horváth Dezső állás után szaladgált Győrött. A MAVAUT alkalmazta. Jegykezelő lett a Győr-Bakonyoszlop útvonalon. Hétfőn hajnalban elbúcsúzott édesanyjától, buszra ült, és megjelent munkahelyén. Valóban úgy lett, ahogy elgondolta, a munka kényelmes volt, legalább is eleinte. A bakonyi utak, falvak szépségében elgyönyörködött. Később egyhangúvá vált az élete, munkája. Különösen a családi otthon melegét hiányolta. Amikor befutott a kocsi a végállomásra, az utasok elköszöntek, hazamentek. De mit tehetett ez a kalauz, hogyan tölthette el szabad idejét az autóbusz indulásáig? A faluban volt egy kocsma. Egy ideig elkerülte, később azonban annyira unatkozott, hogy a kocsmában vert tanyát. Egyegy pohár sör vagy bor mellett beszélgetett a vendégekkel, a falubeliekkel. * Ha megérkeztek Győrbe, néhány órát vártak, aztán újra indultak vissza. Annyi ideje sem volt, hogy egy kicsit hazaugorjon Pérre. Az állandó utazás, céltalan várakozás elkedvetlenítette. Néha felöntött a garatra. Nyugodtabb életre vágyott. Nem tudta eldönteni, hogy mit csináljon. Mígnem egy alkalommal... HAJNALÓDOTT. A kocsi Győrszentmártonban állt meg. Egy két perccel hamarabb érkeztek a faluba a menetidőnél. Horváth Dezső fáradt volt. A megállóhelynél a várakozók felszálltak. A gépkocsivezető megkérdezte tőle, hogy bár van egy kis idő az indulásig, elinduljanak-e vagy várjanak. Horváth Dezső ráhagyta, azt válaszolta, hogy csinálja, amit jónak lát, ha akar, indulhat. Elindultak. Lett is belőle bonyodalom, mert ketten lemaradtak a buszról, és panaszt tettek. Egyik panasztevő a KISZ járási titkára volt. Személyesen is beszélgetett Horváth Dezsővel, meghallgatta panaszát, és azt tanácsolta neki, hogy menjen haza a faluba, vállaljon munkát a termelőszövetkezetben. A Győr—Bakonyoszlop autóbusz-útvonal utasai egyik nap meglehetve tapasztalták, hogy Horváth Dezső helyett más kezeli jegyeiket. Kérdezgették: „Hova lett Dezső?“ s Valaki azt mondta, hogy visszatért Pérre. Horváth Dezső csaknem egy évig volt távol szülőfalujától. A Micsurin Termelőszövetkezetben szívesen fogadták a fiatalembert. Májusban jelentkezett munkára, beosztották a szövetkezet tehergépkocsijára rakodómunkásnak. Horváth Dezső magas, erős legény, huszonnégy éves. A fizikai munka felüdülés volt számára. Ezután is utazhatott, néha távoli fuvarjuk is volt, de csaknem minden éjszakáját otthon tölthette. Esténként szabad volt. FELFRISSÜLT, megerősödött. Világfájdalmas hangulata elmúlt, rájött, hogy addig csak, járt-kelt a világban, cél nélkül. Most szabad, idejét a KISZ-ben töltötte, afiatalok között. A közös munka, pihenés, szórakozás visszaadta életkedvét. A termelőszövetkezetben is megkedvelték, fiatalok, öregek egyaránt. Nem vágyik már el a faluból, elégedett a sorsával. * ............. Az ősszel megválasztották az ifjúsági szervezet vezetőjének. Lelkes, fiatalos munkája új színt vitt a péri ifjúság életébe. Ha megkérdezik tőle, nem bánta-e meg, hogy visszament a faluba, csak mosolyog, és azt mondja: — Eddig sem bántam meg, és ezután sem fogom. Nem sajnálom azt se, hogy iskolába jártam. Szép itt az élet, érdekes a munka. És a fizetés is szép. — Mennyit keres? * _ Míg kalauz voltam, ezer—ezeregyszáz forint volt a fizetésem, de se nappalom, se éjjelem. A termelőszövetkezetben pedig május óta havonta több mint kétezer forintot kerestem. Esténként olvashatok, szórakozhatok, vagy ha úgy tetszik, udvarolhatok. Hát ezért mondogatom magamnak, hogy az volt életem egyik legokosabb cselekedete, hogy hazajöttem, és itthon dolgozom. — b — A nők ünnepén Gyárak, vállalatok férfi dolgozói készülődnek az ünnepre március első napjaiban. Vannak üzemek, ahol még nem döntöttek arról, hogy hogyan köszöntsék az asszonyokat és újabb javaslatokkal, ötletekkel bővítik az ünnepi tervet. A Győri Textilművekben március 8-án az üzem kultúrtermében nagygyűlés lesz, és ezen a szónok a nők példás helytállását méltatja, majd őket köszönti dalaival az üzem ének- és zenekara, a színház művésze és a nőket köszönti a napközi otthon két kis aprósága is az ünnepi nagygyűlésen. Üzenjük haza: szívesen tanulunk — A véleményeket írásban szíveskedjenek benyújtani — ha vannak . . .! — fejezte be aznapi előadását Pogácsás György profeszszor. Kiváló mezőgazdasági szakemberek vezetik a pápai egyhónapos elnökképző tanfolyamot. Az ország minden részéből, összesen háromezer termelőszövetkezeti elnök tanul itt, a volt traktorosiskolában. Közöttük több mint százan a mi megyénkből is. Pogácsás professzor előadása — A ló és a gépesítés a szövetkezetben — nagy érdeklődést keltett. Ezt bizonyította a huszonnyolc írásos hozzászólás is a sok-sok kérdéssel. A professzor tréfásan kezdte a választ: — Tiszteletre méltó nemzeti önérzet. Lovas nemzet vagyunk, igaz. Árpád apánk lovon jött az országba ezer évvel ezelőtt, és az isteneiknek is lovat áldoztak az ősmagyarok. Azóta is a ló igaz barátja volt a parasztembernek. De a jószeretet ne érzelmi, hanem számvetési kérdés legyen a mi korunkban! A hallgatóság felderült, a közvetlen előadási mód nagyon megtetszett nekik. Enyhültebben hallgatták már a „számvetést”: hogyan és miként szaporodnak majd a gépek, a traktorok, s miképpen fogynak majd el lassan-lassan a lovak. A jövő útja a teljes gépesítéshez vezet. . Befejeződött a konzultációs óra. — Kérjük a Győr-Sopron megyei elnök elvtársakat a kettes számú előadóba — hangzik a mikrofonban, s most már örömmel sietek a „mieinkhez”. (Mert úgy van az, ha a földiek összetalálkoznak, örülnek egymásnak.) — Otthonról jött? — örvendeznek. — Kicsit úgy érezzük magunkat, mintha nagy nemzetközi vásárban lennénk, akkora a forgatag, annyi az ismeretlen, annyit a tapasztalni való — Magyarázza Nagy Ferenc, a hédervári elnök. — Azért gondoltuk, hogy nem is lenne rossz, ha hangosbemondón szenhetnénk haza. Megszenném, hogy voltam én már tanfolyamon, de ez még jobb, érdekesebb, mint a többi! Buti Lajos, a tárnokréti Búzakalász elnöke veszi át a szót: — Vasárnap véletlenül Kisalföldhöz jutottam. Olvasom ám, hogy Tárnokréten elvetették a tavaszi árpát. Mondtam is magamban: Mit ki nem talál ez az újság? Kapom ma ott-honról a levelet: Lajos bátyám, befejeztük az árpavetést . . .! Hogy megy az élet, míg az ember nincs otthon és hazaszáll egy sóhajtás . . . Máté József, a nyúti Új Élet elnöke kihasználja a pillanatnyi csöndet: — Azt mondják itt ránk, Győr-Sopron megyeiekre, hogy tele vagyunk önérzettel. De megkérdeztem én vagy ezer elnököt, az ország legtávolabbi csücskiből valót is! Majd megmondom az otthoniaknak: jól becsüljük meg, hogy elsők lettünk a szövetkezésben! — Annak idején bennünk is kételkedtek — heveskedik a bágyogszováti Fekete Gyula elnök. — Még a harminc forintos munkaegységben sem hittek sokan. Legyen szíves, írja meg, hogy majdnem 38 forintot fizettünk a Szabadságban! Mivel új előadásra kell sietni az elnököknek, elbúcsúzunk. A „röpgyűlést” az osli Petőfi Termelőszövetkezet elnöke, Horváth Imre szavai fejezik be: — Sok okosat hallunk itt. De nekünk már nem is minden új, mint a többieknek, akik csak most kezdik meg. Megjegyeztünk még valamit: valóban nagyon meg kell becsülnünk a mi szövetkezeteink jó helyzetét. Tagadhatatlanul előbbre vagyunk egy lépéssel, s ez most nagy büszkeséggel tölt el bennünket ★ . . . S a Kisalföld hasábjain valamennyi elnök szent haza: jól vannak, jó kedvűek és szívesen tanulnak! Várkonyi Judit 3 Cserepes István festményeinek kiállítása a Hansági Múzeumban A napokban nyílt meg Mosonmagyaróvárott a Hansági Múzeumban Cserepes István festőművész műveinek kiállítása. Jól teszi a Múzeumok Propaganda Irodája, hogy vidéki vándorkiállításokon is népszerűsíti afiatalon elhunyt, tehetséges festőművész munkásságát. Érdekes, eredeti művészegyéniség nyilatkozik meg a kiállítás képein. Az 1944- ben meghalt művésznek van számunkra mondanivalója a háború előtti időkről, munkássága értékes része a magyar realista képzőművészet haladó hagyományainak. Cserepes István a főiskolán Csók István tanítványa. 1930-ban Párizsban állítja ki a műveit, ezt megelőzően és a francia fővárosból visszatérte után Budapesten. A kovácsból lett festőművész nem szakad el a munkásságtól — műveiben sokszor igen erőteljesen ábrázolja a munkásnegyedek lakóinak életét, a munkanélkülieket, a nyomorgó proletárokat. Ilyenek a Proletárok, a Munkások, Bécs 1937., Munkanélküli, Munkásfej, Vasalónő című képei. A munkásokkal való együttérzés, életkörülményeik reális ábrázolása nyilatkozik meg tájképeinek egy részén is. Az Újpesti kikötő, a Külvárosi Duna-part, a Köd a Dunán szinte egy-egy József Attila-vers hangulatát idézik. A körülbelül hetven festmény nagyon változatos a témájában és a technikai megoldás tekintetében. Természeti tájat, városképet, embert és csendéletet egyaránt festett. Technikája a hagyományos olajfestménytől az aquarellen át a ceruzarajzig mindent felhasznál kifejezésre. Néhol túl sok színt alkalmaz, más képei azonban megmutatják, hogy kevesebb színnel is el tudja érni a hatást. Érdekes és nagyon tanulságos a már említett tájképeit összehasonlítani más tájképeivel és csendéleteivel. Csendéletein és a nem munkáséletre mutató tájképein nem érezzük az élmény erejét, nem érezzük azt a határozott mondanivalót, amit a művész hozzáfűz a tárgyhoz, és ezáltal többet ad számunkra, mint a tárgy egyszerű ábrázolását. A részben a japán iskola hatására mutató, részben a századforduló utáni formálisan modern tájképei inkább csak formaszépségükkel ragadnak meg. Kisebb részük az, mely merész színeivel, nagyvonalúságával, eredetiségével a művész egyéniségét is visszatükrözi. De még ezeknél sem érezhet olyan mélyreható élményt a néző, mint a Külvárosi Duna-part, vagy a Köd a Dunán című kép szemléleténél. Nagyon elgondolkoztató és tanulságos megfigyelni, hogy a múlt rendszerben élt művész munkás tárgyú képei, sőt tájképei reálisabbak és többet mondanak, mint egyéb tájképei vagy csendéletei. Azért tanulságos, mert sok mai művészünknél ennek éppen a fordítottját tapasztaljuk. Nagy művészi ihletséggel, élményt adóan festenek meg egy-egy különösebb társadalmi mondanivaló nélküli tájat , vagy csendéletet. Ha azonban a dolgozó ember jelenik meg a képen munka közben, pihenésben vagy a tájban, akkor valami édeskés ízt vagy ellenkezőleg: merevséget érez a néző. Mai művészeinktől azt várjuk: ne formális elgondolásokat valósítsanak meg, hanem élményt nyújtsanak a dolgozó embert, életét, környezetét bemutató képeiken is. Az ilyen irányú fejlődésre meg is volt az igyekezet művészeinkben, sokan azonban azért nem tudták sikerrel megvalósítani becsületes elgondolásaikat, mert úgy érezték, most valami egészen újat, soha nem voltat kell elkezdeniük. Nem keresték a kapcsolatot a múlt értékes hagyományaival. Ez a kiállítás egyike azoknak a most szinte sorozatszerűen rendezett kiállításoknak, melyek megadják erre a lehetőséget. L. L.