Kisalföld, 1970. november (15. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-22 / 274. szám
Elveszett egy ember — Pista elveszett, éjszaka nem jött haza. Megdöbbentő mondat.. Vigasztaljuk a bejelentőt, butaság, biztos a nagymamánál aludt... — Nem, már beszéltem vele,, ott nem volt ... — Akkor... — és mondanánk még négy—öt variációt, de az aggódó mindent ,,lelő”. Ugyanazokra gondolt ő is, korán reggel ellenőrizte, sajnos... — Akkor leány van a dologban... — és nevetünk, de most már kényszeredetten, magunkra erőszakolva a jókedélyt, ne látszódjék, ez csak vigasz, az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodunk, mi sem hisszük igazán. Csak mondjuk, mert mondanunk kell valamit. Igaz, Pista már elveszhet a leányoknál, 19 éves, de a szülő aggodalma . .. „Mindenki elvész egyszer” — mormogom, de hálisteninek senkit sem figyel rám. Tovább adják a tanácsokat, telefonáljak: rendőrségre, kórházba, mindenhová... Először anyám veszett el. Tízéves voltam, akkor még élt a családi tűzhely összetartó, misztikus melege. Abban lubickoltunk pucéran,, mindalhányan reggelenként. Abban és ott ittuk a teát, zsíros kenyérrel, onnét indultunk az életbe, orcánkon édesanyánk csókjával. Oda tértünk vissza délben, amikor anyánk megint csókkal és főtt ebéddel várt. Télen, kora esténként ott olvastam a sparhelt előtt sámlin kucorogva. Winettou-t és lopva a Halálos tavaszt. Ezért akkor kaptam két pofont, mert a könyvet a nővéremtől loptam el, és ő elárult engem. Pedig újságpapírba borítottam, hogy ne lássák a címét. Mindegy, két pofonnal fizettem a szerelemért, de nem az fájt, inkább az, hogy a könyvet elvették tőlem. Gyorsan megvigasztalódtam, sült krumpli volt, zsírral. Mit nekem a Halálos tavasz, az a nagy szerelem... Amikor dél felé az iskolából megérkeztünk, anyánk megnézte, a ruhánkat, a cipőnket. Kezünkre már rá se nézett. Azt mondta,mossatok kezet. Asztalhoz ültünk. Szótlanul ettünk. Törtem a fejem, mit kéne kitalálnom, unalmas és nyomasztó ez a négy fal ilyenkor tavaszi délután. A karénekről locsogtam valamit, akkor már a római katolikus fiúpolgáriba jártam. Elmentem a haverhoz, nem volt otthon. Kimentek a szőlőbe, sok ott a tennivaló ilyenkor dologidőben. A másikat nem engedte a mamája, rám úgy nézett, mint a mosogatórongyra. Kisomfordáltam. Kimentem a futballpályára, üres volt, mint a temető. Unalmamban hazamentem. Udvari lakás volt a mienk, konyhánk mindig nyitva. Beléptem, sehol egy lélek. Láttam, rend van, tisztaság, anyám a tűzhelyet kifényezte vasporral, smirglivel, a konyhakövet felmosta, ragyogott. Beléptem a szobába, ott is halott volt minden. Benyúltam nővérem szekrényébe, kivettem a könyvet, és olvasni kezdtem. ..Az ön édesanyja valószínű nem szeret engem, gondolom, nem szívlelhet engem” — mondotta a férfi. Hol van az édesanyám? — teszem leszorongva a könyvet, kinézek. Alkonyodik, kékül a levegő. Elkezdek félni. Átmegyek a szomszédba. — Tessék mondani, hol van az én édesanyám? — Honnét tudjam, honnét tudjuk, édes fiam? Mi most jövünk a munkából, nézd meg a templomban. Loholok az utcán, magamban mondogatom hideglelősen: „Anyukám, én soha többé nem leszek rossz, csak most találjalak meg, most legyél ott a templomban...” A templomban vaksi hűvösség fogad, némán hallgat a hatalmas hajó, süket a csönd ... Hol van az én édesanyukém? Visszarohanok, haza. Otthon van a nővérem, kezében a tiltott könyv és kiabál... Együtt sírunk. — Anyuka elveszett — mondom, ő rám néz, sír. — Mikor? — kérdi. — Nem tudom, biztosan Ocsovai néninél van, oda mehetett. — Ebben megegyezünk, és én már megint indulok, loholok. Biztos vagyok a dolgomban, anyuka, édesanyám ott van, milyen jó lesz, hogy megörülünk egymásnak, ő is, én is. Édesanyád nincs itt — mondják, de minek mondják, látom én is ... — És tessék mondani, hol van az én édesanyukám ... Kint sötét van, rohanok. Izmaim lazulnak, vánszorgás az egész rohanás. Ismét leülök a templomban. Egy szál egyedül. Csorog a könynyem. És megígérem az istennek, hogy soha többé olyan könyvet én nem olvasok... Azután elmegyek a fűszereshez. — Tessék mondani, nem volt itt az én anyukám? Loholok az utcán, szúr az oldalam, csorog a könnyem- Hol van az én anyukám? — Majd meglesz, mit óbégatsa! — mondja a szomszédasszony. Haragban vagyunk velük. Valamin összevesztünk, valamin összevesztek anyámmal. Azt hiszem, a padláson rosszul, összevissza teregették. És most nem beszélnek. De mi ,gyerekek nem igazodunk hozzájuk. Amit mond Rózsi néni, azért fáj. Elrohanok Szatmáriékhoz. Ők közel laknak, és jó emberek. Szatmári néni az én keresztmamám. — Tessék mondani, anyukám ... Ott ül édesanyám közöttük, és mosolyog. Csókolgatja a könnyeimet, elindulunk együtt hazafelé. Cipeljük a cseresznyét, a roskadó kosarat. Anyám szedte, nem ezt, tán tízszer ennyit és ezt kapta tőlük. Szatmáriéktól, a keresztanyáméitól. Útközben hencegek. Most egész jól tanulok. Reisz tanár úr azt mondta, a karénekben nekem van a legjobb hangom. Anyám odahaza kétfelé önti a cseresznyét, egy kisebb kosarat a nővérem karjára akaszt, és azt mondja: — Jucikám, vidd át ezt Hasszerékhoz. Tavaly ők is hoztak nekünk. Ezek a haragos szomszédék. Tényleg, tavaly ők is hoztak nekünk, igaz, nem cseresznyét,, hanem barackot, de az is finom volt. Könyörgök anyámnak, hadd menjek át én is... A szomszédasszony szája az örömtől nyitva maradt, azután a szégyentől gyűszűnyire szűkül... — Csókolom anyádat, szeretem őt, mondd meg neki. — Meglett édesanyám, tetszik tudni? — hencegtem, én ettem az ő cseresznyéjükből. Laci, a fiúk már harmadik gimnazista, rám szólt. — Marha, ez nem illik. Laci kapott az édesanyjától egy nagy pofont, próbáltam vigasztalni, nem sikerült. Kimentünk az udvarra, és Laci visszaadta a pofont nekem. Az udvar sötétjében megegyeztünk, másnap délben nem jövünk haza, megnézzük a csatókertben az új cirkuszt. Azt mondják, aki vizet hord az elefántoknak, ingyen nézheti az esti előadást. Istenem, de szép lenne. Amikor én elvesztem, augusztus volt, már érett a szőlő, és illata volt a levegőnek. Russzék gazdag borkereskedők voltak, palotával, szakácsnővel, cselédlánnyal és nörszszel. A nörsz minden délután az Orczy-kastély hatalmas kertjében sétáltatta a gyermekeket és a kutyákat. Én minden délután ebben a kertben kerestem az élet értelmét. Munka után ünneplőben sétáltam az orgonabokor illatos árnyékában. Hittem, hogy nem vagyok én az a földhözragadt senki, az életet szépnek, a Levente cigarettát egyiptominak képzeltem, 18 éves voltam. Ott ismerkedtem meg Elizzel, a nővel. Bizonytalan, piruló fiúcska voltam, ő biztatott, neki elmondtam álmaimat, terveimet. Azt mondta, szép lélek vagyok. Akkoriban mér betegesen sokat olvadtam, nem is sejtettem, melyik az én gondolatom és melyik az íróé. Vele, Elizzel kapcsolatban nem is voltak gondolataim. Ö, Eliz, számomra napfény volt. Egy hízelgő, éltető, mindent felnagyító tükör, aki, amely nélkül nem tudtam volna élni. Sohasem beszéltük meg a randevút, ahogy a nap sem jelenti be, hogy másnap ismét fölkel, és melegít. Eliz minden délután öt órakor felkelt, és melegített engem az Orczy-kastélyban. Meséltem terveimről, csodálatos képekben festettem álmaimat, ő finoman javított, sohasem kuncogott rajtam. Pedig öt évvel volt idősebb nálam, és három nyelven beszélt, anyanyelve francia volt. Ősszel elvitték Russz urat, később behívták a rendőrségre a feleségét is. Megkérdezték: hogyan mehetett egy őskeresztény leányzó egy őszsidóhoz feleségül? Ezt Eliz sírva mondta el nekem, és megkérdezte, mit szólok én mindehhez, és közben figyelte az arcomat, a szememet, vajon mit is szólok. Mit szólhattam volna? Elizzel elástuk az ékszereket, Rossz űrék ékszereit. Akkor azt mondta, aludjak nála, mert fél egyedül. Az istennek sem akartam érteni, amit mond. Azért felmentem hozzá. Leültem a fotelba, mellém guggolt, kigombolta az ingemet, és a cipőmet is lehúzta. Azt mondta, most megismerhetem lelkének másik felét is. De ne ítéljem el. Talán ezt nem is mondta, inkább suttogta... Nem tudom, mennyi idő telt el, elfáradtam, feltápászkodtam, felgyújtottam a villanyt. Felhúztam a nadrágomat, az ingemet, közben Eliz égő szemmel figyelt. Amikor a cipőzsinóromat is megkötöttem, megkérdezte: — Hová megy? — Haza. Nem szóltam semmit otthon az édesanyámnak. — Eliz váratlanul ugrott ki a paplan alól. Két nagy pofont kaptam. Felnéztem. Nagyon szép volt. Megcsókoltam a barna, izmos hasát. Felálltam, és azt mondtam: — Tulajdonképpen magadat ütötted pofon, remélem, ezt te is tudod... Sírva fakadt.. Lementem a lépcsőn. Ő követett, kinyitotta az ajtót előttem. Megálltam a kapuban, inkább éreztem, mint hallottam, hogy hátam mögött csikorog a kulcs a zárban. Egy percig állhattam, és méláztam a történteken. Közben feltámadt a szél, mocskot, piszkot kavart, port, papírtengert hajtott maga előtt. Bokrok, fiatal fák, mind megannyi gyenge szűz, ellenállás nélkül hajlították a derekukat. A levegő tele volt feszültséggel. Álltam a kapu alatt, kapkodtam a fejemet, a villámok az orrom előtt hasították ketté a világot, háromig sem tudtam számolni, csattant az ég. Félelmessé vált a világ, a vihar, de fenséges nagysága lenyűgözött. Közben megeredt, zuhogott, szakadt az eső. A villámok keresztbe is csapkodtak, minden csattanásra távoli hosszú morajlás volt a válasz. Bőrig áztam. A kapu alja már semmitől sem védett, egy kocsi derékig tart a vízben. Ismét csikorgott a zár. Eliz hálóinge fölött pongyola, azt mondja: — Gyere be, édes ... Ledobok magamról mindent, mindent, ami csurom víz. Eliz nagy poharakba gyanúsan sötétzöld folyadékot önt, és közben énekel. Valószínű, amíg én áztam, amíg tombolt az orkán, Eliz ivott valamit. „Cíiribiribi” — énekli. Milyen szép szám, milyen szépen énekli. Azután: „J,attandrai, tu jour”... — dúdolja franciául, úgy ahogyan kell, és ahogyan ő, Eliz, anyanyelvén tudja mondani, énekelni. Felöltözöm, elmegyek. Otthon, reggel öt órakor lenyomom a kilincset, az ajtó nyitva. Lehúzom a cipőmet, ne kopogjon. A folyosó, az udvari folyosó pontosan harminc méter. Mi hátul, az utolsó lakásban lakunk. A konyhánkhoz érek, halkan lenyomom a konyha kilincsét. Az ajtó magétól nyílik. Anyám velem szemben. Köszönök. Fogadja. Arca kedves, szórakozott. Nem akarja észrevenni kezemben a cipőmet. Pedig okos szeme mindent ért. — Édes fiam, a kávéd a sparhelion van. A kalácsból hagyjál nekik is... — mondja anyám, és kosárral a karján elmegy. Megnézem magamat a tükörben. Hajam csapzott, zilált, arcom citromszínű. A kávém felét visszaöntöm a fazékba. Pista közben előkerült. Citromszínű arcával vidáman közölte: házibulin volt. Ha lehet, hagyják őt békében. Suha Andor Vasárnapi tárca Délutáni fuvar Gyermekkorom óta ismerem ezt a kenyérgyárat, Toldi József árukihordót és Bandi nevű lovát is. Érdekes ember volt az öreg Józsi, a Bandi meg érdekes ló volt. Rászántam a délutánom, hogy a kocsi nyomába szegődjem. Nekitámasztottam a hátam a szemben levő ház falának és figyeltem a rakodást. A kenyérgyár árukiadónője dühöngött, és párosával dobálta a vekniket a kocsin álló takarítónőnek, aki elég szakszerűen rakta a féderes spediter platójára. A kiadó hangosan számolt: tíz, tizenkettő, tizennégy... A takarítónő hangosan ismételte a számokat, s ha kisebb szünet akadt, akkor hangosan szidta a kocsist, aki békésen aludt és nagyokat fújt a bakon. Leheletében megfürödtek a muslincák. Mindig kövidinkát ivott A zabostarisznyát is az asszonyok akasztották a ló nyakába, amelyet kenyérrel töltött meg az öreg a délelőtti fuvarok idején, amikor még józan volt. A lóban egyébként jobban megbíztak, mint Józsi bácsiban. Okos ló volt a Bandi, a feje is jóval nagyobbra nőtt a normálisnál. Bár a kocsisok azt mondták, azért olyan nagy a feje, mert sok kenyeret eszik, nem pedig azért, mert okosabb lenne a többi négylábúnál. Gondolom, volt ebben a megjegyzésben egy kis irigység is, esetleg rosszindulat. Az asszonyok befejezték a rakodást. Három mázsa húsz kiló kenyeret raktak Toldi József kocsijára. Ennyi volt annak a nyolc üzletnek a rendelések amelyek az utolsó járatba estek, és a peremkerületben székeltek. A takarítónő leterítette ponyvával a rakományt, majd a kenyerestarisznyát a kocsis lábához csapta. Az öreg meg sem rezdült, csak valamivel hangosabban horkolt, mint rakodás közben. Felkerült a lóra a fejtő is, majd az asszonyka széttárt karjával kérdezte a kiadótól, hogy mi legyen a további teendő. A kiadó ugyancsak szó nélkül, egy kézlegyintéssel jelezte válaszát. Érthették egymást így is, mert az utcán lévő menyecske egy vékonyka vesszővel rácsapott a Bandi hátsójára, ezzel útjára indította a délutáni fuvart. Elindultam magam is a kocsi után, kíváncsi voltam a későbbi fejleményekre. Józsi bácsi tovább aludt a bakon. Vajon merre megy a Bandi? Cserben hagyja-e részeges gazdáját, vagy helytáll helyette ebben a járatban? Őszintén megvallva, sok jót hallottam már erről a nagyfejű lóról, de nem akartam elhinni. A sarkon — elég forgalmas útkereszteződés volt —, megállt a ló és várakozott egy keveset. Amikor „tiszta” volt az úttest, akkor kikanyarodott, maga után vonva a könnyű fedezést. Egészen a járda mellé húzódva haladt a sugárúton a város külseje felé. Úgy, ahogyan azt a közlekedés szabályai előírják, a lassú jármű húzódjék az út szélére és engedje a gyorsabban haladókat. A harmadik sarkon fordult jobbra, a mellékutcába. Nem számoltam pontosan, de körülbelül a tizedik házban volt a fűszerüzlet. Az üzlet előtt öt asszony ácsorgott, a kenyeres kocsi felé fürkésztek, majd hallottam is, amint mondták: — Végre itt a Toldi bácsi, de már megint részeg, mert alszik a bakon. — Valaki közülük megismételte az előbb mondottakat az üzlet felé fordulva. Valószínű, a boltvezetővel tudatták a tényállást. Közben a Bandi egészen a járda széléig oldalazott, és hajszálpontosan a boltba vezető téglasornál megállt, de úgy, hogy a könnyű és féderes spediternek a közepetájára merőlegesen esett a téglasor tengelye. A fűszeres ismerhette már a délutáni fuvarok szituációját, mert nem is költögette Józsi bácsit, hanem húsz darab veknit, a vevők csatárláncának felhasználásával kiszedett a ponyva alól, és a pult mögötti halványzöld színű polcra rakott. Irodalmi SZAKÁCSKÖNYV Az egyszerű dolgok is lehetnek nagyon érdekesek. A köznapi dolgok sorába tartozik az evés. Szükséges, természetes. Ám, evés, habzsolás, falás, étkezés, kóstolgatás legalább annyira különbözőt fejez ki, mint az ízlelgetés, a belaktam, a bekaptam valamit, a torkig tömtem magam. S ha a kifejezések ennyiféle, nyers és finom megkülönböztetést tesznek lehetővé, mi mindenre adnak módot maguk az ételek! Az emberi fantázia gazdagsága ezerféle dologban kifejeződhet. Bámulatba ejtő technikai találmányban, irodalomban, játékok kitalálásában éppúgy, mint t ételükben... Meggyőző bizonyságát na. ennek a Minerva gondozásában. Réz Pál szerkesztésében, Szántó Piroska szép illusztrációival megjelent kötet, az Irodalmi szakácskönyv. Miként kerül össze a ribizlimártásos marhahús és az irodalom? Az étért nemcsak napi kalóriaszükségletünk kielégítésének forrása. Forrása a vagyon fitogtatásának, az üzletnek és haszonnak, barátkozásnak, csevegésnek, nem ritkán még a szerelmeknek is . .. Ezért hát, hogy alkotók regimentje szánt műveket vagy művein belül nem is rövidke részleteket mindannak, ami étel s evés körül kavarog. Jó ötlet volt összegyűjteni, kötetbe foglalni ez írások egy részét. Petronius, Galeotto, Apor Péter, Déryné, Flaubert, Tömörkény, Krúdy, Thomas Mann, Móricz Zsigmond, Kosztolányi, Pablo Neruda és sokan mások tartották megörökítésre méltónak egy-egy jó étel receptjét, dús lakomák lefolyását, szakácsok, kocsma- és étterem-tulajdonosok találékonyságát — nemkülönben a szegények álmodozását a terülj asztalkám hálómban álló finomságokról. Érdekes olvasmányok ezek? Igen. Mert jóval többet közölnek, mint a szűken vett étel s evés. Kort és embert festenek tudatunk vásznára. Galeotta Mátyás király udvarát, Apor Péter a fejedelmi lakomákat, Kosztolányi a szakácsot, a cukrászt állítja elénk. Étkeket és embereket, embereket, akik jóllakottan pöffeczkednek az asztal mellett, akik ínyencek, zsarnokok, szeretetre méltók, akik két falat közben életről és halálról döntenek... Mert ilyen tág az evés prózai köre. A sajátos kiadvány éppúgy szolgálja a szellem éhségének csillapítását, mint a majd’ mindenkiben benne rejlő szakács ingerelését: próbáljuk csak ki ezt meg amazt, az olykor meghökkentő, máskor már olvastával nyálat serkentő receptet. Ezért, s így irodalom meg szakácskönyv ez együtt. S mi mást kívánhatnánk a könyv kézbevevőjének, mint — az előszót író Abody Bélát idézve —, jóízű olvasást?! (K. S.) "