Kisalföld, 1974. április (19. évfolyam, 77-99. szám)

1974-04-04 / 79. szám

1974. ÁPRILIS 4., CSÜTÖRTÖK A Tanácsok a művelődésért Nézegetve a megyei, a városi, a nagyközségi tanácsok végrehajtó bizottságainak napirendi pontjait — s bizonyos élményeknek és szemé­lyes tapasztalatoknak is birtokában —, megállapíthatjuk, hogy igen sok művelődési téma szerepel mosta­nában a tárgyalni valók között. Nem véletlen jelenség ez, termé­szetesen; körülbelül ott tartunk,­­hogy szemügyre lehet, s kell venni az állami aparátusok közművelődé­si tevékenységét. Két-két és fél esztendő eredményei és gondjai már adnak alapot az áttekintésre, a további feladatok kijelölésére. A HALADÁSI IRÁNY Az MSZMP KB 1972. júniusi hatá­rozatának végrehajtásából igen nagy munka hárult a tanácsokra; nekik kellett elsősorban cseleked­niük, hogy növeljék egyebek kö­zött­­ az ifjúság művelődési lehe­tőségeit, kedvezőbb feltételeket te- ■ remtsenek a felnőttoktatásban, se­gítsék a munkások fejlődését, fej­lesszék területükön az állami ok­tatás számos formáját. S feladatuk — nem utolsó sorban —, hogy a közgondolkodás szintjének emelésé­re a művelődési lehetőségek új meg új formáit kutassák fel, kísérletez­zenek a korszerűbb megoldásokkal, a célravezetőbb eszközökkel. Hol tartanak, mit tettek eddig? Erről adnak számot a művelődé­si osztályok a tanácsok vezető tes­tületeinek. Milyen haladást értek el a terület iskolarendszerének, könyvtári hálózatának, művészet­­oktatásának, művészetpropagandá­jának, múzeumi ismeretterjesztő te­vékenységének hatékonyabbá té­telében; hogyan gazdálkodnak a művelődésügy anyagi javaival, mi­ként terveznek. A témák magukba foglalják azt is, hogy a területi ta­nácsok hogyan élnek hatáskörük­kel, kiváltképpen azokkal a hatás­körökkel, amelyeket a minisztériu­mok — jelen esetben elsősorban a Művelődésügyi Minisztérium — át­adott számukra. A tennivalók legfontosabb egyi­ke az általános iskolai oktatás kö­rülményeinek fejlesztése. A műve­lődésügyi osztályok évek óta első­rendű feladatuknak tekintik az ál­talános iskolák közötti szintkülönb­ségek kiegyenlítését, örvendetes, hogy sok megyében a tanulók 80— 90 (néhol ennél is magasabb az arány) százaléka részesül már kor­szerű oktatásban. Emelkedett a szakképzett pedagógusok száma. A LEGÉLÉNKEBB VITÁK E fejlődési tendenciák gyorsítása — illetőleg a kedvezőtlen jelenségek okainak feltárása és mielőbbi meg­szüntetése — lehetetlen a végrehaj­tó bizottságok aktív támogatása nélkül. Amint a tapasztalatok mu­tatják, a végrehajtó bizottsági ülé­seken a legélénkebb vita általában az oktatási kérdések körül bonta­kozik ki. Ez érinti a legtöbb csa­ládot, ez érintkezik a legnagyobb felületen a mindennapi élettel. Sok olyan kollektív állásfoglalás tör­tént a testületi üléseken, amely a művelődésügy legfőbb állami irá­nyítóit ösztönözte akár közvetlen beavatkozásra, akár egyes intézke­dések megerősítésére, esetleges módosítására. A megyei és városi művelődés­­ügyi osztályok beszámolnak arról a nagyméretű társadalmi összefogás­ról is, amit a korszerű oktatás-ne­velés jobb feltételeinek érdekében kibontakozott — az iskolák és a helyi termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, üzemek, intézmények szép együttműködéséről. Sok „kényelmetlen” állásfoglalás is vár a végrehajtó bizottságokra. Hogy mást ne említsünk: az elmúlt években igen jelentősen, de egye­netlenül fejlődött a napközi ottho­ni hálózat. Vannak új napközi ott­honok, amelyekben minden szük­séges felszerelést, kényelmi beren­dezést megtalálhatnak a gyerekek, s vannak ridegek, sivárak, otthon­talanok. A tanácsok vezető testü­leteinek kell megszabniuk: hogyan osszák el a rendelkezésre álló ösz­­szegeket a jövőben, biztosítandó a harmonikus, egyenletes fejlődést. KÖNYVTÁRAK, MÚZEUMOK Igen nagy eredményeket értek el az elmúlt években a megyei, városi múzeumok és a levéltárak. Kuta­tásaik, kiadványaik témáinak köre olyan széles, hogy kísérletet sem lehet tenni akár változatos felsoro­lásukra. Megnőtt a kiadói tevé­kenységük is. A megyei és városi tanácsi végrehajtó bizottságoknak, amelyek elé a mostani tárgyaláskor napirendi pontként a múzeum, a levéltár munkája kerül, állást kell foglalniuk — szakszerű előterjesz­tés alapján — természetesen, abban is, hogy milyen ésszerű mértékig terjedjen a tudományos kutató­munka, s milyen energiát kell át­csoportosítani a közművelődési — ezen intézmények esetében elsősor­ban ismeretterjesztő­­­— tevékeny­ség ellátására. FELELŐSSÉGGEL, FELKÉSZÜLTEN Néhány téma és probléma jelzésé­vel természetesen csak tökéletlenül határolhatjuk be­­ ezt a nagy terü­letet, amit a közművelődés tanácsi irányítása jelent, s amelynek prob­lémáival sok-sok tanácsi testület vezetői foglalkoznak. Méghozzá, amint a tapasztalatok mutatják, nem „kötelező” napirendként, ha­nem elmélyülten, nagy felelősség­­tudattal és felkészültséggel. Hiszen amivel bánnak ezúttal: a művelt­ség szellemi és tárgyi feltételei, an­nak egész anyaga, közege a szocia­lista közgondolkodást formálja. Tamás István ben. Valamennyien felfigyeltünk rá. A nő felénk jött, és az orosz be­szédet meghallva, sorra megölelte küldöttségünk nőtagjait. A főorvos sietve megjegyezte: — Ő a röntgentechnikusunk, Tu­­ránszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludi Stróbl a pálmaágat tartó nő alakját... Most meg a mi asszonyaink kezd­ték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! Így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Turánszki Erzsébet­tel!... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyerme­kes családból való, korán megis­merte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Meg­próbáltatások vártak rá az 1956- os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsig­­mondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magu­kat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez nem volt elég erejük!... Én ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lá­bán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet, igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett,, amely lehe­tővé tette, hogy tanuljon, és mun­kát adott számára. A régi Magyar­­országon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány!... Tudta, várta, hit­te, hogy a segítséget 1956-ban ha­zájának nehéz óráiban csak a szov­jet emberek hozhatják. — Olyanok, mint Vaszilij Golov­­cov, a katona — mondta. — Aki az emlékmű talapzatánál zászlóval és géppisztollyal áll. Emlékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golov­­covot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszélését hallva, újra Kisfaludi Stróbl Zsig­­mondra gondoltam. Arra, hogy sze­retnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást kö­vetkező magyarországi látogatásom idejére terveztem. MÁSNAP visszatértünk Buda­pestre. Egy késő estig tartó foga­dás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelő­désügyi miniszternek. Nagyon szí­vélyes volt, megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a mi­nisztert. Kisfaludi Stróbl Zsigmond volt. Különös érdeklődéssel figyeltem. Nemcsak azért, mert a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletre méltó kora ellenére energikus, erős embernek tetszett. Borospoharakkal teli tálcával egy pincér lépett hozzánk. Kisfaludi Stróbl Leningrádra mondott pohárköszöntőt. Megköszöntem a szobrász szívből jövő szavait, kifejeztem elragadta­tásomat a gellérthegyi emlékmű iránt, és sok sikert kívántam követ­kező munkájához. Felhajtottuk borunkat. — Az új munkám Petőfi Sándor. A költő! Megformálása régóta iz­gat, s nem először próbálkozom vele. KISFALUDI Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet, és meg­hatva mondta: — Ó, Leningrád!.. . Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az íjász az Ermitázsban látható ... Ha arra jár, köszöntse majd. Kisfaludi Stróbl Zsigmond íjásza az Ermitázs udvarán áll, s az íj húrját megfeszítve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. GEORGIJ HOT­OZ­OV ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témá­ja a Honvédő Háború, a szovjet ka­tonák hősiessége. Haditudósítóként meg­fordult a hadszíntereken, Magyarorszá­­gon is járt. Itteni emlékeiről, élményei­ről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvan éves író a leningrádi irodalmi-m­­vészeti fo­lyóirat, a Zvezda főszerkesztője. (Fordította: Lovass Pálné) művészet Az ember dicsérete Az öntő derékig mezítelenül dolgozik. Izzadság fény­lik bőrén, a vakító vas bevilágítja a műhelyt, imboly­gó árnyékokat rajzol a falakra, és az arcon élesebbre húzza a ráncokat, kiemeli az izmok feszes játékát. Sötétek-kormosak a gépek, az öntőformák, csak a fo­lyékony vas tiszta, fénylő, ahogy a formába ömlik az üstből, és izzó cseppjei szétpattannak az emberek közé. Az öntő mezítelen testén, közvetlen a nadrág­szíj fölött két-három centi széles sávban égési sebek látszanak. A már begyógyultakat is újra elevenné égeti az izzó fém, a lecsorduló izzadság pedig ismét­lődő fájdalmat ébreszt a friss sebben. Vajon mi dicséri, mi dicsérheti az embert? Az öntödei kép évszázadok alatt alig változott. A vasat tűzzel és erővel alakítja az ember, és a vas újra és újra ellenáll, újra és újra sebeket ejt az em­beren. Ha másként nem, hát megrokkantja, kiszárítja a tüdőt és elsorvasztja az izmokat. Az embert dicséri — kitartásáért — a seb a nadrágszíj fölött, az embert az izzadság és az izmok játéka is, az embert dicséri a homályló üzem meg a szertefröccsenő fém, amely végül kitölti a neki szánt formákat. A küzdelem és fájdalom tiszteletet ébreszt, de a szép formájú, ki­hűlt fém fölött az örömöt csak az érezheti igazán, aki naponta újra megbillenti az izzó anyaggal teli üstöt, azután szomját oltani szódát iszik, és keze fejé­vel törli meg száját. Mi dicsérheti még az embert? Az üzemcsarnok üveghomlokzata, alul és felül a körbefutó feketés sávval, mögötte a sárga tornyok — mintha az ember vágya, álmai teremtődtek volna újjá a tájon. És az üveghomlokzatú épületen belül, a Magyar Vagon- és Gépgyár új acélöntödéjében min­denütt világosság, a falak apró mozaikcsempékkel burkoltak, a gépek, berendezések színesek. A vezérlő­­fülkék ablakain tükröződik az üstből kiömlő fém sávja. Az üstöt daru emeli a gép készítette forma fölé, az öntő pedig fehér munkaruhában, egy kar se­gítségével nyitja és zárja az üst nyílását. A kiön­tött formából áttetsző, világos lángok csapnak ki. A vezérlőfülkében színes üvegtáblákon rajzok, folyamat­­ábrák, előttük számtalan gomb, kapcsoló. Mérnökök állnak a gépek mellett és technikusok. Szinte elvesz­nek a hatalmas üzemcsarnokban, a náluk százszor, ezerszer nagyobb berendezések között. Arcukat, alakjukat nem az izzó van, hanem a nap fénye világítja meg, izzadságcseppek sem gyöngyöz­nek testükön, és izmaik feszes játéka sem látható. Műszerek és automatikák kényszerítik folyékonnyá a fémet, és zárják formába a folyékony anyagot. Az­után, ha kihűlt, porosan, gyorsan működő gépek ad­ják vissza az ember kezébe újra öntvényekként. Itt a gépek, berendezések ébresztenek tiszteletet, és az az ember, aki megszerkesztette, megépítette ezeket. Itt már nem az öntők látható munkája dicséri az embert, hanem a gép. Nem a nadrágszíj fölötti sebek dicsérik az embert és nem is az izmai, hanem a szel­lem, mivel könnyebbé tette saját munkáját. És örö­me is más már, hiszen a fém legyőzéséhez a fémet állította önnön szolgálatába. És nagyobb a hatalma és nagyobb a tudása is. És tudása dicséri az embert. Nemcsak azé, aki megszerkesztette, megépítette az új öntöde gépeit, műszereit, hanem azé is, aki most irányítja és javítja őket. A mezítelen felsőtestű férfi helyén, akinek bőrén maró sárrá válik a por, a ko­rom és az izzadság, most fehér ruhás mérnök és technikus dolgozik, és kezében nem az öntőüst rúdját tartja, hanem az automatikák rajzait, a szereléshez, javításhoz szükséges csavarhúzót, fogót. És akkor dolgozik jól, ha kevés mozdulattal irányítja a gépet, és ha tudása segítségével javítja az automatikák, mű­szerek hibáit. A sok évszázados öntödei kép változik Nem fizi­kai ereje, szívóssága és nem is az izzó fém égette se­be, hanem tudása, szelleme dicséri az embert. Szalay Antal Kiss Dénes NŐK Nap süt nap A nők is ruhákba és nagy szemekbe öltözve járnak Átsétálok tekintetükön szemöldökük diadalívei alatt Tárt kapuk ők hetedhét tengerre rétre hol ölelés minden mozdulat és vakít a szerelem napjaink örök meztelensége Kossa István Dunától a Donig (Részlet) Hideg, áprilisi eső zavart haza bennünket 1942. április 23-án a Vörös Sziklára rendezett túráról. Lányom már messziről elibém sza­ladt. — Apu! Behívót kaptál! Nem hittem el. Hogyan is hihet­tem volna, hiszen a zsebemben volt a felmentés, mely 1943. február 1-ig minden katonai szolgálat alól mentesített. Még az újoncozás alól is. Igaz, több mint négy esztendeje már besoroztak, de az én korosz­tályomból még senkit se hívtak be kiképzésre. A behívó tényleg ott volt. „Kossa István újonc, tartozik 1942. április 25-én reggel 8 órakor, a nagykátai kiegészítő parancsnok­ság tápiósülyi kirendeltségénél jelentkezni. Három napra való élel­met hozzon magával” — figyelmez­tetett a behívó. Csak úgy, viharkabátosan, túra­bakancsban rohantam a szakszer­vezetbe. Ott már hangyaboly foga­dott. Az egész vezetőség behívót kapott. Elnök, főtitkár, mindenki, akinek nagyobb szerepe volt az utóbbi években a szervezeti élet­ben, szinte kivétel nélkül a behí­­vottak között volt. Első pillanat­ban nyilvánvalóvá vált, hogy poli­tikai behívás történt, bár minden­kinek katonai rangját is feltüntet­ték a behívón. A furcsa azonban az volt, hogy a behívottak között nemcsak már kiszolgált katonák, az elmaradt korosztályokkal beso­rozott újoncok voltak, hanem olya­nok is, akiket ismételt sorozásokon katonai szolgálatra végleg alkal­­­­matlannak találtak. Még egy gondolkodóba ejtő kö­rülményt fedeztünk fel. A Besz­­kártnál szokásos az ugyanazon ne­vűeket számmal megkülönböztet­ni. A katonaságnál azonban nem. Mégis a behívók Nagy II. József, Németh I. István, Grúber I. Miklós­nak szóltak, összehasonlítottuk az írásokat. Pontosan ugyanaz a kéz írta valamennyit. Ezek a behívók tehát egészen biztosan a Beszkárt katonai irodájában készültek. Nem volt vitás előttünk. Furcsa katonai szolgálat lesz az, ahova a vállalat hivat be bennünket. Éppen azokat, akik az egyre erősödő szakszerve­zeti mozgalom irányíti voltunk. Másnap előírásszerűen jelentkez­tünk a vállalat katonai parancs­nokságán. Senki sem kapott fel­mentést. Itt már új hírt hallottunk: nem katonai szolgálat, hanem mun­kaszolgálat lesz. A szakszervezetbe egymás után futnak be a hírek. Más vállalatok­nál is behívót kapott egész sor szakszervezeti bizalmi. Jelentik: a szociáldemokrata párt néhány funkcionáriusa is a behívottak kö­zött van. Egész nap szaladgálunk. Estére bizalmi ülést hívtunk össze, hogy a szakszervezet vezetésében fenn­akadás ne legyen. A funkciókat át kell adni az itthon maradóknak! Peyer telefonált, hogy tudomá­sára jutott a bizalmi ülés összehí­vása. — Részt akarok venni. Megegyeztünk este kilenc órában. Félóra késéssel kezdtük. Tóth Mi­hály számolt be a helyzetről. Viha­ros közbekiáltozás zavarta. Peyer­­nek szólt, aki kopasz feje búbjáig vörösödve ült ott. Nem is szólalt fel. Csak a gyűlés után informált bennünket róla, hogy Ukrajnába munkaszolgálatra visznek bennün­ket. — Közel se lesznek a fronthoz, inkább munkások, mint katonák lesznek ott — próbált megnyugtat­ni bennünket. Mégis komor volt a hangulat. Se testünk, se lelkünk nem kívánko­zik a frontra. Mi, a világháború után felnőtt szakszervezeti vezetők ízig-vérig háborúellenesek vagyunk. A frontról hazajöttek elbeszélései még kevésbé teszik ezt a kirándu­lást számunkra kívánatosnak. Moz­galmi szempontból különösen ag­gaszt a behívás bennünket. Nem­csak azért, mert a szervezet jobb erőit vonják ki, de azért is, mert olyan tapasztalataink vannak, hogy egyes frontot járt szakszer­vezeti tagokat a fasiszta frontpro­paganda megmételyezett. A vonatnál nagy sírás-vívás. Há­tizsák, kitűnő túrafelszerelés azok­nál, akik már ismerik a munka­­szolgálat rejtelmeit. Rajtunk dí­szétől megfosztott Beszkár-egyen­­ruha. Katonaládáinkat a kiszolgál­tak mosolyogták. A vonaton majdnem mindenki kezében Népszava. Faljuk a híre­ket. „Magyar és német kötelékek harcai a vörös szabadcsapatokkal. Kivégeztek harminc kommunistát Rouenban. Tizennégy kommunis­tát ítéltek el Párizsban. Halálra ítéltek egy francia tisztet. Kommu­nistákat tartóztattak le Svájcban.” Egy nap híres a sok közül. Nem sok jóra van kilátásunk. KOSSA ISTVÁN hetven éve, 1504. már­cius 31-én született. Könyvének részle­tét tisztelgő megemlékezésül közöljük. 9

Next