Kisalföld, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-03 / 29. szám
1990. február 3., szombat MAGAZIN KISALFÖLD—5 ÖTÁGÚ SÍP Tépett zsoltár - méltósággá A nyugati magyar költészetről A nyugati magyarirodalom talán legerősebb műfaja, a költészet azért is megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert tiszta hangja olyan értékeket kapcsolt be az egyetemes magyar irodalomba, amelyek nélkül kevesebbet tudnánk a hazáról (a nyelvhaza öntörvényűségeiről) és önmagunkról, jelenkori és múltbéli történelmünkről, forradalmainkról. A Nyugaton élő magyar költő sajátságos helyzetben van: távol a hazától, a szülőföldtől, s ragadnak meg ma is az édes szavak. Tűz Tamás, az egykor győri, ma scarborói papköltő pedig magányban, öniróniát sem nélkülöző bölcs humorral, a biblikus éhség és az annyira vágyott „angyali” testközellel bekövetkező érzéki teljesség bűvöletében veti papírra sorait. Márai Sándor máig fölülmúlhatatlan remeklése, a Halotti beszéd amellett, hogy antológiadarab, azért is megrázó, fontos mű, mert — íme a Nyugaton élő költő különleges helyzete — akkor fogalmazódott meg (s szerencsére hamar el is terjedt a magyar nyelvterületen), amikor itthon az ötvenes években az igazi művészet hallgatásra kényszerült. A nagy nemzedéket egy, értékben ugyancsak nem szűkölködő derékhad, a jobbára az 1956-os forradalom után külföldre került írók csoportja követi. Az elmúlt három évtized igazi próba volt: nemcsak a régebbi — még itthon indult — életpályák teljesedtek ki, hanem a nyugati magyar irodalom nagykorúsodása is ez idő tájt következett be. A sorsdöntő év után külföldre távozott fiatalok lassan beéritek — volt ki folyóiratot alapított (Papp Tibor és Nagy Pál — Magyar Műhely), többen egyetemi katedrát kaptak (Gömöri György — Cambridge, András Sándor — Washington, Kemenes Géfim László és Vitéz György — Torontó, illetve Montreal), mások munkásként, vállalkozóként, újságíróként keresték-keresik kenyerüket, s tulajdonképp ők biztosították az utánpótlást. A derékhad költészete, bár valamennyire kötődnek az előttük járókhoz is, más irányban fejlődött, mint a legendás idősebbeké. Náluk sokkal jobban szerepet játszik a kutatói kíváncsiság, szenvedéllyel merülnek meg a modern amerikai, angol, francia stb. lírában. Többen közülük poéta doctusként művelik a lírát, s számtalan verseskönyv tanúsága szerint jó eredménnyel. .(András Sándor: Mondolatok; Siklós István: Csönd erdeje előtt; Vitéz György: Missa Agnostica; Kemenes Géfin László: Fehérlófia stb.) E költők mellett, akik jobbára a modern törekvések jegyében indultak és váltak nemzedékük meghatározó egyéniségeivé, azonban nem szabad megfeledkeznünk azokról a poétákról sem, akik ugyan nemzedéken kívül, „magányosan” alkotnak, de műveikből mindig érezni az igaz szólás, az önfelmutatás szellemzőjét ésenergiáját. Közéjük sorolandó a több műfajban is otthonos Csiky Ágnes Mária (1918) és Monoszlóy Dezső (1923), a nálunk érdeme szerint, sajnos, nem becsült Kannás Alajos (1926), az ugyancsak kevésbé ismert virtuóz, Bakucz József (1929), a magyar szerelmi költészetet szókimondásával megújító Major-Zala Lajos (1930), az etnográfiára, és sámánisztikára esküdő Máté Imre (1934), az avantgárd nemzedéktársaitól magát élesen elhatároló, Csornán született Horváth Elemér (1933) , a teoretikusnak is kiváló amszterdami költő-professzor, Kibédi Varga Áron (1930), az Északot, Skandináviát is a magyar költészet terepévé tevő Thinsz Géza (1934) és ménfőcsanaki Sulyok Vince (1932), és nem utolsósorban a Pilinszky Jánossal valamennyire rokon világú Keszei István (1935— 1984), aki egy párizsi hónapos szobában lehelte ki lelkét. S hol van akkor még a folyóiratalapító Mózsi Ferenc (1947), a szenvedélyesen polemizáló Makkai Ádám (1935), a halk szavú ausztráliai Csepelyi Rudolf (1920), a kényes versbeszédű Bikich Gábor (1923) és Csokits Já-H 9281 — Csokitsnak most jelent meg Látogatás egy égitesten címmel kitűnő kötete —, a versek erdejében is otthonos Tollas Tibor (1920), a vallásbölcseleti tanulmányairól is híres Szabó Ferenc (1931), a — sajnos — jobbára csak angol nyelven ismert Zendi Róbert (1929— 1985), a világot bebarangoló Zas Lóránt (1938), és hol van a képköltemény és peformance szerelmeseinek, Nagy Pálnak (1934), Papp Tibornak (1936), Bujdosó Alpárnak (1935), és hol a hölgyek: Saáry Éva (Svájc), Forrai Eszter (Franciaország), Mirtse Ágnes (Svájc), Dedinszky Erika (Hollandia), Baji Brigitta és Simándi Ágnes (mindkettő Kanada) lírája! Mind-mind egy érdekes színfolt a nyugati magyar irodalom palettáján. Az értékkiválasztást az idő nyilván el fogja végezni, de addig is kötelességünk számba venni az öttágú síp eme ágának alkotóit. Arai a hazától való (földrajzi) távolságot illeti, a nyugati magyar költészet ugyan — Tűz Tamás verseimével szólva — Tépett zsoltár, de méltósággal mondott tiszta hang is, amelynek van karaktere, és sokszáz költemény sugallta kívánalma sem lehet más, mint öntörvényű taggá lenni abban a nyelvhazában, amelyet úgy hívunk: egyetemes magyar irodalom. Szakolczay Lajos Kató Vladimír grafikája. Gömöri György HAZATÉRÉS Mint ólomban, a fék olyan kuszák és homályboveszőerc, kopott utcákon bandukolsz - a házak gonddal viselősek. A szerelem mint gázlámpa, hunyorog a budai parton - busz dörömböl a Lánchídon, fáradt utas, leszáll az alkony. A köd, a köd, az őszi köd összeborul az alkonyattal, valahol langyos eszpresszók várnak sustargó, halk zsivajjal. De hirtelen elfog a vágy a Montparnasszért, és megérted: itthon vagy. Ez hát a hazád - és nincsen hová hazatérned. az ezzel nyilván együtt járó megannyi (politikai, társadalmi) kötöttségtől, csupán saját lelkiismeretére kell hagyatkoznia gondolatainak, érzéseinek versbe fogalmazásakor. Noha látszólag légüres térben él, szavai legalábbis a legjobbaké messze hallik. S mert művészi fokon műveli a választott műfajt, legyen lakhelye a szülőföldtől közel vagy távol, költeménye eleven sugárzású. München (Új Látóhatár), Párizs (Magyar Műhely, Irodalmi Újság), Róma (Katolikus Szemle), Chicago (Szivárvány) és az USA-ban levő Maryland (Arkánum) fontos helyek az egyetemes magyar irodalom térképén, hiszen régebbi és frissebb keletű,avantgárd és hagyományos folyóirataikkal maguk is bölcsői a nyugati magyar irodalomnak. Természetesen ott is, ahogy itthon, irányzatok harca zajlik, de a nyugati magyar költészet élvonalából alig említhető olyan alkotó, aki műveivel ne lenne, ne lett volna jelen eme folyóiratokban. A nyugati magyar líra nagy nemzedéke: Faludy György (szül. 1910), Határ Győző (1914), Tűz Tamás (1916), a sajnos korán eltávozott Fáy Ferenc (1921—1981), de idevehetjük a verssel is próbálkozó nagyszerű esszéistát, Cs. Szabó Lászlót (1005—1984) és a naplói, regényei mellett a költészetben is kifinomult érzésvilágú Márai Sándort (1900—1989) is, valóban nagy nemzedék — önálló, karakterisztikus arcokkal, már-már halhatatlan művekkel. Mindannyiuk életműve monográfiát érdemelne. Fáy Ferenc megszenvedett stációi a péceli kisházát ragyogtatták föl Kanadában is. Faludy György a világégés, az ember meggyaláztatása ellen protestál egyszer vagabund kedvű — Villon a példa! —, másszor nagyon is komor, elégiába hajló verseiben. A londoni Határ Győző lírahőse az az átokkal-játékkalfilozófiával-műveltséggel megvert csörgősipikás bohóc — egyébként e sokszínűséggel barangolják be az evilági és földöntúli történelmet regény- és drámaalakjai is —, aki a Nyugat-nemzedék örököseként ely bájjal öltöztetett humorba, hogy szájpadlótán otthoni nyugalommal Siklós István IKERARC (részlet) A bűntudat teljesen kihalt túlcsorduló nyállal a táplálékok kihalt a bűntudat izmainkból olajával a hemzsegő bacilusokkal MAGUNKRA maradtunk kavicsokkal fertőzött oxigén burokkal leomló parton szirtekkel a változás trágya kupacaival azonban sípoló magaslaton úszó kontinenseken MAGUNKRA MAGUNKRA maradtan csak idegeinket egészen a sejtekkel vegyületekkel borzolja már a kihunyt égitestek kimért térben tolongó hörgő érintése az izzadság savanyú teremtményeinkkel a közönnyel ríls*-* 15"?' t K“,u.Ei...°A„zr MAGUNKRA maradtunk egészen lélek égető lehelettel □ vérszomjas önzéssel a szájon benépesítve az üreges időt MAGUNK Fiának halálhíre úgy hatott M.-nére, mint a villámcsapás. Megszédült tőle, szempillantás alatt összeroppant, mintha elméje megzavarodott volna. Agyának egyik fele felfogta a hallottakat, a másik azonban tiltakozott. Nem, az lehetetlen, az alig harmincéves múlt fiával, a virágzó gyermekével ez nem történhetett. Nem, nem, nem igaz, hogy meghalt a fia! M.-né legfeljebb csak laikusként hallott Sellye professzor stresszelméletéről, nem tudta, hogy a sok milliárd részecskéből felépülő lénye, a legtermészetesebben viselkedik. A sors a borzalmak legnagyobbikát mérte rá, a legkegyetlenebbet, ami embert érhet, olyan csapást, amitől a legerősebb is összeroppanhat. De nemcsak a baj, a tragédia se jár egyedül. Hirtelen, előzmény nélküli halál esetében a törvénynek kötelessége utána járni, nem áll-e a történtek mögött bűncselekmény. M.-nére újabb megrázkódtatások vártak. Fiának tetemét a városi kórházba szállították, rendőrorvosi boncolás után kapta meg a család az engedélyt a temetésre. A szegény aszszony fájdalma szigorúan megmaradna magánügynek, ahogy a sok-sok többi tragédia, ám az alább következők miatt, ő kívánta a nyilvánosság elé tárni. Amikor bevitte a ruhát fia felöltöztetésére a kórházi profektúrára, együtt várakozott az átadáskor egy másik édesanyával. Vidékiek lévén, a boncmestertől kérdezték, merre találják a temetkezési vállalatot. Az a cég megszűnt, mondta a férfi, és odaadott nekik egy nyomtatott ismertetőt. Temetkezési gmk itt és itt... M.-né ott rendelte meg a szertartást, nem egészen ezer forintot kapott vissza a tízezerből. Utólag tudta meg, mondja most M.-né, hogy nem szűnt meg a temetkezési vállalat, s hogy több ezer forintot kivettek a zsebéből. Azt szeretné, ha utána járnánk és lelepleznénk azokat, akik a gyászt se tartják tiszteletben és csalárd módon rászedik a fájdalmuktól amúgy is porig sújtott embereket. Talán meg fogja érteni M.-né, ha az újságíró ez egyszer képtelennek érezte magát a leleplező szerepére. Pályája során számtalanszor találkozott képmutatással, nem igazmondással, ám mit szépítse, hazugsággal. Bizonyos benne, hogy az M.-nétől hallottakat ártatlan képpel hallgatnák a kórházi alkalmazottak, a temetkezési ember úgyszintén tagadná, hogy összejátszanak vele az előbbiek. Még jó ha nem fenyegetőzne bírósági feljelentéssel. A legvégén az újságíró érezhetne bűntudatot, holott a legkisebb kétsége sincs afelől, minden úgy történt, ahogy a szegény asszony állítja. Amikor egy társadalom legfőbb pillére, az erkölcs annyira meggyengül egy országban, ahogy nálunk meggyengült, a csalás, a megtévesztés, a mások kihasználása szinte már nem is számít bűnnek. Jegyzet : FERENCZI JÓZSEF Kemenes Géfin László JÉGVIRÁG Leült a hóra s dudor aszott sötétedésig. Vak kutyák morogtak mellette, vadászok füttyei csillogtak a ferde csapáson. A gonosz megszokott helyért állt most is és figyelte. Elhallgatott , hosszan nézte a gomolygó, lángszemű izzást „Megformázlok” - mondta s kezében a jég fortyogott csikorogva. Egyedül lett mire kibomlott hideg ujjai közt a rózsa. 1