Kisalföld, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)
1992-10-31 / 257. szám
10 KISALFÖLD Szanyi öregasszony. (Tihanyi László hagyatékából) Nadányi Zoltán* Feketére fehérrel Ha mégis csak a földbe kerülnék, nem a tűzbe és nem sokáig volna a fejfa odatűzve, helyébe márványt kapnék és arra szép szöveg kell, már össze is hajoltok a buksi fejetekkel, már pedzitek, itt nyugszik, már indul is a véső, hát akkor én, vagyis most, amikor még nem késő, most én megálljt kiáltok! Én, a halott, a lenti! Egyetlen sírkövemre ne firkálgasson senki! Hogyisne! majd még mit nem! Én jobban félek attól, mint a falánk férgektől, attól a felirattól. Azt én magam elvégzem és jobban mint ti, buksik. Három szó, feketére fehérrel, itt se nyugszik. * A költő száz éve született. f. Ács Németh István KÉT ŐSZI Hold hempereg Előkerül az első lehelet a fényen: elszökik száz vadkacsaként és így lesz a földből óceán - Hold hempereg didergésed útján -András halálára Te már a harmadik vagy mint barát a hatalom időútján ki versből lett és verssé vált - szeretted a szót ha szelíd és szabad -- Nem cukroztad a keserű kortyokat -- Hallod: a koporsónyírók koppannak._______ SZIVÁRVÁNY 1992. október 31., szombat A vers: emlékezet. Ránk elteledő táj, őszi eső és nyári káprázat. Megtartó varázslat, mely jelenbe emel múltat és jövendőt. A költészet korlátaitól szabadítja meg az embert, súlyossá nehezíti várakozásainkat, és képekké váltja fölismeréseinket. Képekké, melyeket magunk felé fordítva hordozunk föl-fölszabaduló lelkünkben. Herbszt Zoltán költészetét már az összetéveszthetetlenség nemesíti; versei a megismerésre adnak esélyt: a szabadságba menekítik a költőt és az olvasót. Az öntörvényűség kötelékeit sodorják szétszakíthatatlanná. S ez a fajta egyediség, mely visszafogottságában is erőteljes, nagy költészet esélyét hordozta magában: erről tanúskodnak a Villányi László szerkesztette válogatott verseket tartalmazó kötet harmóniát igéző darabjai. Vagy ez az igézet, mely kegyetlen sorsot sodor magával: fél évtizednyi költészetet, huszonkét évnyi életet. Tragikusan korai kényszerűen a számvetés, tragikusan kevés a háromnegyedszáz oldalnyi vers lezárt életműként. S tragikus mondani, arra mégis elég, hogy egy fiatal poéta arcélét maradandóan rajzolhassa meg a ma olvasója számára is. Herbszt verseinek egyedisége mindenekelőtt a képalkotásban, a metaforaszerkesztésben rejlik: „Lehull az ősz szennyes inge, / sovány csontjai zörögnek / a vad szél dühödt markában / s elmúlásról vall a rögnek” (November). Vagy másutt: „Nem számolom még hányszor feszít / fölém sátrat a nyár, ...” (Az utolsó kedvesnek). Szerelmek, barátok, irodalmi ősök - Szind • •Üzenet roskadó nyarakból Zsoltár a sötétben bád, Don Quijote, Petőfi Sándor, Kormos István - érlelik ezt a költészetet, mely ugyanakkkor pontos rajzolatát adja a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején eszmélő nemzedékek önkereső akaratainak és álmainak. A teremtett világ műegésszé formálása Herbszt Zoltán számára már ihletett élmény volt: külön érdeme verseinek formai gazdagsága s néhol mitikus bája (Mítosz). Szerelem, barátság s irodalom mellett különös hely illeti e világban a kezdetet és a véget: az édesanyát és a halált: „a csend zúzmarakötényébe / szálanként szedem kivirágzott szavaim / s többé egyet s szólva hazaviszem / anyám a váza hol nem hervadnak el” (Szülőmnek). Kezdő költők gyakran idézik meg a halált; talán úgy vélik, ettől jobb, erősebb, „művészibb” lesz a vers. Herbszt nem így.....vasárnaponként egy öregember / virágot hoz néhány sírra mikor / a harangszóban elballag / csodálkozva kutyák szaglásszák / nyomát” (Elmúlás); „helyemre a tűnődő fák / emberforma árnyékot állítanak” (Nyárvégi elégia). A szépséget magukba fogadott csöndnyi versekből templom épült. Katedrálissá nem lehetett, s ha itt-ott még csiszolatlanabb egy-egy építőkő a kelleténél, ha néhol még erősebb a kimondásvágy a végtelent igéző hallgatásnál, az egész méltó az örökülvételre, méltó arra, hogy bennünk borzongjon tovább. (Hazánk Könyvkiadó Kft., Győr, 1992.) Fűzfa Balázs 187. Bors István Béla Búcsú mesteremtől Méla füst a zongorán lassan ülepszik arcán, átfonja fejét az üvegen át, felröppen, megszállja haját. A koromban állott hajat, s néhány fehér fuvallat elúszik a füst között búcsúzik, elköltözött. Helyette portyára szálltak az évek, sok búcsú, évődések. S most én is elmegyek, a teremben hang leszek, vagy egy őszi szál, mi a füstben eltűnik, tovaröppen, de emléke az évek alatt bennem örökké megmarad. Olasz Valéria Fény-dal Elindulok. Köveken, tavakon, szemeken jár szüntelen tekintetem. Valami fényt kéne látni, fényt vetni az ablakok alá, kikeletre csírát hajtani az égből, s fényből fonná az est imadalát. Szavakat hajtani párnámra ajkamról vágytüzeket kiáltva oltani szenderegni a csend szünetén éberen ringatni a reményt. Küzdelmek kútjába nézni, a cél nem feneketlen mélység, csak a fényt kéne látni, felé tartani homlokunkat, a tenyerünket végképp. 1992._________________________________________________„ A szobornál „Oda feltétlen el kell mennünk”! s mielőtt bármit is cselekedhettem volna, arra vettük az irányt. Hogyne mentem volna el?! A költő Radnóti Miklós szobrát sehol sem övezi olyan megbecsülés, mint éppen útjának végső állomásán, az utolsó stáción, Abda mellett. A Rábca hídján áthaladva különös érzés kerít hatalmába. Nézem a hullámzó, megfakult sás- és gyékényleveleket, a kopaszon ácsorgó fákat, és érzem, hogy itt van ebben a tájban, a folyó sóhajában, a parti fák lélegzetében, s a szorgos, vendégszerető emberek emlékezetében. Tudtam, hogy el kell ide menni. Nemcsak e baráti unszolás visz oda, hanem a pengevékony, szikár szobor, csontsovány alakjával, vonz, hívogat, mert ő tudta mit jelent egyszerre magyarnak lenni, idegennek lenni ott, a „lángoktól ölelt” kis szülőhazában. Onnan néz ő nyugatról keletre, az országra, a korra, mely megalkotta és eltaszította őt, mert az emberséget, a tiszta lelkületű világot egyetlen kor sem szerette. Ősz van. A szegfűk még frissek. Az erőltetett menet vérző virágai ezek, a nyugalom vérvirágai. Csak a szél igazi. A sivalkodó, tüdőt döfködő kisalföldi, mely egyedül legyinthet a tarkón lévőkre, a kivégzőosztagokra, a szavakkal dorongolókra, az utókor vádló tekintetére, s lélekemelő gesztusára. A szél, a kipucoló, az eseményeket, akár a tüzeket felszító, melyben már ott izzik a pillanat parázsa. Jámbor és rokon minden mozdulat: a költő él, a nyugalmat vigyázza, hogy ne fakadhasson újra könnyre és gyászra ez a kis ország, mégha sokféle nép vándorolja át keletről-nyugatra, délről-nyugatra. Az idő korlátokat szab. Át nem hágható korlátokat. Őrzi a gránitkockákat. A lemondás, a nyugalom, és a türelem gránitkockái ezek. Egyszerre kikezdhetetlenek, és egyszerre törékenyek, hiszen úgy kellett elviselnie a költőnek a líraiság és az erős lélek csapongásait, hogy a test vajúdott, akar-e, vagy lemond. Sors ez. Vádlalt sors. Rokonítható sors. Kivel is rokonítható? Európai sors, középeurópai sors? Hiszen a nemzeti kisebbségek sorsa nemzetközi. A zsidóság sorsa, tragédiája átszövi egész Európát, a világot. De magyar sors ez, mert magyarnak vallotta magát viselője bárhol élt, bármelyik égtájat tapodta lába, s ha megszólalt ez a nyelv muzsikált ajkán, mint ahogy most ezt az őszi párát szállító szél. Magunkért kesergünk, a hiábavaló áldozatokért kesergünk, mert ugyan másféle ez a nóta, de valahonnan már ismerős. Megint csak az áldozat marad, a remény füstölgése, mely a költőben úgy lángolt, hogy bevilágított mindent, hogy lásson az utánajövő nemzedék. Könnyek voltak, verejtékek és álmok. Önpusztítás, öncsalás és depresszió. Föl kellene ébredni. Erre biztatnak e vérrel írt sorok, és nem építeni buktatókat az ősi igazságként felfokozott örökös jussnak. Van-e jussunk a költőhöz? Van bizony. A mi égtájunk nevelte. A mi nyelvünkön nyiladozott meg, s fogalmazta azokat az igazságokat, amelyeket a nemzet óhajtott mindegy, hogy magyar, vagy nem magyar lakóinak. Ősz van. A szegfűk még frissek. Barátom távolabb kerül. Hagyja, hogy rokoníthassam magamat a széllel, keressem meg a költő sóhaját, utolsó tekintetét valahol, ott a fák csúcsán, amíg a pára és a felhő végképp el nem takarja a fény csordogáló ereszét. Törő István Herbszt Zoltán MÍTOSZ két szerető egymással örökké élni akarván kérte az isteneket hogy hadd tegyenek vele próbát szép szándékuk megtetszett az olümposziaknak kik pártolva a kérést ezt adták feladatként: menjen a lány oda hol felbukkan a mélyből az élet hűs vize tisztán és vigye azt el párja kezéhez indult máris frissen a lány és hosszú bolyongás végén jutva a forráshoz merítette a korsót ám a törékeny jószág erre kicsúszva kezéből összetörött s vize nélkül már nem akart hazatérni tudta hogy egyszer adódik ilyen kegy s elkeseredvén égre kiáltott mert a haláltól védte szerelmét megsajnálta Athéné s igy mondott neki jóslást áldozz hogyha öröklétet kívánsz magatoknak most már légy az edény magad és itt várd teli vízzel kedvesed aggódása hogyan kél s eljön-e érted hogyha elér az az ifjú első kártya feloldoz ámha nem indul el érted itt élhetsz kövületként nem habozott egy percig sem s belement a cserébe bízva szerelmében hogy most sem hagyja magára s forrás partján egyből állt kecses amforaképpen múlnak az évek s hűvös itallal vár a leányka kéken csillog a víz mint ártatlan szeme mélye csepp sem párolog innen őrzi az ifjú reményét