Kisalföld, 2001. január (56. évfolyam, 1-26. szám)

2001-01-02 / 1. szám

4 Postabontás Újévi bölcsődal Pannonhalmán, Esztergomban, Visegrádon vagy Budán hal­lotta a püspök azt a dalt, amelyet a rabszolgaságban élő asszony kicsinye fölé hajolva énekelt bölcsődal gyanánt? Feljegyezték, hogy volt ilyen pillanat. Úgy emlegetik: ezer éve történt. Olyan régen esett meg, hogy csak álmodozni tud róla a mai ember, aki az újabb ezredforduló után ébred újévi álmából. Rakosgatja a szavakat, mint az a felmenője, aki a Váralján élt barlanglakásokban és januárban óvatosan tette a parázsra a rőzse­­szálakat, hogy ki ne aludjék a tűz. Az újszülöttnek életben kellett maradnia. Nincs már rabszolgaság. Az ember szabad. És folytatná azzal e jegyzet írója, hogy már nem dideregnek barlangban a szülő nők, aztán megtorpan. Mert csecsemőt most is hagynak templom hi­deg küszöbén. A fölött a kisded fölött ki énekel majd bölcsődalt? Jó, jó, sok minden megváltozott, lehetővé vált, hogy meg­mentsük az elhagyott csecsemőt a haláltól. De keveset énekelünk. Vagy elnémulunk, vagy üvöltünk. Szavunkra alig figyel a gyer­mek. A személyességet uniformizálta a környezet. Kialakultak azok a függőségi viszonyok, amelyek rendet teremtenek közöt­tünk. Az ember mégis legyen vidám és bizakodó. Mert az anyanyelv megmaradt a csendes beszéd apadása ellenére. E sorok írója sze­degeti maga körül a megmaradt szavakat. Különleges érzés ugyanis, hogy új esztendő, új évszázad, új évezred rajtkövén áll­hatunk. A mi szavainkból következtetnek majd az utánunk jö­vők, hogy miként viselkedtünk, amikor meghallottuk a csecsemő sírását. Ha ezt az ősi mozdulatot vizsgálgatjuk, akkor nagyon kö­zel vagyunk felmenőinkhez. Reménykedjünk, hogy utódaink is így néznek ránk vissza. Jobb híján mondjuk, a következő ezer esz­tendő olyan nagy, mint az óceán, ha csak földi léptékeket vizs­gálatunk. A világmindenségben is csak kis sziget a mi bolygónk. Előre nem láthatjuk se partjait, se kikötőit. Azt sejtjük csupán, hogy elődeinket kell követnünk. It Varga Lajos felelős szerkesztő S& Botos Gábor városi tanácsnok Szerencsések vagyunk Az univerzum végtelen időfolyamatát az emberek önkényesen bontják szakaszokra, azért, hogy kapaszkodókra leljenek saját sor­sukban, számadást készíthessenek az elmúlt időről, reményeiket és feladataikat megfogalmazhassák a jövőre. Egy földönkívüli talán nem értené, miért fontos számunkra egy-egy nap, miért kap külön jelentőséget egy kerek évforduló, miért állunk meg egy pillanatra egy ember, egy nemzet, egy évszázad születésnapján. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy részesei lehetünk annak az ezredfordulónak, amikor egyszerre ünnepeltük Jézus szü­letésének, a magyar nemzet megalakulásának, első szent királyunk megkoronázásának kerek évezredekkel mérhető ünnepeit. Elmúlt évszázadunkban pedig talán véglegesen leszámoltunk a kontinen­sünket gyászba és szenvedésbe borító világégésekkel, az utolsó év­tizedben megszűntek az Európát kettéosztó politikai diktatúrák, megszülettek a nemzetek és az emberek önrendelkezését biztosító új demokráciák. Az eltelt esztendő is jó hírrel kezdődött: sem a vi­lágvége nem jött el, sem a számítógépes millenniumi bomba nem pukkant nagyobbat, mint egy fáradt szilveszteri petárda, és a po­litika bizonyította, hogy minden egymás püfölés ellenére is előbbre tudja vinni az ország szekerét, örülhettünk olimpiai sikereinknek és az uniós csatlakozás korábbiaknál konkrétabb menetrendjének. Nem volt rossz éve a településeknek sem, némelyek látványosabban, mások kisebb lépésekkel, de fejlődtek, gyarapodtak. S amit nagyon fontosnak tartok, az a minden harsány hírverés nélküli, de nagyon sok embernek talán a végső reményt és segítséget nyújtó társadalmi szoli­daritás erősödése, az egyházak és a civil szervezetek jószolgálati mun­kája, az elesettek és a magányosok felé kinyújtott emberi kéz. Engedjen meg a kedves olvasó egy személyes megjegyzést. A ko­rábbi hónapokban megjelent rövid írásaimban talán többet mor­golódtam, mint hogy a jó hírekről adtam volna számot. Tudják ezt be az „érted, nem ellened haragszom” szándékának. Magunk mögött hagytunk egy nehéz korszakot. Azonban előt­tünk van a megnyerhető, mindnyájunk számára örömet hozó XXI. század. Az elmúlt ünnepek talán valamennyi embernek erőt adnak, hogy tiszta szándékkal vegyen részt a közös munkában. Ehhez kívánok mindenkinek békés, boldog esztendőket. - Megfogadtam, hogy to­vábbra is hű maradok a fe­leségemhez, a Fradihoz és no persze a GySEV-RIN­­GA női kosárlabdacsapat­hoz is. Általában betartom a fogadalmaimat, például ko­rábban így szoktam le a do­hányzásról. Annak immár huszonhét éve... - Nem szoktam fogadal­makat tenni, nekem elég, ha egészség és békesség van a családban, a munkahe­lyen. Most, az ezredfordu­lón azonban tényleg van egy kívánságom: jó lenne, ha mindnyájan továbbra is csak szeretettel, megértéssel fordulnánk egymás felé.­­ Elhatároztam, hogy 2001-ben az eddigieknél sokkal következetesebben és határozottabban valósítom meg munkahelyi és magán­életi céljaimat. Így például itt az ideje, hogy folytassam az egyetem után félbeha­gyott angol tanulmányai­mat.­­ Nem szeretem az üres, ne­hezen vagy alig betartható fo­gadalmakat, sokkal inkább az elvhű következetességet. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne szeretnék még jobb édes­anya és még megértőbb fele­ség lenni. Olyan, aki ragasz­kodik az egyedül üdvözítő „okosan szeretni” elvhez. — Nem vagyok a fogadalmak híve, de azt hiszem, az évez­redfordulón nekem is illene valamit megfogadnom. Mi­vel a cigarettáról soha nem si­került leszoknom — a család­ban különben egyedül én do­hányzom —, megfogadom, ha emelik a cigaretták árát, kevesebbet fogok szívni. Megkérdeztük soproni olvasóinkat Milyen fogadalmat tett az új évben? Udvardy Mihály Weninger Ernőné Csenár Márta Dr. Pagritsné Bunyevácz Ildikó Nagyváradi József lakatos szakács PR-munkatárs négygyermekes édesanya hírlapárus KISALFÖLD 2001. január 2., kedd Címünk: 9002 Győr, Pf 28; e-mail: szerkesztoseg@kisalfold.hu Élni szeretnék unokáim nagy örömére A november tizenkettedikei „Kegyes halál” című írásra reagálok. Nem tudom, hogy nő vagy férfi írta-e, de nagyon megdöbbentett, amikor elolvastam. Ő gyógyíthatatlan beteg volt, mégis meg tudták gyógyítani. Ez egy kicsit sántít, ugyanis van egy régi mondás: „Halál ellen nincs orvosság.” Nem tudom, mi a végzettsége, de ha nem orvos és nem professzor, mint dr. Iván László professzor úr, hogyan mer vele vitázni? Talán úgy gondolja, hogy a professzor úr megfeledkezett az orvosi esküről? Egy-két gondolat, amit ír: „Az orvosnak kötelessége a szenvedés megszüntetése.” Ezzel teljesen egyetértek, de az nincs az esküben, hogy a beteget el kell altatni, mint egy megunt kutyát. Az is megdöb­bentett, hogy csak ő tudja, mit jelent magyarul az eutanázia, vagy úgy gondolja, hogy más nem tudja megnézni az idegen szavak szótárá­ban? írja: „Jól tudom, milyen érzés tehetetlenül vegetálni és várni a meg­váltó halált.” Ezt csak olyan ember tudja, aki átélte. De kimenti magát azzal, hogy „az ilyen betegnek nincs ereje az öngyilkossághoz, csend­ben megőrül”. Kérdésem a levélíróhoz: ő miért nem őrült meg, ami­kor csak vegetált és ki volt szolgáltatva? Mi lett volna akkor, ha a „ke­gyes halált” alkalmazták volna nála, hisz ahogy ő írja, nem volt re­mény a gyógyulásra. Egyet tudok: ha olyan környezetben és szeretetben élne, mint én, a hozzátartozók soha nem egyeznének bele a „kegyes halál” végrehajtá­sába. Tisztelettel, egy gyógyíthatatlan beteg, aki még nem vegetál és sze­retne élni az unokáinak nagy örömére. Név és cím a szerkesztőségben Méltósággal meghalni Tisztelt Bakody Ferencné (Sopronnémeti)! Megrendüléssel olvastam férje betegségével kapcsolatos írását. A le­írtak alapján férje emberi életet élni már képtelen, gyógyíthatatlan be­teg. Az életben maradásának feltételeit az ön gondoskodása biztosítja részére. Részletesen leírja ápolásával kapcsolatos teendőit, azonban egy fontos dolgot kifelejtett megemlíteni. Vannak-e fájdalmai? Felté­telezem, hogy nem. Mert ha látná kínokban gyötrődni, lehet, hogy másként vélekedne a kegyes halálról. Tiszteletben tartom véleményét, azonban sajnálom, de nem tudok vele egyetérteni. Egyetértek viszont a „Kegyes halál” című levél írójával, hogy enge­délyezni kellene az eutanáziát. Mivel csak a kérelmezőt és senki mást nem érint, érdekeit nem sérti, természetes és tisztességes álláspont. A hogyan továbbról a már gyógyíthatatlan, szenvedő betegre kell bízni a választást, ismertetve vele betegségét és a további leépülésével járó sú­lyosbodó fejleményeket. Meg kell ismerni a pár hete Hollandiában immár törvényileg en­gedélyezett aktív eutanáziát, tanulmányozva a jogszabály szövegét, át­venni vagy figyelembe venni az esetleges hazai jogszabály megalkotá­sához. Mert tovább kell lépni, ezt igényli a médiák által felmért köz­vélemény-kutatás. Koppányi Lajos, Győr Senki sem tudja, mit hoz neki a holnap A múltkor az egyik kereskedelmi tévében szavaztatták a nézőket a kegyes halálról. Már akiket lehetett. A műsorvezető pedig tele szájjal biztatta a nézőket a szavazásra. A nem kis pénzbe kerülő szavazóte­lefonon, de jól ment, hiszen ha jól emlékszem, több mint 80 százalék volt az igen. A Kisalföld is élt ezzel a lehetőséggel, és szintén megsza­vaztatta az utca embereit. Szintén jó eredménnyel. Természetesen itt is jó volt az igen arány. Végül megszólalt egy asszony, aki 52 éve él ked­ves férjével, aki visszafordíthatatlan kórban szenved. De nem engedné meg a kegyes halált. Az a gondolat vezérli, az életet csak az veheti el, aki adta. A jó Isten. Igen tisztelt hölgyeim, uraim! Nem tudom, a telefonálók közt hány gyógyíthatatlan beteg lehetett. Hányat kérdeztek meg, ő mit válasz­tana. Mert könnyű ám név nélkül telefonálni! Címem a szerkesztő­ségben­­ írni. De mit szól a beteg, vagy az nem érdekes? Nem tudom, a telefonon szavazók vagy levélírók ha egy ilyen szörnyű helyzetbe ke­rülnének, hogyan szavaznának? Senki nem tudja, mit hoz neki a holnap. Pár nap múlva lesz 56 éve, hogy kimondtuk a boldogító igent. A legutóbbi ez irányú cikkben író hölgy írja kedves férjéről, aki életében sokat dolgozott, ma elérte a ve­szedelmes kór. De nem engedné, hogy valaki átsegítse szeretett férjét a kegyesbe. Én magam is idős koromra estem bele. Nem kívánom rész­letezni. De könyörgöm, hagyjanak bennünket békében. A sorsunk úgyis meg van pecsételve. Ne kelljen nap mint nap hallgatni-olvasni. Lesz-e törvény, aminek értelmében ember elveheti életünket? Szeretném békességben, szerető és nagyon gondoskodó párom, cso­dálatos, szerető gyermekeim, valamint minden tiszteletet kiérdemlő háziorvosom gondoskodása mellett élni életemet. És odafent, aki megadatta, hogy édesanyánk kilenc gyermeke közül nyolcadiknak, hetedik fiúnak én szülessek meg, hagyják meg neki, a jó Istennek, hogy ő döntsön sorsom, életem és életünk felett. Horváth Lajos, Győr Leépült egészségügy A „Miért most tüntetnek az egészségügyisek?” című cikkhez volna né­hány észrevételem, ha megengedné a kedves cikk írója, „Nagyné, Győr”. Az egészségügy leépülése már jóval korábban kezdődött, több mint tíz éve. Nem merném állítani, hogy ez annyira a szakszervezetekre, hanem inkább a mindenkori kormányra tartozott volna. Az előző kormányok s a jelenlegi is, el voltak foglalva az országban végbemenő privatizálásokkal stb. Az egészségügy helyzete viszont egyre jobban romlott. Mert amikor az egészségügyisek kimentek az utcára „tüntetni”, itt már nemcsak a bé­rezésükről volt szó, hanem arról, hogy működésképtelenné vált a kórhá­zunk egy része. A betegek gyógyításához nincsenek meg a feltételek úgy a gyógyszerek tekintetében, mint az elavult, korszerűtlen vizsgálógépek te­rén. A betegeknek be kell vinni saját gyógyszereiket a kórházba, az egész­ségügyi intézmények eladósodtak. Vannak kórházak, amelyek gyűjtése­ket szerveztek, hogy egy-egy fontos gépet meg tudjanak venni. Például a TV 2 olyan lélegeztető gépet vett az egyik budapesti kórháznak, ami gyermekek műtétjéhez elengedhetetlenül fontos. Előtte olyan lélegeztető gépet használtak, amivel kisebb állatkákat altattak el. Az egészségügyisek tüntetésén nemcsak nővérek, hanem orvosok is megszólaltak, hogy ve­szélybe került a betegek gyógyítása. Nem volna szerencsés dolog ezt a helyzetet összemosni Cser Ágnes személyével, vagy az MSZP „hatalomra törésével”, mert akkor a lényegről elterelnénk a figyelmet. Bár Cser Ág­nes nagyon sokszor szót emelt több dologgal kapcsolatban, amikor az egészségügyi pénztár igazgatója volt. Az is az igazsághoz tartozik, hogy amikor az MSZP „kormányon volt”, gazdaságilag nem így állt az ország, mint most. (Ez is az igazsághoz tartozik.) Mielőtt értékelnénk ezt az egészségügyi helyzetet, nem csupán egyes személyeken és párton keresz­tül kell az okokat megítélni, hanem az adott időszak gazdasági adottságát is célszerű figyelembe venni, és olyan esetet, mint az árvízkatasztrófa, ami érte az országunkat. Bozó Jánosné, Kapuvár KISALFÖLD HIRDETÉSFELVÉTEL

Next