Kisalföld, 2001. október (56. évfolyam, 229-254. szám)

2001-10-27 / 251. szám

A KISALFÖLD KULTURÁLIS ÉS SZABADIDŐS MELLÉKLETE MINDEN SZOMBATON C­slllÁDIJÁMV­­ J­- I I SZERKESZTI: VARGA LAJOS www.kisalfold.hu 2001. OKTÓBER 27. Értünk küzdenek, nem ellenünk Mióta élek, látok vetélkedőket a televízióban, így nem nagy kockázat megállapítani, hogy a ve­télkedő, akármilyen vetélkedő, lehet az Ki mit tud?, Játék a betűkkel, Kapcsoltam vagy A leg­gyengébb láncszem, televíziós műfaj. A megálla­pítással csak az a baj, hogy közben nyilvánvaló­nak látszik az ellentéte is. A vetélkedőben nincs lehetőség nagy akcióra, a közreműködőket beszo­rítják egy stúdióba, az élőadásnak is többnyire csak az illúziója van meg, és a gondolkodás maga a néző számára egyáltalán nem látványos ese­mény. Ha aközött kellene választani, hogy távoli tájakat, egy szép mozdulattal védett tizenegyest, szerelmeskedő párokat, döbbenetes feszültségű revolverpárbajt nézzek, vagy azt, hogy a tanács­talan dr. Virágh Béla a közönség unszolására megjelöli a B választ, akkor elvben nem nehéz a döntés. Sőt, a gyakorlatban sem nehéz. Jöjjön a Béla bácsi! De tényleg: miért? Mit nézünk azon, hogy vadidegen emberek hogyan játszanak? Ha példá­ul egy kellemes délután megállítana két idősebb úr a parkban, és arra adna engedélyt, hogy a be­leszólás lehetősége nélkül harminc percen át kö­vethetném snapszercsatájukat, még akkor is kö­szönettel utasítanám vissza az ajánlatot, ha ne­gyed óra elteltével reklámokkal szakítanák félbe küzdelmüket. Ha viszont ugyanezt, vagy töb­­bé-kevésbé ugyanezt a televízióban mutatják, ak­kor országos üggyé válik, lesz, aki ennek szurkol, mert szépen oszt, lesz, aki a másiknak, mert tud veszíteni, lesz, akinek mindegy, csak a játék tet­szik neki, és jönnek a tiltakozók, akik megvetik azokat, akik snapszert néznek. Valahogy minden­ki viszonyulni fog a két kártyáshoz. A többféle magyarázat közül a legborúsabb az, amely szerint az ember csúnya, gonosz és gyáva ál­lat. Vérre vágyik, nem az akciófilmek piros festé­kére, és ha vért nem kaphat (egyelőre, mert újra el fog jönni még a gladiátorviadalok boldog barbár­sága), akkor beéri verítékkel is, de az a veríték igaz legyen, megszenvedett, félelem-, stressz- és izga­­lomszagú­ A vetélkedő életmodell, evolúciós játék, ahol a kiválasztott továbbjut, a gyengébb áldoza­tul esik. Ugyanez történik a filmeken is, de elké­nyeztetett és henye római polgárként már nem elégszünk meg a különféle absztrakciókkal. Kez­detben elég volt, ha összeesett valaki a filmen, az­tán már véres golyónyomokat kellett rajta elhe­lyezni, később eljött a levágott végtagok, kiomló belek, fröccsenő agyvelők ideje, de ez is mind ke.A többféle magyarázat közül a legborúsabb az, amely szerint az ember csúnya, gonosz és gyáva állat. Vérre vágyik, nem az akciófilmek piros festékére, és ha vért nem kaphat (egyelőre, mert újra el fog jönni még a gladiátorviadalok boldog barbársága), akkor beéri ve­rítékkel is, de az a veríték igaz legyen, megszenvedett, félelem-, stressz- és izgalomszagú. A vetélkedő életmodell, evolúciós játék, ahol a kiválasztott tovább­jut, a gyengébb áldozatul esik. Ugyanez történik a fil­meken is, de elkényeztetett és henye római polgárként már nem elégszünk meg a különféle absztrakciókkal. vés. Félelmet és rettegést akarunk látni, hogy át­éljük az életben maradás gyönyörét. A kardfogú tigris agyara ma más húsába hatolt, az oroszlán al­szik ma éjjel, és nem a mi emberünk a leggyen­gébb láncszem. Mert ahhoz persze gyávák va­gyunk, hogy magunk álljunk oda, és ország-világ előtt kiderüljön rólunk, hogy nem tudjuk, mi Srí Lanka fővárosa. Otthon, a karosszékben köpjük a választ, vagy jól tippelünk, vagy ha ez sem, akkor elismerjük, hogy ez tényleg nehéz kérdés volt. Az ostobák meg ott kínlódnak a kamerák előtt. Valamivel derűlátóbb magyarázatnak tűnik, hogy az ember születésétől fogva megfigyeléssel foglalkozik, mert közösségi léte erre szorította rá. Hogy ez mennyire így van, azt tanúsíthatja min­denki, aki mondjuk a szobájában olvasgatva ész­reveszi, hogy a szemközti házban pofozkodnak, és attól kezdve lehet akármekkora zseni Tolsztoj, ő az ölébe ejti a könyvet, eloltja a villanyt és csak azt figyeli, hogy a szerető ugyan elhajolt a férj jobbegyenese elől, de egyenesen egy balhorogba szaladt, és aligha fog tíz előtt felkelni, különösen úgy nem, hogy az ütéstől kissé elzsibbadt agyát a felháborodott férj folyamatosan rugdossa. De ha a példa túl extrém, akkor emlékezzünk arra, hogy balesetnél mindannyian lassítunk vagy megál­lunk, a szirénázó mentőautónak folyton utána­nézünk, és nem azért, mert kéjelgünk más szen­vedésében, hanem mert tudnunk kell, hogy mik a valóságos erőviszonyok, ki a főnök, ki a szövet­séges, kire lehet számítani és ki az, aki kidőlt a sorból. Közösségben élünk, de mégis kevés a va­lóságos kapcsolatunk, és a vetélkedő - akárcsak a szappanopera - pótszer, ismerős- és rokonhiá­nyunkat pótoljuk vele. De hogyan? Kivel vagyunk, amikor a vetélke­dőt nézzük? Kézenfekvő válasz lenne, hogy ter­mészetesen a játékossal, hiszen érte vagy ellene szurkolunk, sokszor mi is olyan maflán állunk a feladat előtt, mint ő, és egészen biztosan mi sem tudjuk a választ. Ha pontosan tudjuk a megol­dást, még akkor sem bizonyos, hogy az adás szer­kesztői is pontosan tudják — ilyenkor jön esetleg a helyesbítés a következő részben. Csakhogy a nagy játékosegyéniségeket módszeresen eltaná­csolják a játéktól, évek óta nem tűntek fel a régi nagyágyúk, illetve A leggyengébb láncszem, úgy tűnik, pont ellenük dolgozott ki szabályzatot, ne­hogy már mindig az nyerjen, aki a legtöbbet tud­ja. Játékosok tehát jönnek és mennek, de a játék­vezető megmarad. Érdekes, hogy ehhez képest mennyire kevesen veszik igazán komolyan a tele­víziós játékvezetés műfaját. A magyar tévétörté­nelemben valószínűleg csak ketten ismerték fel, hogy ez önálló műfaj, ha tetszik, hivatás: Egri Já­nos és Vágó István. Mindenki más alkalmi krupié, beosztják vagy elvállalja, de azt nézi, hogyan to­vább, az itt megszerzett népszerűséget hogyan tudja komolyabb, önállóbb, önmegvalósítóbb, „értékesebb” műsorokban felhasználni. Óriási tévedés. Annál többet nem lehet a televízió­zásban elérni, mint hogy a műsorvezető a nézőt kép­viseli. És a másik irányban is igaz: a játékvezetés során fölvett szerep alakítja a játékvezető egész tévés szemé­lyiségét. Vágó Istvánt szeretjük, és hogy Máté Kriszta hogyan fog kivakarózni az undok kis vérszívó szerep­körből, az sem lesz érdektelen történet. Fáy Miklós „Annál többet nem lehet a televíziózásban elérni, mint hogy a műsorvezető a nézőt képviseli. És a másik irányban is igaz: a játékvezetés során fölvett szerep alakítja a játékvezető egész tévés személyiségét. Vágó Istvánt szeretjük, és hogy Máté Kriszta hogyan fog kivakarózni az undok kis vérszívó szerepkörből, az sem lesz érdektelen történet."

Next