Kisdednevelés, 1940 (65. évfolyam, 1-12. szám)
1940-01-01 / 1. szám
Ivókat. Apám, ha munkája volt, rendszerint ott kapott ellátást, ahol dolgozott. Ilyenkor mi otthon rendes időben ebédeltünk mint más családok. Egyszer-másszor felemelt napszám mellett neki magának kellett élelméről gondoskodnia; ilyenkor az ebéd ideje kitolódott és mi 12 órakor csak vajaskenyeret ettünk éhségünk csillapítására. Ez olcsó berendezkedés volt kis háztartásunkban, amely nem bírta el a kettős főétkezést. Egy ilyen alkalommal anyám serpenyőst sütött, bizonyára inkább azért, hogy minket gyermekeket megörvendeztessen, mint a maga kedvéért. Jó étvággyal fogyasztottuk el és megígértük, hogy este nem áruljuk el apánknak. Mire megjött, mi már ágyba kerültünk és mélyen aludtunk. Azért-, mert megszokta, hogy még ébren talál minket és az ellenkezőjéből gyanút fogott, hogy valami házirendellenes dolog történt, nem tudom, elég az hozzá, hogy felébresztett, karjára vett, becézgetett és megkérdezte: mit ettem? ,Serpenyőst" — szóltam el magamat álmosan. Erre kérdőre vonta anyámat, aki persze nem tudott védekezni, feltálalta apámnak az ételét, rám azonban fenyegető pillantást vetett. Másnap aztán, amikor megint magunkban voltunk, saját kifejezése szerint pálcával adott nekem alapos kioktatást a hallgatásból. Más alkalommal viszont a legszigorúbb igazmondást verte belém.“ 2. Tartsuk meg adott szavunkat! Még egy másik dologra kell ebben az összefüggésben utalnunk: a szülőknek gyermekeikkel szemben való szótartására. Még a legjelentéktelenebb dolgot is meg kell tennünk, ha már megígértük, pl. azt, hogy a gyermekkel séta közben valamely megbeszélt úton megyünk, vagy pedig, hogy ebéd után egy bizonyos történetet mesélünk el neki stb. „A gyermekek kis szőrszálhasogató lények“ — szokták mondani. Igen, bizonyos dolgokban azok. Dehát olyanoknak kell őket vennünk, amilyenek. Azzal, hogy könnyű szívvel túltesszük magunkat érzelmeiken és szükségleteiken, meg nem változtatjuk őket, legfeljebb fájdalmat okozunk nekik. Csaknem mindenki emlékezhetik gyermekkorából olyan csalódásokra, melyeket az okozott, hogy egy felnőtt megígért neki valamit, aztán megfeledkezett róla. Bizonyára csak apróságokról van itt szó: képecskékről, színes papírszeletkékről, skatulyákról stb., tehát jelentéktelen dolgokról, olyasmikről, amiknek egy felnőtt rendszerint semmi értéket sem tulajdonít. Csakhogy a gyermek más mértékkel mér! Kis szívének ezek gyakran a legnagyobb értékű dolgok, amiknek napokon, heteken át tud örülni. Ha arra akarjuk a gyermekeket ránevelni, hogy megtanulják a szótartást, hogy ígéreteikben megbízhassunk, — és ezt a célt minden nevelőnek ki kell tűznie maga elé — akkor mindenekelőtt óvakodnunk kell tőle, hogy a gyermekek a felnőtteken ennek az ellenkezőjét tapasztalhassák. Ha a szülőknek egyszer-másszor nehezükre is esik adott szó-