Félegyháza és Vidéke, 1889. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1889-01-06 / 1. szám
2. a kártalanítandó italmérési jog pontos körülírását ; 3. azon jognak határozott megjelölését, melynek alapján a kártalanítást kérő az italmérési jogot mint tulajdonos, tényleg gyakorolta ; 4. azt, hogy ezen italmérési jog miként volt megadóztatva ; 5. a bejelentőnek, esetleg, ha a bejelentő képviseletével a kártalanítási eljárás folyamán mást biz meg, ennek lakását ; 6. az italmérési jog azon jövedelmének határozott megjelölést, melyet a jogosult az 1882—1886. években ezen jog után tényleg élvezett és melyet a kártalanítási összeg kiszámításánál alapul kíván vétetni. Ha ez utóbbi pont szerint a jogosult csak azon jövedelmet kívánja alapul vétetni, mely mint tisztán italmérési jog után élvezett jövedelem, a fennti években tényleg járadékadóval meg is volt róva, akkor semmi egyéb bizonylat nem szükséges. Ha az italmérési jog járadékadóval volt ugyan megróva az 1882 —1886. évben, de a vele együtt bérbe adott épület-ingatlan, vagy más valami jog (halászat, vadászat, rév, vámjog stb.) jövedelme nem lett elkülönítve, hanem a járadékadó együttesen vettetett ki rájuk, akkor a bejelentésnek tartalmazni kell azt is, hogy az összes jövedelemből mi esett tisztán és kizárólag az italmérési jogra és mindazon bizonylatokat, melyekkel azt a bejelentő bizonyítani képes. Azon esetben, melyekben a jogosultak ezen rendesen tekintetbe veendő alaptól eltérőleg az italmérési jog kártalanításáról szóló 1888: XXXVI. t.-cz. 4., illetve 6—10. §-ainak intézkedései értelmében azt kérik, hogy a nekik járó kártalanítási összeg a rendes alaptól eltérőleg és a törvényben elősorolt kivételes módozatok alkalmazása mellett állapíttassák meg, tartoznak ezen kérelmüket és összes bizonyítékaikat, melyekre ezen kérelmüket alapítják, a bejelentéssel egyidejűleg, tehát legkésőbb 1889. márczius 31 éig szintén az illetékes királyi adófelügyelőnél írásban benyújtani, esetleg a későbbi 6. pont esetében a bizonyítás módját pontosan és részletesen megjelölni, mert később beadandó bizonylatok tekintetbe egyáltalán nem vehetők és az 1889. márczius 31 -éig beadott bizonylatok elégtelensége, vagy általában a bizonyítékok be nem adása esetében a kivételes módozatok alkalmaztatni nem fognak. A hirdetmény ezután részletesen ismerteti, hogy az esetben, midőn a kártalanítás nem az adó alapján kívántatik, a bejelentés minő bizonyítékokkal szerelendő fel s általán minő eljárás követendő. A bajaink. mi, elfeledjük, csak mi szemünk előtt van: a jelen, az indít meg, az ad reményt, vagy ejt kétségbe. A múlttal sok minden mögöttünk van, sok mindenre a feledés fátyolát borítjuk ; csak egy, mi az új esztendőben is kisért : a bajok, a mizériák megtestesült réme. Kisértsük meg rajzát adni. Talán megakad rajta az intéző körök szeme és szívük megindul — szerencsétlenségére e bajoknak és szerencséjére városunknak. Mert most kizárólag csak városunk bajáról lesz szó. Hogyan ? Hát nem elég, hogy nincs jó ivóvize, hogy levegője egészségtelen, s hogy lakói a szegénység és betegség áldozataivá lesznek, még több bajt is mért reá a gondviselés ? Szándékosan írtam ezt a „gondviselését kis betűvel , mert csak az emberek gondviseléséről lesz szó. Emberekéről, kik éppen ezért e tisztükben is tévedhetnek , e tisztükbe is belevihetik gyarlóságaikat, botlásaikat. Amint mutatja is ezt városunk építkezése, belterületi és külső tisztasága, utczáinak és vidékének beosztása, elrendezése. A szép természetes érzete mindnyájunk keblébe be van oltva. A csillagos égtől vagy az erdő szerény ibolyájától senki sem igyekszik elvitatni a szépséget, a bájt, az elefánt otromba, tagmozgásait, Darwin nevezetes állatkájának ugrándozását senki sem tartja fenségesnek, kedvesnek Valaminthogy városunk építkezésére sem fogja senki rámondani, hogy szép és hogy halad a korral, az eszközökkel s módokkal egyetemben. Pedig a mi sik zónáinkon nem kell a házakat sem hegyoldalba, sem szűk völgynyílásba, hegytetőre vagy szorosba építeni. Szabadon terjeszkedhetünk a puszta rónán, meddig szemünk ellát, hol a kék égbolt s a kalászos rónaság testvérekként ölelkeznek. És mégis városunk utczái keskenyek, mintha szűk völgynylásban épültek volna, kanyargók, girbe görbe menetüek, mintha egy-egy szikla zárta volna el az egyenes utat alkotóik előtt, s házaink kicsinyek, alacsonyak, mintha szalmafedelükkel a hegyhátra támaszkodnának, melyen épülniük kellett. Itt a példa : benne élünk, gyönyörködhetünk s örülhetünk rajta. Amint az idegen kocsija végig robog utczáinkon, szemét nem nagyon kell megerőltetnie. Kis tér az, melyet beláthat; minden fordulónál egy-egy sarok, egy-egy görbület vágja el útját. Kocsija jóakaratú dicsekvéseire sem olyan nagyon kell figyelnie. Az ókori csodák egyike sem lehet feltűnőbb előtte, mint az a néhány impozánsabb épület, mely kiemelkedik az apró házikók közül, büszkén nézve le reájok, mint a bábeli torony. De azért . ro, sza fog emlékezni városunkra. Ha nyáron jön, tüdeje tele lesz porral s mellét megüli a piszkos és fedetlen csatornák illata, bűze, melyek kocsijával együtt haladnak s nem igen mutatnak kedvet véget érni ; ha tavaszszal vagy őszszel, öltözetét befecskendezi a kerekekről lepattogó sár, mert hiszen azok magok is agyig úsznak abban a ragadós valamiben, s testét beteggé rázza a kocsi döczögése, amint egyik kátyúból a másikba zökken ; s végre ha télen, azoknak a hóbuczkáknak hü képe mindig előtte marad, melyek a fő- úgy, mint mellékutczákon elébe merednek s melyekbe a havon tova surranó szán bele beleütközik. A régieket nem lehet kárhoztatni építkezésükért. Náluk első czél volt a tartósság, a biztonság és nem a szépség, mert főképpen egy alakulóban levő község lakói előtt legfontosabbnak kell lenni a haszonnak, mely megfizesse a munkát és időt, melyet valamire fordítottak. Kik később építkeztek, azok előtt már ha nem is éppen első, de mégis fontos czél volt a szépség is. De tervnélküli, össze-vissza, műértő fölvigyázat hiányában és építkezési szabályzat mellőzésével. Mikor szükség volt ez utóbbira, még nem volt kész ; mikor pedig kész lett, nem vette tekintetbe senki. De ezért már lehet egy kis dorgatóriumot rögtönözni. Nem is szólunk a mellékutczák állapotáról, azok úgyis mellékesek. Hiszen ha a főutczán végig megyünk, akkor is elszorul a szívünk az ott végbemenő építkezés láttára. És irigyen sóhajtunk fel, hogy miféle boldog polgárok lehetnek azok, ki nem respektálva sem az utcza szépségét, sem polgártársaik házai sorának egyenességét, kiépítik házaikat jó egy két lépésnyire a járóra elfogva a szomszédok kilátását s megrabolva az utcza szélességét. Ezek maradandó példái annak az építkezési szabályrendelet kevés bevételének s főképp az intéző körök mulasztásainak. Mert ez ázsiai szabadságnak más magyarázatát minden jóakarat mellett sem találhatjuk. A mai emberek sokszor hangoztatott jelszava: haladás a korral! Körülírva ez körülbelül azt tartalmazza, hogy ne csak saját szerénykedő szükségeinket elégítsük ki, hanem tekintsük azt is, mit tőlünk az emberi nem általános haladása s a műveltség tovaterjedése követel. És akkor nem lesz szükséges folyton a haza szent nevét hurczolni meg bűnös ajkainkon és minden dologba belevinni azt a szerencsétlen pártoskodó politikát, hogy okát adjuk sok mindennek, ami tulajdonképpen oktalan. Szép utczát nemcsak a szép házak s a házsorok egyenessége alkot; fontos dolog még a csin, a tisztaság is. S ennek ha ma valami ártalmára van, holnap már el lehet tüntetni. Sajnos, hogy nálunk ez lehetetlenség, mert soha sem történt még eddig, s ha így haladunk, igazábban maradunk, ezután sem fog megtörténni. Mert utczáinkon csak mindig ott tátonganak azok a szerencsétlen árkok, nyáron telve porral s bűzös iszappal, őszszel lehulló, sárga falevéllel, télen vastag hórétegtől borított síkos jéggel s tavaszszal lassan folydogáló zavaros eső, ,zzel. Van ott az évszakoknak megfelelően por, sár, pocsolya, hó, mely megtámadja az ember lábát, tüdejét, mellét irgalmatlanul. S ebből folyik, hogy egy nincs : csin, tisztaság. Az utczák után jönnek a terek, minthogy ezek teszik minden város első díszességét. Csinos utczák, impozáns terek. De rólunk elmondhatni, mit a régi Pestről mondott valaki, hogy „mindennek van tere, csak térnek nincs.“ De ennek nemcsak a mai, de a régi építkezés is az oka. Mert a piacztért kivéve, mást éppen nem találunk sehol. Ez azonban piacznak is nyomorúságos, hát még térnek! Pedig nagyon hasznát vennék a város közepén emelkedő, szép, díszes fasorokkal beültetett ilyféle helynek úgy közegészségi, mint üdülési s szépészeti tekintetben is. Hanem hát elődeink nem sokat törődtek az ilyféle dolgokkal; elég szondot adott neki, hogy tanyát üthettek, állandó tűzhelyet alapíthattak e pusztaságon. S nem is volt reá szükségük. Mert akkor még nem volt elszaporodva a nép s nem voltak kiirtva a környéken emelkedő fás rengetegek, melyek mindig tisztán tartották a levegőt. De most új időket élünk, s az uj idők embereinek haladniok kellene a korral. Ha nincs terünk tér számára a városban, lehetne sétahelyet alkotnunk a városon kívül. Ott van először is a várost a pályaházzal összekötő térség. Ennek a befásítását már régóta hangoztatják. Kezdetnek megjárja az a négy fasor, melyek a széles járót határolják s a közöttük egymástól illő távolságra megvonuló néhány pad. De két oldalt még nincs eléggé eltöltve az egykor ruczaúsztató tó medre, mintegy várva az alkalmas tavaszi esőzést, hogy a jobb napok emlékére ismét megteljék piszkos, sárga vízzel. S azon a szép síkon nem emelkedik egyetlen fa sem, nemhogy árnyat adó fasor. Ha már a munka kezdetén elfáradunk, talált jobb lett volna békét hagyni azoknak a vén, sudaras akáczoknak, melyek bár rakonczátlan lombsátorukkal nem is voltak valami díszesek, de legalább árnyat nyújtottak a fáradt utasoknak a nap tüzes sugarai ellen. Azt csak senki sem tagadhatja, hogy ha e sokat emlegetett, de azért mégis elhanyagolt sétány létrejönne, nem válna kárára sem városunk lakosságának, mely üdülést kereshetne környékén, sem hírnevének, mert akkor legalább lenne valami csekély nevezetessége is. Más sétahelyünk úgy sincs, mióta az úgynevezett „lövöldé“-nek ideje lejárt. Az ugyan nem volt valami alkalmas minden tekintetben, mert egyik oldalán kaszálók, a másikon a zajos, poros országút terülnek el s góczpontjában a golyófogó uralg, melynek vidéke a hét hat napján a gyakorló honvédek fegyvereinek ropogása miatt megközelíthetetlen. De hát mégis volt hely, melyet felkereshettünk, ha zugó lombot, vadvirágot, selyempuha pázsitot akartunk látni. De hát, ő tudja mi okból, a gondviselés, egy idő óta levette róla kezeit. Ahelyett kiterjeszté azokat a szegedi ut mellett elterülő régi temető lombkoronás, vén fáira és kidönteté őket sorra, rendben. Az igaz, hogy azoknak a kopár, elhagyott sirhalmoknak semmi szükségük a kas árnyra, de az is különös szépítés szabályozási tervem, melynek legelső paragrafusa azokat az öreg, vén fákat kívánta meg. Korántsem az írási viszketeg vezette tollunkat mindezek elmondásában. Csak azt írtuk le, mire összevetve múltat és jelent, a tapasztalat útján jutottunk. Azt írtuk le, amit meggyőződésünk sugallt, nem hajtva semmi feltűnési vágytól, nem keresve ellenségeskedést senkivel sem, de kimondva a rideg valót, amint az az elfogulatlan szem Benne vagyunk az újévben. Mögöttünk a múlt, a tegnap , előttünk a jelen, a ma. Az régi, elavult, ez itj s még ismeretlen. Bármilyen szerencsés is volt az, mégis szükségünk, nagy szükségünk volt azokra a szokásos, talán nem is szívből jövő, csak úgy önkénytelenül kiejtett szócskákra ; boldog újesztendőt, — hogy bízhassunk ebben. Mert mi elmúlt, azt — hiába — könnyen Ilma bárónő a kiváncsiságtól ösztönözve gyorsan felnyitja az ablakot, hogy legalább egy pillanatra láthassa az idegen arczát. Az ablak csörrenésére mintegy akaratlanul fordul az viszsza. Tekinteteik találkoznak. Az idegen megszokott udvariassággal kalapot emel s befordul az út hajlatánál. De az a tekintet még mindig ott lebeg a szép asszony szemei előtt. Oh, mennyi lemondás, mennyi megtört tűz vegyül benne, az a fekete szakállas arcz sápadt halványságával olyan lebilincselő és felejthetetlen. Nyitva hagyja az ablakot s hevesen nyitja ide a magas ajtót. Kutassy Jenő báró nagy karosszékben ülve, gondolatai miatt észre sem veszi. Az a két rózsás, puha kar vállaira fonódik s édes, suttogó hangon kérdezi a nő. — Ki volt az ? Mint kit bűnös gondolaton érnek, oly ijedten kapja fel lehajtott fejét Kutassy Jenő. Arczán csaknem vad rémület jelenik meg, s kíméletlenül távolítja el magától feleségét. — Mi ? Kicsoda ? kiáltja. Majd mintegy magához térve, felugrik, megragadja a szép aszszony kezeit és szemeinek kutató tekintét arczára függeszti. — Ki volt? . . . Senki! Egy kitagadott, egy sehonnai, ki kedvesével együtt megszökött a társadalom megvetése, a család gyűlölete s az atya átka elől. Ákos, kit egyetlen egyszer említettem előtted, eljegyzésünk napján. Azóta elfeledted, feledd el most is . . . Az utolsó szavakat ellágyult esdeklő hangon ejti ki s hevesen szorítja erős karjaival széles mellére az előtte álló szép asszonyt. XXX Másnap verőfényes őszi délután volt. Kutassy Jenőné sietve haladt végig az árnyas után, mely a kastélyt a közeli erdővel összeköti. Pihegő kebellel, félig nyílt ajakkal szívta be a fenyőfák zamatos illatát, amint belépett a százados vén fák sátra alá. Egy alig járt ösvényen hatolt lassú léptekkel mind beljebbbeljebb. Az őszi szellő végigsuhant a fák lombjai közt s azok zizegve hullottak le a kedves vándor elé. Az erdő dalosai remegve röppentek fel fészkeikről, amint elhaladt mellettük , majd egy-egy dalt bocsátottak utána, melybe beleszólt a rigó füttye, a harkály szava. De ő nem igen gondolt velük. Vidáman tekintett szt mindenfelé, majd egy virágot tűzött kebelére, majd csokorba kötözte őket, itt egy vadrózsa-tőt vizsgált meg, ott egy pajzán ugrással a feje felett zúgó lombokat rabolta meg. Még halk dallamot is zengett s édes kedvvel élvezte a természet szépségeit, mint egy fiatal leányka, kit nem bánt semmi gond, aggodalom s kinek tiszta, szűzies szive csak a jó és szép után dobog. Nem gondol semmire és mégis csak akkor eszmél fel, midőn már letér az ösvényről s ismeretlen helyen találja magát. De azért nem jön zavarba. Magasan van még a nap az égen, nem lepi meg itt az este. Tovább folytatja útját. Egyszerre erős szárnycsattogást hall, melyet nyomban egy lövés követ. Hatalmas kőszáli sas hull közvetlenül lábai elé, kiömlő feketés vérével behintve a cserjét, melyből egy csepp Ilma bárónő finom arczára esik. Egy magas alak tűnik fel a bozótok közül, kinek láttára Kutassy Jenő szép felesége egy akaratlan sikolyban tör ki. Szépmüvü fegyverét baljában tartva, a jövevény gyorsan közeledik s hozzá érve, tisztelettel megemeli süvegét. — Bocsánat, asszonyom, ha talán kellemetlenséget okoztam kegyednek, de nem gondoltam, hogy itt valakire fogok találni. Komolyan, de szép arczában szelíd kérelemmel néz reá. Ah, talán nem ismert meg, gondolja Ilma és hangosan feleli. — Semmi, semmi uram. Csak attól a hatalmas madártól ijedtem meg egy kicsit. És odaszalad a lelőtt zsákmányhoz. A férfi is követi s mindketten föléje hajolnak. — Ah, milyen szép, milyen erős ? — Pompás példány. Már két óra óta lesben állok s csak most tudtam lövésre kapni. Hangjában a vadász szenvedélye szól. Felemeli a kőszálak királyát és teste súlyát mérlegeli kezében. Eközben tekintete a bárónő arczára esik. Az odahullott vércsepp csaknem megrémíti. — Istenem, hiszen kegyed . . . kegyedet összefecskendezte ennek a vére. Ilma nevetve nyugtatja meg. — Nem tesz semmit. Hol ? És illatos zsebkendőjét arczához érteti, mintegy keresve vele a szerencsétlen vércseppet. De nem találja meg. A vadász mellé lép. Kiveszi kezéből a fehér zsebkendőt. — Majd én ... ha megengedi. De a Csepp már megszáradt a rózsás arczbőrön. Ilma nevetve őrleti piros ajkaihoz a keszkenőt s keze az idegen kezének vezetése mellett megtalája és letörli a vért. — így ■ •• A vadász ismét felveszi zsákmányát s arkain elpalástolhatatlan gúnyos mosolylyal szól: — Sajnálom itt hagyni. Pedig ha észreveszik nálam, mint Vadorzót elfogatnak és — Ilma bárónő élénken vág közbe: — Ugyan mit gondol? Hiszen férjem csak nem tagadja meg öntől ez egyetlen élvezetet is ! Későn veszi észre, hogy elárulta magát. S bár elég értelemnélküli amit mondott, mert csak gondolataival és nem társalgásukkal van összefüggésben, mégis meglepi az idegent. Sötét, fekete szemeit megrettenve emeli fel reá és ajka ideges rángatódzása közt megszólal : — Kegyedtalán — Kutassy Jenőné ? Ilma egy igenlő mosolylyal felel. — Úgy ? S aztán erőltetett udvariassággal teszi hozzá: az én nevem . . . Tölgyes Arthur. Ilma ismét csak mosolyog. De e mosolyban gúny és szánalom vegyül. Odalép a férfihoz és jobbját vállára helyezi. Az a kis kéz olyan súlyosan nehezedik a széles vállra, hogy a magas alak görnyedve hajol meg. — Nem igaz ! . . . De miért titkolja én előttem ? Ön Kutassy Ákos ! A férfi nem mond ellen. De amint tekintetét a nőre szegezi, dacz és gyűlölet sugárzik abban vészesen, fenyegetőn. — Az vagyok. És azután elfordul s hangja ismét megtört, esedező lesz. — Ah miért ismert meg? Miért dobja szemem közé azt a sárba tiport, kitagadott, megátkozott nevet ? Hát kegyed szivében sincs irgalom, künyörület? S talán behatolna a sűrű bozótba, hogy elfusson távol, messze e helytől. Kergeti a szégyen, a gyalázat. De Kutassy Jenő felesége nem engedi. Hozzá siet, megragadja jobbját és kényes szemekkel, esdőleg tekint reá. — Hallgasson! Megismertem, mert szivemben igenis van irgalom, könyörülök. S akarom, hogy ön ezt bizalommal és ne gyűlölettel viszonozza. Érti ? S amint Kutassy Ákos megfordul s lehajol a jobbjába kapaszkodó kis kézhez s csókjaival halmozza el azt, zokogó fuldoklás közt hálát rebegve, mindez oly jól esik szivének. Pedig maga sem tudja, miért. A pásztor tilinkóját fuva tereli haza az erdőszélről nyáját. Sietnie kell, hogy jókor beérjen a faluba. A nap most hanyatlik le a hegyek mögé s az őszi estét hamar felváltja az éj. Az erdőben minden csendes, nyugodt, csak a hulldogáló sárga leveleket zörgeti a szellő. Az egyik ösvényen két alak közeledik lassan az erdő utolsó fái felé. Élénk beszélgetésbe vannak elmerülve. Az egyik férfi, a másik nő. — Most van tehát a határidő ? De hát, én Istenem, ne essék kétségbe, reméljen! — Miben bíztam, mit reméljek, asszonyom ? Ismeri történetemet, bár ne ismerte volna meg soha. Az apám szívét nem tudtam megnyerni ; volt oka reá, hiszen szerelmem meggyaláz a családunk ősi hitét. Hogyan is mertem előtte kijelenteni, hogy nemmé teszem azt a komédiásnőt ? A feleségem egy év múlva megtörte az oltár előtt tett esküjét. Megbocsátottam neki; lehet, hogy csak a pénzért, gazdagságért szeretett. És most tőlem, ki ennyit bűnhődtem, saját testvérem tagadja meg a bocsánatot. Hát bízhatom még az emberekben ? Vagy csak nekem van szívem egyedül,és csak én látom oly nyomorultnak a világot ? Talán tovább is folytatná. De két kis kéz tapadt ajkaira s társa könyörögve kéri : — Hallgasson, Ákos, az Istenért, hallgasson. Nem gondolja, mily fájdalmat okoznak szavai. íme: Ígérem, hogy én fogok esdekelni a bocsánatért — saját magam fogom azt el-