Kiskunfélegyházi Lenin MgTsz Híradó, 1982 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
4. oldal Termelőszövetkezetünkben történt, úgy tűnik, nem is olyan régen, a nagy átszervezés utáni évben, a mostani Bem kerületben. A dolgos hétköznapok tettek-manak egymásután, női gyorsabDan, női lassabDan. Azért mondom így, mivel nem zavarta meg az egymásutániságukat, illetve folyamatosságukat sem ünnepnap, sem üzetési nap. Mert bizony akkor meg csak évente egyszer kaptunk fizetést — zárszámadáskor —, de akkor is csak abban az esetben, ha maradt osztalékra valami kicsi. Munkaegység, az viszont járt minden elvégzett munkaért és az beírásra is került napomtént, így hát nem semmiért dolgoztunk már akkor sem, hiába állítják és mondják ezt meg ma is sokan. A szövetkezetünk dolgozó kollektíváján belül négyen nagyon jó barátok voltunk. Nem hiába közeli szomszédok is voltunk. Már az átszervezés előtti időkben is minden esetben kisegítettük egymást. Egyéni paraszt korunkban is sokat közösködtünk egymással. Bár a szövetkezetbe nem egyidőben léptünk be, de a barátságunkat ez egyáltalán nem befolyásolta. Lényeg az, hogy 1961. január végén már mind a négyen a termelőszövetkezetünk tagjai voltunk. Beosztásunk ugyan különböző volt, de ennek ellenére szinte mindennap találkoztunk, hogy egy-két szót válthassunk egymással, a napi fáradalmakat, gondokat könnyebb legyen elviselni. Így az egyik beszélgetésünk alkalmával, úgy nagyhét közepe táján vetődött fel a kérdés, hogy közeledik a húsvét, és hát most is, ugyanúgy mint a korábbi években, együtt kéne mennünk így négyünknek húsvét hétfőjén focsolkodni. Megbeszéltük a részleteket és megegyeztünk abban is, hogy a socsolkodást nálunk fejezzük be, tekintve, hogy a nevem napja pont húsvét hétfő utáni napra esik, így a nevesfémet is megünnepeljük ez alkalommal, mert kedden már menni kell a szövetkezetbe dolgozni, folytatni tovább a munkát és gyűjteni a munkaegységet szorgalmasan. Elérkezett a megbeszélt időpont, a hétfő délután 2—3 óra körüli idő. Jani bácsiéknál találkoztunk és innen indultunk Matyi bácsiékhoz, mert a locsolkodási körútunk ott kezdődött. Nem sok helyre mentünk mi, csak a néhány közeli tanya asszonyait és lányait locsoltuk meg. Alkonyatkor már Dezső bácsiéknál voltunk, majd innen mentünk hozzánk, ahol a locsolkodással gyorsan végezve, illetve azt be is fejezve átváltottunk a névnapom megünneplésére. Beszélgettünk, viccelődtünk, bolondoztunk, közben-közben iszogattunk is. Jól éreztük magunkat, miközben szaladt az idő. Fölfölvetődött jövőbeni sorsunk alakulása, hogy miképpen is fogunk megélni ilyen szűkös keresetből? Ez évben ugyan mit fog érni egy munkaegység? A beszélgetésünk témája hol komolyabb, hol komolytalanabb volt. Kezdtünk egyre vígabban lenni. Már éjjel 11 óra is elmúlt, amikor kutyaugatás zavarta meg a mulatozgatásunkat. El nem tudtuk találni, hogy ki jön locsolkodni, vagy névnapot köszönteni ilyen későn, így éjfél felé. Sárkány Pali bácsi jött, aki abban az időben is éjjeliőr volt a Bem termelőszövetkezetben Azért jött, mert látta, hogy itt még világít az ablakon keresztül a petróleumlámpa fénye, és nat így itt biztos, hogy nem alszanak még. A baj pedig az volt, amiért jött, hogy a szövetkezetünk tulajdonát képező összes szarvasmarha állományunk kitört a karámból. A kiszabadult 40 darab növendék marhából — mert akkor még annyi volt az állomány — csak 14 darabot tudott visszahajtani, a többi 26 darabot sehol nem találja a közelben. Nem tudja, hogy hova szaladhattak el, ha tudunk, segítsünk valamit. Rögtön döntöttünk, hogy akik józanabbak és fiatalabbak, azok menjenek segíteni, illetve hát megkeresni a borjúkat. Ilyen döntés után nem volt nehéz a választás, a legfiatalabb én voltam, a legjobban meg Jani bácsi állt a talpán, aki már akkor is brigádvezető beosztásban dolgozott. Volt egy régi tipusú nagy, erős Jan és Izs motorkerékpárom és ezzel indultunk a borjak keresésére. Igaz, hogy egy kicsit ittas voltam, de sok választás nem volt. Sürgősen tenni kellett valamit. A központi telep környékén a közelben három helyen is volt 8—10 holdas lucerna tábla. Félő volt, hogy a kiszabadult borjak rátalálnak valamelyik lucerna táblára. A friss, harmatos lucernából az éjszaka folyamán jól betegetnek, reggelre fel is fúvódhatnak, sőt, akár bele is pusztulhatnak. Mérlegelve a várható eseményeket, előhoztam a színből a nagy motort és indítótam. Én a vezető ülésbe, Jani bátyám pedig a hátsó ülésre kapaszkodott fel, befejezve ezzel a névnapi ünnepséget, és nekivágtunk az éjszakának a borjúk keresésének. Sorra jártuk mind a három tábla lucernát végigpásztázva a motorkerékpár fényszórójával az egész területet. Azt hiszem, nem szükséges leírni, hogy úgy keresztül-kasul motorozva a szántóföldeken, borozdákon éjnek idején és még kissé szeszesen is, milyen élmény volt ez nekünk. Talán te sem tudnám írni egész pontosan. Azt meg már te sem merném írni, amit a hátsó ülésen ülő és kapaszkodó, nálamnál kissé ittasabb kísérőm mondogatott néha, amikor sikerült egy-egy borozdán keresztül huppannunk. Ilyenkor aztán szóba kerültek a borjak is, meg mi is, mármint hogy a „gazdájuk” is. , A borjaknak viszont nem akadtunk a nyomukra, nem voltak egyik lucerna táblában sem. Az utolsó lucerna tábla szélén megálltunk, hogy egy kicsit pihenjünk is ki a rázkódásokból valamit, meg hogy egy-egy cigarettát is elszívjunk, miközben megbeszéljük a további teendőket. Jani bácsi azt javasolta, hogy menjünk a rendőrségre és ott jelentsük be a borjak eltűnését. Ez rendben is lett volna idáig, csakhogy én így ittasan nem mehetek oda motorral. Elhatároztuk, hogy szép lassan a piactérig bemegyünk motorral. Ott a motort leállítjuk, és onnan gyalog megyünk be a rendőrségre, jelenteni az eseményt. A cigaretta szünetet befejezve el is indultunk a motorral a város felé. Ekkor már éjfél elmúlt. Megyünk a majsai vasút melletti földúton — az időtájt úgy hívtuk mi ezt az utat, hogy a „prími” út — szép lassan. A laktanyák elé érve a kiszűrődő villanyfényben látjuk, hogy ott legel az árokparton a mi általunk keresett csorda, egy kis katona vigyázott rájuk. Oda megyünk, és mondjuk a kis katonának, hogy ezek a borjak a mieink és hát akkor el is hajtjuk őket. örültünk nagyon, de főleg én, hogy nem kell a városban, de különösképpen a rendőrség közelben ittasan motorozni. (Most már nyugodtan te merem írni, mert úgyis elévült a szabálysértésem.) Az öröm akkor fagyott az arcomra, amikor a kis katona közölte, hogy a borjúkat senki istenfia innen ugyan el nem hajtja addig, még a rendőrség ide ki nem jön és engedélyt nem ad az elhajlásukra, mivel ők ezt már bejelentették oda, hogy itt gazdátlan növendék marhák legelnek az útszéli árokban. Lett meglepetés,, hogy a rendőrség csak meglátja, hgy mi ittasan motorozgatunk. Ennek nem lesz jó vége, bár a lényeg az, hogy a borjak megkerültek. Mit volt mit tenni, Jani bácsit otthagytam a borjaknál azzal, hogy várja meg az intézkedő rendőrt, én pedig motorra ültem és a szántóföldeken, borozdákon át, toronyirányt a legrövidebb úton a tanyánkhoz motoroztam. A motort leállítva otthagytam az udvarunkon és siettem vissza Jani bácsihoz, segíteni a borjakat hajtani. A borjak a lakásunktól olyan jó három kilométernyi távolságra voltak. Ahogy megyek a majsai köves úton, olyan másfél kilométer megtétele után a sötétben arra teszek figyelmes, hogy jönnek a borjúk szembe szép lassan, kifelé a major felé. A sötétben keresem Jani bátyámat, de nem találom, szólítom, de ő nem válaszol. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot. Megállítottam a borjúkat legelni az árokban, hogy majd csak előkerül Jani bácsi is valahonnan. Távolban a laktanyák felől egy kis pislogó lámpafényt látok mozogni a kövesúton és valami duruzsolást is hallok abból az irányból. Ahogy közeledett a fény, a beszélgetés egyre erősödött, egyre jobban felismerhetővé vált Jani bácsi hangja. Ő beszélget valakivel. Most már nyugodtan gyújtottam rá egy cigarettára a hajnali sötétségben. Megvannak a borjak, megkerült Jani bácsi is, nincs semmi baj, állapítottam meg magamban. A borjak az útárokban nyugodtan legelésztek, sőt, volt köztük olyan is, amelyik le is feküdt és nyugodtan kérődzött. Őket egyáltalán nem zavarta az, hogy az én névnapom megünneplése félbe maradt. A közeledő pislogó fény az intézkedő rendőr elvtárs kerékpár lámpája volt. Együtt jöttek gyalogosan Jani bácsival. Engem kerestek, mert az intézkedési jegyzőkönyvet nekem is alá kellett írni. A jegyzőkönyv aláírása után elköszönt a rendőr elvtárs, mi pedig elindítottuk a csordát a major felé. A majorban már izgatottan várt bennünket a két barátunk, Dezső bácsi és Matyi bácsi egy kis üveg pálinkával. Szépen a helyükre hajtottuk a borjúkat és valamennyit átadva az éjjeliőrnek, ráparancsoltunk Pali bácsira, hogy most már jobban vigyázzon rájuk, mert nemsokára kezdeni kell a munkát. A pálinkás üvegből húztunk egy-két kortyot és pár szót váltottunk még arról, hogy hol és hogyan találtunk rá a borjúkra, hol, merre motoroztunk az éjszaka folyamán. Azután mint akik jól végezték dolgukat, elköszöntünk egymástól és kiki a saját otthonába távozott. Pihenésre nem sok idő maradt, mert már erősen pirkadt. Emlékezetes húsvéti locsolkodás és névnap maradt ez számomra ... És most döbbenek rá, hogy milyen régen történt ez az eset! Hiszen akkor még munkaegységet sem írtak ezért, nem járt érte sem éjjeli, sem ünnepi pótlék, motorhasználati díj sem lett számfejtve, sőt, még munkalap sem került kiállításra a brigádvezető részéről... De tettük ezt szívesen akkor is, mert bíztunk abban, hogy előbb vagy utóbb elérkezik az az idő, amikor a munkánk gyümölcse megérik és élvezhetjük a küzdelmes, nehéz napok fáradságának eredményeit. Tisztában voltunk azzal is, hogy nekünk itt, ezen a területen, ebben a szövetkezetben kell megélnünk, itt kell a boldogulásunkat megtalálni és ennek érdekében önzetlenül kell tevékenyekdnünk, dolgoznunk. Az egész történetben csupán az a szomorú, hogy a benne szereplő személyek közül már csak Sárkány Pali bácsi — aki most is éjjeliőr a Bem kerületben —, mint élő tanú tudja bizonyítani az elmondottakat. A három jó barátom, tagtársam: Farkas Jani bácsi, Horváth Dezső bácsi és Palásti Matyi bácsi már örökre távozott a szövetkezetünkből és így ezek az emlékek csak nekem maradtak meg a mai napig is ... Hát hiába!.. . Csak nagyon régen történt ez az eset és mennyi minden megváltozott azóta szövetkezetünkben ... Hatvani Béla (Egy a négy jóbarát közül) Húsz éve történt... LENIN TSZ HÍRADÓ SPORT • SPORT * SPORT Szövetkezetünk sportegyesülete az 1981. év elején tartott közgyűlésen elfogadott programnak megfelelően végezte munkáját az elmúlt évben. Egyesületünk, mint kis sportegyesület, az igen szűkös költségvetés keretében kell, hogy megoldja problémáit. Az emelkedő árak, terembérek, élelmezési költségek igen nehéz feladatok elé állították a sportegyesület vezetését az utóbbi esztendőben. Kétségtelen tény azonban, hogy e nehézségek ellenére a termelőszövetkezet gazdasági vezetésének segítsége lehetővé tette, hogy ismét sikeres évet tudjunk magunk mögött. A sikereket elsősorban a minőségi sport területén könyvelhetjük el. Lovasszakosztályunk — mint ahogy azt már megszoktuk — évről-évre javuló teljesítményt nyújt annak ellenére, hogy igen sok jó versenyző hagyta el az egyesületet különböző okok, pl. továbbtanulás miatt. Komoly gondot jelentett, hogy a szakosztály költségvetése csak meghatározott számú, 3—4 sportoló rendszeres versenyeztetését tette lehetővé, így a többi versenyző — amenynyiben részt kívánt venni a versenyeken — saját zsebéből kellett fedezni a részvételt. Ennek ellenére folyamatosan jó eredményeket produkálnak lovasaink, mind a területi, mind az országos versenyek során. Máchánszky Gyula mesteredző szakértelme és mélységes sportszeretete teszi lehetővé, hogy az itt sportoló fiatalok ténylegesen a lovaglás megszállottai lesznek, s ez jó dolog, mert eredményesen csakis így lehet előbbre jutni. Fogathajtóink közül elmúlt évi eredményeivel ismét Muity Ferenc emelkedett ki, aki a világhírű magyar fogathajtó élmezőnyben immár harmadik alkalommal nyert országos bajnokságot. A nemrég igazolt Juhász László szintén kiemelkedően szerepelt az elmúlt évben, s tőle a jövőben még job eredményeket várunk. Abonyi Géza versenyeredményei az elmúlt évben már kezdték tükrözni a nagyhírű előd, édesapja tanításának hatását. Szövetkezetünk sportegyesülete a fogathajtó csapat részére igen komoly költségfedezetet kell, hogy biztosítson, s a gazdasági vezetés ezt eddig minden esetben fedezte. A jövőre nézve azonban e vonatkozásban is szorosabb feltételek jelentkeznek, ami a versenyeztetés költségeit növelni fogja. Kosárlabda szakosztályunk tevékenységében az elmúlt év során az előírt edzésprogram került végrehajtásra. Bódi Sándor edző irányításával a csapatba igen sok fiatal játékos épült be, akik képességeik alapján komoly reményekre jogosítanak. A csapat magas játékosainak számát növelni nem tudta, de az év elejétől következetesen végzett edzésmunkával olyan erőállapotot tudott elérni, ami mehetővé tette, hogy a magassági fölénnyel rendelkező csapatokkal szemben is sikerrel szálljon szembe. Az évközben egy-két mérkőzésen tanúsított gyengébb formától eltekintve szinte folyamatos és állandó volt az erőnlét, és így tudta biztosítani az egyesület, hogy az igen erős bajnoki csoportban bajnokság végeztével az 5. helyre került. Sajnálatosan megvált az egyesülettől az év elején Antóni József, a csapat igen tehetséges és ígéretes játékosa, aki magasabb osztályba, az NB I-es Bajai SK-ba igazolt január 1. napjával. Bízunk benne, hogy személyes fejlődését fogja szolgálni az átigazolás. Feladatunk továbbra is az, hogy az utánpótlás megfelelő felkészítésével lehetővé tegyük az eddigi színvonal tartását és új tehetségek felfedezésével biztosítsuk eddigi sikereinket. A tömegsport területén egyesületünk nem büszkélkedhet kiemelkedő eredményekkel. Termelőszövetkezetünk fiataljai közül azonban igen sok azoknak a száma, akiket sikerült meggyőzni a rendszeres testmozgás szükségességéről és így a teremfutball résztvevői, valamint az üzemi asztalitenisz bajnokságban indulók száma évről-évre növekszik. E vonatkozásban különösen nagy probléma, hogy nincs megfelelő propaganda, hiányos a szervezőmunka, mert sokkal több fiatalt lehetne bevonni a sporttevékenységbe, annál is inkább, mivel közel 400 fő 30 éven aluli van a szövetkezetünkben, s a rendszeres tömegsportban résztvevők száma éves átlagban 60—70 fő. Ezen a területen tehát van még tennivaló és itt feltétlenül nagyobb aktivitást és segítséget vár sportegyesületünk is a szövetkezet KISZ-bizottságától és alapszervezeteitől. Ma már senki előtt nem kétséges, hogy a növekvő munkahelyi feladatok ellátása csakis egészséges emberekkel és megfelelő fizikai állapotban lévő dolgozókkal végezhető el. Mindezekre figyelemmel nagyobb lehetőségeket kell biztosítanunk dolgozóink rendszeres sportolására, vagy legalábbis széleskörű mozgásigényének kielégítésére. E tekintetben a jövőben a sportegyesület vezetése is konkrétabb intézkedéseket kíván tenni és e vonatkozásban reméli a szövetkezet gazdasági vezetésének és a szövetkezet minden társadalmi és önkormányzati szervének megértő támogatását. Ehhez azonban szükséges a szövetkezeti tagok és dolgozók azon felismerése is, hogy az egészséges életmód nélkülözhetetlen kelléke a sport, még akkor is, ha azt nem minőségi szinten űzik. Dr. Sulyok László 1. szám