Kiskunfélegyházi Lenin MgTsz Híradó, 1982 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1982-01-01 / 1. szám

4. oldal Termelőszövetkezetünk­ben történt, úgy tűnik, nem is olyan régen, a nagy átszervezés utáni évben, a mostani Bem kerületben. A dolgos hétköznapok tettek-manak egymásután, női gyorsabDan, női lassab­­Dan. Azért mondom így, mivel nem zavarta meg az egymásutániságukat, illet­ve folyamatosságuk­at sem ünnepnap, sem üzetési nap. Mert bizony akk­or meg csak­ évente egyszer kap­tunk fizetést — zárszám­adáskor —, de akkor is csak abban az esetben, ha maradt osztalékra valami kicsi. Munkaegység, az viszont járt minden elvégzett mun­­kaért és az beírásra is ke­rült napomtént, így hát nem semmiért dolgoztunk már akkor sem, hiába állít­ják és mondják ezt meg ma is sokan. A szövetkezetünk dolgozó kollektíváján belül négyen nagyon jó barátok voltunk. Nem hiába közeli szomszédok is voltunk. Már az átszervezés előtti időkben is minden esetben kisegítettük egymást. Egyé­ni paraszt korunkban is so­kat közösködtünk egymás­sal. Bár a szövetkezetbe nem egyidőben léptünk be, de a barátságunkat ez egy­általán nem befolyásolta. Lényeg az, hogy 1961. ja­nuár végén már mind a né­gyen a termelőszövetkeze­tünk tagjai voltunk. Beosz­tásunk ugyan különböző volt, de ennek ellenére szinte mindennap találkoz­tunk, hogy egy-két szót válthassunk egymással, a napi fáradalmakat, gondo­kat könnyebb legyen elvi­selni. Így az egyik beszélgeté­sünk alkalmá­val, úgy nagy­­hét közepe táján vetődött fel a kérdés, hogy közele­dik a húsvét, és hát most is, ugyanúgy mint a koráb­bi években, együtt kéne mennünk így négyünknek húsvét hétfőjén focsolkod­­ni. Megbeszéltük a részle­teket és megegyeztünk ab­ban is, hogy a socsolkodást nálunk fejezzük be, tekint­ve, hogy a nevem napja pont húsvét hétfő utáni napra esik, így a nevesfé­met is megünnepeljük ez alkalommal, mert kedden már menni kell a szövetke­zetbe dolgozni, folytatni to­vább a munkát és gyűjteni a munkaegységet szorgal­masan. Elérkezett a megbeszélt időpont, a hétfő délután 2—3 óra körüli idő. Jani bácsiéknál találkoztunk és innen indultunk Matyi bá­­csiékhoz, mert a locsolko­­dási körútunk ott kezdő­dött. Nem sok helyre men­tünk mi, csak a néhány kö­zeli tanya asszonyait és lá­nyait locsoltuk meg. Alko­nyatkor már Dezső bácsi­éknál voltunk, majd innen mentünk hozzánk, ahol a locsolkodással gyorsan vé­gezve, illetve azt be is fe­jezve átváltottunk a név­napom megünneplésére. Beszélgettünk, viccelőd­tünk, bolondoztunk, köz­­ben-közben iszogattunk is. Jól éreztük magunkat, mi­közben szaladt az idő. Föl­föl­vetődött jövőbeni sor­sunk alakulása, hogy mi­képpen is fogunk megélni ilyen szűkös keresetből? Ez évben ugyan mit fog érni egy munkaegység? A be­szélgetésünk témája hol komolyabb, hol komolyta­lanabb volt. Kezdtünk egy­re vígabban lenni. Már éj­jel 11 óra is elmúlt, ami­kor kutyaugatás zavarta meg a mulatozgatásunkat. El nem tudtuk találni, hogy ki jön locsolkodni, vagy névnapot köszönteni ilyen későn, így éjfél felé. Sárkány Pali bácsi jött, aki abban az időben is éj­jeliőr volt a Bem termelő­szövetkezetben Az­ért jött, mert látta, hogy itt még vi­lágít az ablakon keresztül a petróleumlámpa fénye, és nat így itt biztos, hogy nem alszanak még. A baj pedig az volt, amiért jött, hogy a szövetkezetünk tu­lajdonát képező összes szarvasmarha állományunk kitört a karámból. A ki­szabadult 40 darab növen­dék marhából — mert ak­kor még annyi volt az ál­lomány — csak 14 darabot tudott visszahajtani, a töb­bi 26 darabot sehol nem találja a közelben. Nem tudja, hogy hova szalad­hattak el, ha tudunk, se­gítsünk valamit. Rögtön döntöttünk, hogy akik józanabbak és fiata­labbak, azok menjenek se­gíteni, illetve hát megke­resni a borjúkat. Ilyen döntés után nem volt ne­héz a választás, a legfiata­labb én voltam, a legjob­ban meg Jani bácsi állt a talpán, aki már akkor is brigádvezető beosztásban dolgozott. Volt egy régi tipusú nagy, erős Jan­ és Izs motorke­rékpárom és ezzel indul­tunk a borjak keresésére. Igaz, hogy egy kicsit ittas voltam, de sok választás nem volt. Sürgősen tenni kellett valamit. A központi telep környékén a közelben három helyen is volt 8—10 holdas lucerna tábla. Félő volt, hogy a kiszabadult borjak rátalálnak valame­lyik lucerna táblára. A friss, harmatos lucernából az éjszaka folyamán jól be­­tegetnek, reggelre fel is fúvódhatnak, sőt, akár be­le is pusztulhatnak. Mérle­gelve a várható eseménye­ket, előhoztam a színből a nagy motort és indítótam. Én a vezető ülésbe, Jani bátyám pedig a hátsó ülés­re kapaszkodott fel, befe­jezve ezzel a névnapi ün­nepséget, és nekivágtunk az éjszakának a borjúk ke­resésének. Sorra jártuk mind a három tábla lucer­nát végigpásztázva a mo­torkerékpár fényszórójával az egész területet. Azt hi­szem, nem szükséges leír­ni, hogy úgy keresztül-ka­­sul motorozva a szántóföl­deken, borozdákon éjnek idején és még kissé szesze­sen is, milyen élmény volt ez nekünk. Talán te sem tudnám írni egész ponto­san. Azt meg már te sem merném írni, amit a hátsó ülésen ülő és kapaszkodó, nálamnál kissé ittasabb kí­sérőm mondogatott néha, amikor sikerült egy-egy borozdán keresztül huppan­nunk. Ilyenkor aztán szóba kerültek a borjak is, meg mi is, mármint hogy a „gazdájuk” is. , A borjaknak viszont nem akadtunk a nyomukra, nem voltak egyik lucerna táblá­ban sem. Az utolsó lucerna tábla szélén megálltunk, hogy egy kicsit pihenjünk is ki a rázkódásokból va­lamit, meg hogy egy-egy cigarettát is elszívjunk, miközben megbeszéljük a további teendőket. Jani bá­csi azt javasolta, hogy menjünk a rendőrségre és ott jelentsük be a borjak eltűnését. Ez rendben is lett volna idáig, csakhogy én így ittasan nem mehetek oda motorral. Elhatároz­tuk, hogy szép lassan a pi­actérig bemegyünk motor­ral. Ott a motort leállítjuk, és onnan gyalog megyünk be a rendőrségre, jelenteni az eseményt. A cigaretta szünetet be­fejezve el is indultunk a motorral a város felé. Ek­kor már éjfél elmúlt. Me­gyünk a majsai vasút mel­letti földúton — az időtájt úgy hívtuk mi ezt az utat, hogy a „prími” út — szép lassan. A laktanyák elé érve a kiszűrődő villany­fényben látjuk, hogy ott legel az árokparton a mi általunk keresett csorda, egy kis katona vigyázott rájuk. Oda megyünk, és mondjuk a kis katonának, hogy ezek a borjak a mi­eink és hát akkor el is hajtjuk őket. örültünk na­gyon, de főleg én, hogy nem kell­ a városban, de különösképpen a rendőr­ség közelben ittasan mo­torozni. (Most már nyu­godtan te merem írni, mert úgyis elévült a szabálysér­tésem.) Az öröm akkor fa­gyott az arcomra, amikor a kis katona közölte, hogy a borjúkat senki istenfia innen ugyan el nem hajtja addig, még a rendőrség ide ki nem jön és engedélyt nem ad az elhajlásukra, mivel ők ezt már bejelen­tették oda, hogy itt gazdát­lan növendék marhák le­gelnek az útszéli árokban. Lett meglepetés,, hogy a rendőrség csak meglátja, hgy mi ittasan motorozga­­tunk. Ennek nem lesz jó vége, bár a lényeg az, hogy a borjak megkerültek. Mit volt mit tenni, Jani bácsit otthagytam a bor­jaknál azzal, hogy várja meg az intézkedő rendőrt, én pedig motorra ültem és a szántóföldeken, boroz­dákon át, toronyirányt a legrövidebb úton a ta­nyánkhoz motoroztam. A motort leállítva otthagytam az udvarunkon és siettem vissza Jani bácsihoz, segí­teni a borjakat hajtani. A borjak a lakásunktól olyan jó három kilométernyi tá­volságra voltak. Ahogy megyek a majsai köves úton, olyan másfél kilomé­ter megtétele után a sötét­ben arra teszek figyelmes, hogy jönnek a borjúk szem­be szép lassan, kifelé a ma­jor felé. A sötétben kere­sem Jani bátyámat, de nem találom, szólítom, de ő nem válaszol. Egyszerűen nem tudtam mire vélni a dolgot. Megállítottam a borjúkat legelni az árok­ban, hogy majd csak elő­kerül Jani bácsi is vala­honnan. Távolban a laktanyák felől egy kis pislogó lámpa­fényt látok mozogni a kö­­vesúton és valami duruzso­­lást is hallok abból az irányból. Ahogy közeledett a fény, a beszélgetés egyre erősödött, egyre jobban felismerhetővé vált Jani bácsi hangj­a. Ő beszélget valakivel. Most már nyu­godtan gyújtottam rá egy cigarettára a hajnali sötét­ségben. Megvannak a bor­jak, megkerült Jani bácsi is, nincs semmi baj, álla­pítottam meg magamban. A borjak az útárokban nyugodtan legelésztek, sőt, volt köztük olyan is, ame­lyik le is feküdt és nyugod­tan kérődzött. Őket egyál­talán nem zavarta az, hogy az én névnapom megün­neplése félbe maradt. A kö­zeledő pislogó fény az in­tézkedő rendőr elvtárs ke­rékpár lámpája volt. Együtt jöttek gyalogosan Jani bá­csival. Engem kerestek, mert az intézkedési jegyző­könyvet nekem is alá kel­lett írni. A jegyzőkönyv aláírása után elköszönt a rendőr elvtárs, mi pedig elindítottuk a csordát a major felé. A majorban már izgatottan várt ben­nünket a két barátunk, De­zső bácsi és Matyi bácsi egy kis üveg pálinkával. Szépen a helyükre hajtot­tuk a borjúkat és vala­mennyit átadva az éjjeliőr­nek, ráparancsoltunk Pali bácsira, hogy most már jobban vigyázzon rájuk, mert nemsokára kezdeni kell a munkát. A pálinkás üvegből húztunk egy-két kortyot és pár szót váltot­tunk még arról, hogy hol és hogyan találtunk rá a borjúkra, hol, merre moto­roztunk az éjszaka folya­mán. Azután mint akik jól végezték dolgukat, elkö­szöntünk egymástól és ki­ki a saját otthonába távo­zott. Pihenésre nem sok idő maradt, mert már erősen pirkadt. Emlékezetes hús­véti locsolkodás és névnap maradt ez számomra ... És most döbbenek rá, hogy milyen régen történt ez az eset! Hiszen akkor még munkaegységet sem írtak ezért, nem járt érte sem éjjeli, sem ünnepi pót­lék, motorhasználati díj sem lett számfejtve, sőt, még munkalap sem került kiállításra a brigádvezető részéről... De tettük ezt szívesen akkor is, mert bíztunk ab­ban, hogy előbb vagy utóbb elérkezik az az idő, amikor a munkánk gyümölcse megérik és élvezhetjük a küzdelmes, nehéz napok fáradságának eredményeit. Tisztában voltunk azzal is, hogy nekünk itt, ezen a te­rületen, ebben a szövetke­zetben kell megélnünk, itt kell a boldogulásunkat megtalálni és ennek érde­kében önzetlenül kell tevé­­kenyekdnünk, dolgoznunk. Az egész történetben csupán az a szomorú, hogy a benne szereplő szemé­lyek közül már csak Sár­kány Pali bácsi — aki most is éjjeliőr a Bem kerület­ben —, mint élő tanú tud­ja bizonyítani az elmondot­takat. A három jó bará­tom, tagtársam: Farkas Jani bácsi, Horváth Dezső bácsi és Palásti Matyi bá­csi már örökre távozott a szövetkezetünkből és így ezek az emlékek csak ne­kem maradtak meg a mai napig is ... Hát hiába!.. . Csak na­gyon régen történt ez az eset és mennyi minden megváltozott azóta szövet­kezetünkben ... Hatvani Béla (Egy a négy jóbarát közül) Húsz éve történt... LENIN TSZ HÍRADÓ SPORT • SPORT * SPORT Szövetkezetünk sport­­egyesülete az 1981. év ele­jén tartott közgyűlésen el­fogadott programnak meg­felelően végezte munkáját az elmúlt évben. Egyesületünk, mint kis sportegyesület, az igen szű­kös költségvetés keretében kell, hogy megoldja prob­lémáit. Az emelkedő árak, terembérek, élelmezési költségek igen nehéz fel­adatok elé állították a sportegyesület vezetését az utóbbi esztendőben. Kétségtelen tény azon­ban, hogy e nehézségek el­lenére a termelőszövetkezet gazdasági vezetésének se­gítsége lehetővé tette, hogy ismét sikeres évet tudjunk magunk mögött. A sikereket elsősorban a minőségi sport területén könyvelhetjük el. Lovasszakosztályunk — mint ahogy azt már meg­szoktuk — évről-évre ja­vuló teljesítményt nyújt annak ellenére, hogy igen sok jó versenyző hagyta el az egyesületet különböző okok, pl. továbbtanulás miatt. Komoly gondot je­lentett, hogy a szakosztály költségvetése csak megha­tározott számú, 3—4 spor­toló rendszeres versenyez­tetését tette lehetővé, így a többi versenyző — ameny­­nyiben részt kívánt venni a versenyeken — saját zse­béből kellett fedezni a rész­vételt. Ennek ellenére fo­lyamatosan jó eredménye­ket produkálnak lovasaink, mind a területi, mind az országos versenyek során. Máchánszky Gyula mes­teredző szakértelme és mélységes sportszeretete teszi lehetővé, hogy az itt sportoló fiatalok ténylege­sen a lovaglás megszállot­­tai lesznek, s ez jó dolog, mert eredményesen csakis így lehet előbbre jutni. Fogathajtóink közül el­múlt évi eredményeivel is­mét Muity Ferenc emelke­dett ki, aki a világhírű ma­gyar fogathajtó élmezőny­ben immár harmadik alka­lommal nyert országos baj­nokságot. A nemrég igazolt Juhász László szintén kiemelkedő­en szerepelt az elmúlt év­ben, s tőle a jövőben még job eredményeket várunk. Abonyi Géza versenyered­ményei az elmúlt évben már kezdték tükrözni a nagyhírű előd, édesapja tanításának hatását. Szövetkezetünk sport­­egyesülete a fogathajtó csapat részére igen komoly költségfedezetet kell, hogy biztosítson, s a gazdasági vezetés ezt eddig minden esetben fedezte. A jövőre nézve azonban e vonatko­zásban is szorosabb feltéte­lek jelentkeznek, ami a versenyeztetés költségeit növelni fogja. Kosárlabda szakosztá­lyunk tevékenységében az elmúlt év során az előírt edzésprogram került vég­rehajtásra. Bódi Sándor edző irányításával a csa­patba igen sok fiatal játé­kos épült be, akik képessé­geik alapján komoly remé­nyekre jogosítanak. A csa­pat magas játékosainak számát növelni nem tudta, de az év elejétől követke­­zetesen végzett edzésmun­kával olyan erőállapotot tudott elérni, ami mehetővé tette, hogy a magassági fö­lénnyel rendelkező csapa­tokkal szemben is sikerrel szálljon szembe. Az évköz­ben egy-két mérkőzésen tanúsított gyengébb formá­tól eltekintve szinte folya­matos és állandó volt az erőnlét, és így tudta bizto­sítani az egyesület, hogy az igen erős bajnoki csoport­ban bajnokság végeztével az 5. helyre került. Sajná­latosan megvált az egyesü­lettől az év elején Antóni József, a csapat igen tehet­séges és ígéretes játékosa, aki magasabb osztályba, az NB I-es Bajai SK-ba iga­zolt január 1. napjával. Bí­zunk benne, hogy szemé­lyes fejlődését fogja szol­gálni az átigazolás. Felada­tunk továbbra is az, hogy az utánpótlás megfelelő fel­készítésével lehetővé te­gyük az eddigi színvonal tartását és új tehetségek felfedezésével biztosítsuk eddigi sikereinket. A tömegsport területén egyesületünk nem büszkél­kedhet kiemelkedő ered­ményekkel. Termelőszö­vetkezetünk fiataljai közül azonban igen sok azoknak a száma, akiket sikerült meggyőzni a rendszeres testmozgás szükségességé­ről és így a teremfutball résztvevői, valamint az üzemi asztalitenisz bajnok­ságban indulók száma év­ről-évre növekszik. E vo­natkozásban különösen nagy probléma, hogy nincs megfelelő propaganda, hiá­nyos a szervezőmunka, mert sokkal több fiatalt le­hetne bevonni a sporttevé­kenységbe, annál is inkább, mivel közel 400 fő 30 éven aluli van a szövetkezetünk­ben, s a rendszeres tömeg­sportban résztvevők száma éves átlagban 60—70 fő. Ezen a területen tehát van még tennivaló és itt feltét­lenül nagyobb aktivitást és segítséget vár sportegyesü­letünk is a szövetkezet KISZ-bizottságától és alap­szervezeteitől. Ma már senki előtt nem kétséges, hogy a növekvő munkahelyi feladatok ellá­tása csakis egészséges em­berekkel és megfelelő fizi­kai állapotban lévő dolgo­zókkal végezhető el. Mind­ezekre figyelemmel na­gyobb lehetőségeket kell biztosítanunk dolgozóink rendszeres sportolására, vagy legalábbis széleskörű mozgásigényének kielégí­tésére. E tekintetben a jö­vőben a sportegyesület ve­zetése is konkrétabb intéz­kedéseket kíván tenni és e vonatkozásban reméli a szövetkezet gazdasági veze­tésének és a szövetkezet minden társadalmi és ön­­kormányzati szervének megértő támogatását. Eh­hez azonban szükséges a szövetkezeti tagok és dol­gozók azon felismerése is, hogy az egészséges életmód nélkülözhetetlen kelléke a sport, még akkor is, ha azt nem minőségi szinten űzik. Dr. Sulyok László 1. szám

Next