Dolgozók Lapja, 1970. szeptember (25. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

6 DOLGOZÓK LAPJA biztatás ré Ha a történetírás vagy az évforduló kedvéért eszébe jut­na netán valakinek, hogy mi­kor is történt, Kaszási Sándor, az örökös tűzoltóparancsnok és piaci jegyellenőr az alábbi­akban válaszolna rá. (Termé­szetesen a valahányadik bög­re dejavári után, amivel — szavai szerint — csupa cukor életét szokta volt változatossá tenni. Tudniillik Cukor Ilona a felesége.) — Az akkor volt, kérem — kezdené nagy komolyan —, amikor még gyárváros volt községünk! Igen, igen, mert a Báró-féle nagy szeszgyárból, amit abban az évben akartak üzembe helyezni, a szabadság teljes értelmezése alapján mi csináltunk száz kis szeszgyá­rat. Hogy miképpen ment volt? Egyszerűen, kérem. Az Alfa cég gyártotta krumplifőző üst­tel tele­ volt a község, benzi­neshordót hagytak a németek, a vastagabb rézcső a gyárból került,­ a vékonyabb a kisik­lott vasúti mozdonyokról, a le­leményességért pedig már ak­kor se kellett a szomszéd já­rásokba menni! Nem, bizonyis­­ten! így mondaná. Vagy Rózsi Dani szerint még „így ebben” — akinek pedig hiteles a meg­állapítása, mert ritka reggel, hogy ne cseréljenek eszmét a Büfögőnél. Szerinte is mindig különös ember volt. Az apró gyárakat tehát szeretet hozta létre. A legmé­­­lyebb és legtartósabb szeretet, amiből nyilván következett, hogy amikor nagy felhajtással felszámolták a gyárakat, és a bűnjeleket pecsétes cédulával ellátva, letétbe helyezték a községházán a fáskamrába, csak azokat nem lopták vissza másnap reggelre, amelyek amúgyis­­ használhatatlanok voltak. A Víz utcai Kutyás-Tót Áronnak ebben az időben az említett kisüzem fenntartása mellett (mert például az egyik alapanyag, az élesztő előte­remtése sem úgy ment, hogy bemegyünk a boltba, és ké­rünk belőle egy félkilót) más gond is nyomkodta vállát. Fe­lette sem ment el nyomtalanul a front és köszöntött be az újvilág. De a járójószágot ha­mar pótolta. A tengeriért sót kapott, a sóért búzát csencselt, a búzáért deszkát hozott — úgyhogy ez a bonyolult körfor­gás meghozta pár hónap alatt a magáét. Fiaival azonban — és ez volt a fájó pont — nem bírt. Még Sándorral, a legkisebbik­kel, aki tavaly­ maradt ki a mindennaposból, csak elbol­dogult valahogy, mert bár­mikor keltette, dünnyögve, hogy sose hagyják békében, de ment. A másik kettő, Imre és Péter, már visszabeszélt. Imre főleg, aki az utóbbi időben úgy rákapott a csavar­gásra, hogy nap-nap után az éjfél utánok vezették haza. Érthető volt. A lányoknak nem jött a SAS-behívó, azok a süvölvények pedig, bármilyen ügyetlenek voltak eleinte , csak velük lehetett a kútba es­­tem­et meg a többi, csókkal végződő társasjátékot játszani. — Hagyjon, most feküdtem le, e percben — acsarkodott ilyenformán néha apjára, aki nem mulasztotta el soha idő­ben kelteni. Frogy szerinte ez a hajnali hármat jelentette, semmit nem változtatott a tényeken. Mert a koránkelés és a hajsza az elveiből fakadt Kutyás Áronnak. Jól emléke­zett rá, hogy az első háború után is azok szedték össze ha­mar magukat, akik nem fe­küdtek a fülükre. És minden­ből — még a ganéból is — mi­nél több legyen, mert nem biztos, hogy így marad a világ, s annyi lesz végül a szaladóé, mint a ballagóé! Hogy mindezt bírja, módo­zatokat eszelt ki. Éjszakán­ként például, amikor már na­gyon fáradt volt, lábai zsibog­tak, szeme majd leragadt az álmosságtól, különös módon pihent egy kicsit. (Ezzel az apján is túltett, aki pedig arról volt híres, hogy a szalonnát — hogy azzal se vesztegesse az időt — a szekéren sütötte meg!) Keresett egy gömbölyű formájú sütőtököt, és az istál­ló közepén arra ült. Fejét te­nyerébe hajtotta, két könyökét a térdének támasztotta, és úgy nyomta el a buzgóság. Azaz csak egy bizonyos fokig, mert amikor a fáradt és el­gyötört szervezet valamelyik részében megbomlott a tá­masztó egyensúly, olyat billent alatta a tök, hogy felébredés nélkül nehéz volt elviselni. És ha már felébredt! Az egyik hajnalon, amikor éppen a réz eleje kezdett cse­pegni az említett rézcsövön, amit külön szokott volt felfog­ni, különös gondolata támadt. Nem ördögi éppen, de nagyon közel annak árnyékához. A keze ügyében levő decis poharat teleengedte rézelejé­vel, és ahogy a nyárikonyha félhomályában lehetett, mert csak a tűz világított a helyi­ségben, a fia ágyához sietett. A sarokba, az ajtó mellé. —­ Hallod fiam, Imre fiam! — rázta meg a vállát.­­A fiú teste nagyot rándult, karjával kaszáló mozdulatot végzett, majd a fal felé for­dult. Az öreg nem hagyta annyiba a dolgot. — Nem akarlak én felkőre­­ni, fiam! Dehogy akarlak. Csak ezt a csepp kóstold meg. Finom, pályinkát nagyon finom. Tengeri is van benne, most főztem éppen. Csak kós­told meg, és aludjál tovább. Hallod fiam, Imre? Hiába volt a tompultság, az álom mámora, a fiú fülén be­szivárogtak a hízelgő szavak. F­őleg az a tény hatott, hogy úgy jut hozzá, nem is kell fel­kelni. Máskor a felkelés után kapott, vagy úgy húzott titok­ban. Az ismételt biztatásra, hogy csak aludjon tovább, a pohárért nyúlt, és anélkül, hogy megkóstolta volna, egyet­len hajtásra kiürítette. Szem­pillája az előtörő könyökkel viaskodott, torka a nyáltalan­­sággal küzdött, tüdeje pedig a levegőt kapkodta, így volt per­cekig. Az álmot mégsem folytatta. Nem dőlt vissza, hanem kelt. Kelt, indult, mert meg kell azt csinálni valakinek — mondot­ta magában — meg akármi­lyen nagy volt a csábítás, a visszahúzóerő, az apja fia volt. Az apjáé mindétig... " Szállási László Humanizmus világosszar nadrágot vi­selt és ele­gáns kávé barna ingei Kissé idegesen pislogott, ami­­kor rákiáltottam: — Eressze el a mat, és vegye ki a pénztárca­kezét a zsebemből! — Rendben van, uram, de ne csináljon feltűnést. Már mindenki figyel az autóbusz­­megállónál — nézett rám kis­sé szemrehányóan. — Most azonnal velem jön! – szóltam erélyesen, és ala­posan megragadtam a gallér­ját. — Hová megyünk? — ér­deklődött udvariasan. — Átadom a rendőrnek. Tolvaj, legközelebbi gazember! — hörögtem dühösen, és elő­relódítottam. — Van önnek szíve egyálta­lán? — kérdezte és rám nézett nagy, szomorúan, ártatlan, tiszta pillantású, kökénykék szemeivel. — Nem sül le a bőr a képé­ről? Aránylag fiatal létére tolvajlásból tartja ember fenn magát. Majd a börtönben meg­tanítják móresre! De már jön is a rendőr — mutattam a fe­lém­ közeledő hatósági közeg­re. — Tudja, hogy könnyű dié­tához szokott gyomromnak mit tesz a Markó utcai koszt? Az elmúlt tíz hónap alatt is negyven dekát fogytam oda­benn — mondta panaszosan. — Előbb gondolta volna meg, hogy mit cselekszik! — Engedjen el, uram! Ha most futni enged, soha többé nem nyúlok idegen emberek zsebébe. Ez nagyon csúnya dolog tőlem, magam is belá­tom. Ha most elenged, felemelt fővel járhatok én is, mint a többi testvérem, majd virágot szedek az őszi alkonyatban, és alázatosan meghajolok, hogy magához öleljen az emberiség. Ugye, elenged? Nem szeretnék csalódni önben — emelte fel az ujját nyomatékkal. — Beszéljük meg ezt fekete mellett — szóltam, egy és beinvitáltam a szomszédos eszpresszóba. A negyedik dup­la után beláttam, hogy bűn lett volna a törvény kezére adnom ezt az alapjában véve csupaszív zsebtolvajt. Félórai meghitt beszélgetés után el­búcsúztunk. — Add át üdvözletemet kedves feleségednek — mond­a­tam szeretettel. — Kézcsókom a nagyságos asszonynak — tolmácsolta ba­rátiam — De ugye, soha többé... * — Soha. E perctől kezdve új életet kezdek. De most bo­csáss meg, rohannom kell, mert négyre mozijegyem van — szólt, és barátságosan inte­getve elsietett. Egy kicsit elszorult a tor­kom, és meghatottan néztem utána. Egy embertársamnak visszaadtam a hitét, egy em­bertársam nem csalódott ben­nem. ___—— a József körútról . . . négy és fél óra Aztán alatt hazagyalo­goltam Cinkotára. ■ Ugyanis nem volt útiköltségem. Barátom magával vitte a pénztárcámat. Galambos Szilveszter 1970. szeptember 6. vasárnap Könyvespolc­­ M­ezey Katalin Első kötetet mindig várako­zással lapozunk, a folytatás minőségének jeleit, keressük. Számunkra ígéreteit külön lokális érdekességű Mezey Ka­talin Amíg a buszra várunk című kötete, hiszen „öt évet Tatabányán dolgozott általá­nos iskolai tanárként, később népművelő lett.” Hozzátehet­jük, némileg értékmérő az, hogy a költőnő bemutatásakor publikációinak helyei közt a kiadó a Forrás című megyei antológiát is megemlíti. A kötetet így ajánlják fi­gyelmünkbe : „nyolc év­e költői termésének legjobb darabjai sorakoznak” lapjain, h­ogy ez a nyolc esztendő valóban csak a könyvvé érés folyamatát je­lenti-e, könyvkiadásunk vi­szonyai között az olvasó alig­ha tudja megállapítani. Me­zey Katalin munkálkodásának ismeretében azonban nyugod­tan mondhatjuk: elsősorban kiadói gondokra utal a nyolc esztendő emlegetése. Az is bizonyos persze, hogy Mezey Katalin költői érése — éppúgy, mint másoké — nem egyenletes folyamat. Búvópa­takok törnek olykor a felszín­re, gazdagítva az érzés és gon­dolat­ folyamatot, máskor kitér vagy kiárad medréből az emó­ció. Egészében azonban a problémalátás mind mélyebbé válik a versekben — ezt egy­­egy olyan műve jelzi lépcső­fokként, állomásként, mint a Fordított Kőmíves Kelemen, a Vallomás félúton, az ars poé­tika jellegű Befogadni vagy kivetni című vers, az Új vá­ros, a nyugtalanul vitázó Mi­féle világ ez?, az Ünnepeink és a címadó vers is. Az előtte sorakozó kérdője­lekre természetesen nem talál egyértelmű szentenciákat költőnő, körvonalazódik azon­­­ban ebben az első kötetben is az a határozott morális tartás, amely a vibráló érzékenység­gel társulva, megmutathatja egy ma élő ember tájékozódá­sának, biztos pont keresésének minden köznapi gyötrelmét. Ezekhez az irányjelző ver­sekhez csatlakoznak a kötet lapjain olyan­­ írások is, ame­lyek egy-egy mozzanat költői rajzában mutatják meg Mezey Katalin sajátos arculatú mű­vészetét: a dalhoz vonzódását, a képben látás készségét, hangulati fodrozódás hangsú­­­lyosságát, a népi ihletettséget, az áttetszően kristályos em­berséget. A kötetet indító ver­se (Tópart hajnalban) három mondatba fogott költői kép — nyomban ezután „kurucos” hangvételben felsóhajt: „Iste­nem, adj eleséget,­­harchoz keddiig ellenséget­, forró eged­hez kemény szárnyat­, messze­ségedhez merész vágyat’’. (Fo­hász utoljára.) Odébb Csont­­váry látomásaiból villanásokat gyűjt egybe, szerelmes versek egész sorában rajzolgatja nap­jaink jellemző morális problé­máját. Férfi és nő viszonyé- versei­ ban az új típusú kapcsolat ábrázolására törekszik: „Én nem tudlak szeretni így,­ hogy érted magamat adom fel". Harmadik vonulatként olyan, inkább csak töredéknek ne­vezhető írásokat is Mezey első kötetében, találunk ame­lyek ugyan hozzátartoznak egy költői pálya teljesebb ké­péhez, de nem tartoznak fel­tétlenül az első könyv szöve­tébe, így például súlyát az alábbi négy sor csupán élet­rajzi kísérőszöveggel nyerhet­né el (ha tehát — utólag — már nyilvánvalóvá vált volna, hogy az eseménynek jelentősége van a költői mily egy pá­­lyát, a beérést illetően): Isten veletek barátaim. Olyan egyszerűen, hétköz­napian jött el az óra, a gye­rekek is jól utánozzák a be­mondót: Vonat indul... (Búcsú) A Szégyenem című vers hát­teréül is erőteljes, dús élet­művet kell elképzelni, hiszen egyébként ismerős már ez az indulat a magyar költészetben: „az egész magyar egyetemnek nem értem meg egyhatodrész szobát." Szólni kell természetesen külön is azokról az írásokról, amelyeknek e tájban foganta­tása kétségtelen. Új város cí­mű verse — a közvetlen as­­­­szociáción túl — azt az at­moszférát ébreszti bennünk,­ amit ipari településeinken jól ismerünk: „Ide mindenki messziről jött” — a jobb ke­reset reményében, szerencsét próbálni, dolgot tenni, de min­denképpen bizakodással telve. A hegy: „Idefeküdt az abla­kom alá, hogy mindig látni kelljen." A Kormos szél című, rejtett értékekkel terhes ver­sét alaposan, elemző kíván­­­csisággal érdemes olvasni — egészében a tatabányai lég­kört idézi művészien. Vagy ilyen utalásra lelünk egy má­sik versben: „Az ablakon túl elvérzik a hegy”.. Mezey Katalin sok hunt hangszeren tud játszani. Erő­teljesebb műveinek biztató aránya alapján joggal remél­hetjük, hogy nem csupán újabb elsőkötetes költővel let­tünk többek, hanem az ezután sorjázó kötetekben tehetségé­ről mind gazdagabb, maradan­dó bizonyosságot ad. Jenkei János KULTURÁLIS MOZAIK Szanszkrit szótár Az indiai Poona városká­ban kiadják az ősrégi szansz­krit nyelv többkötetes szótá­rát. Előzetes becslések szerint a szótár húszezer oldalas lesz, és elkészítése többéves megfe­szített munkát igényel. Tamerlán kincsei A legenda szerint az ókori Szamarkand területén rejtette el kincseit a mongolok vezére; városa után ma széles körű kutatásokat folytatnak szov­jet régészek. Az ásatások so­rán valószínűleg sikerül meg­találni a város alatt húzódó alagutat, melyet 2500 eszten­dővel ezelőtt készítettek. Eszperantó a tévében A holland Teleac tv-iskola­­rendszer vezetői úgy döntöt­tek, hogy többhónapos esz­perantó nyelvtanfolyamot in­dítanak 1971-ben vagy 1972- ben. A Teleac-rendszer nyelv­­tanfolyamait tízezrek nézik és hallgatják. Az eszperantó tan­folyam kidolgozására szakbi­zottságot hoztak létre. A tan­folyam szervezőinek véleke­dése szerint a több országban egyidejűleg szervezett eszpe­rantó tanfolyamok jelentősen hozzájárulnának a nemzetközi megértéshez. Villamos-múzeum A Tramway Museum Soci­ety nevű angol társaság Crich­­yben megnyitotta a világ egyik legnagyobb villamos-mú­zeumát. A múzeum egyik leg­régibb és legérdekesebb kiál­lítási tárgya 180. számú régi prágai villamos, amelyet a Tat­ra Művek ajándékozott a mú­zeumnak. A villamoskocsi történetét a Modern Tramway című szakfolyóirat külön számban ismertette. A­rra riadtam fel, hogy a konyhából anyám kö­högését hallom. Már korábban is köhögött néha, de eddig nem figyeltem fel rá. Ez a köhögés most megijesztett. Kiugrottam az ágyból és me­zítláb futottam ki a konyhá­ba. Ott láttam anyámat a reg­geli bizonytalan Összegörnyedve ült a fényben, fonott karosszékben, és az oldalát fogta. Olyan fáradtan és se­gélykérően nézett rám, hogy elszorult a szívem. — Beteg vagy, mama? — kérdeztem. — Már semmi baj... — mo­­solyodott el. — Feküdj le, majd én be­gyújtok — ajánlottam fel a segítségemet. — Ugyan! Úgyis van más munkám is...! — Mindegy, most nem tudsz dolgozni. Nem megyek isko­lába, hanem vigyázok rád... — Hagyd csak! Mindjárt jobban leszek... Feltápászkodott, és bizony­talan léptekkel indult be a szobába. Most már láttam, hogy nagyon beteg. Kimentem, és egy egész öt rőzsét hoztam be. Mama min­dig takarékoskodott a tüzelő­vel, ezért mindig füst volt. Amikor begyújtott. Én tele­raktam a tűzhelyet rőzsével, és csakhamar vígan lobogott a tűz. Az első csésze teát bevit­tem. — Hogy ízlik? — kérdeztem anyámat. — Nagyon jó, erős... — mondta. Reggeli után kimentem az utcára, és láttam pajtásaimat, amint mennek az iskolába, és átkiáltoztak nekem. — Én ma nem megyek is­kolába... — kiáltottam vis­­­sza nekik. — Anyám beteg. Hozzátok el a házi feladatot...! Aztán bementem, töltöttem még egy csésze teát anyám­nak, és egy ceruzával, meg egy papírral, bementem­ hoz­zá. — írd fel, mit hozzak a boltból... — kértem. — Orvost hívjak? , — Nem, nem... — tiltako­zott. — Még azt mondaná, hogy menjek kórházba. In­kább hozzál valamilyen gyógy­szert a patikából... — írd fel, hogy ne felejt­sem el! H­azatérve, otthon talál­tam szomszédasszonyun­kat, Minni Rajent, aki eljött meglátogatni a mamát. — Hogy érzed magad, ma­ma? — kérdeztem. — Nagyon jól — felelte. — Csináljak neked teát? — kérdeztem ismét. — Majd én — szólt Minni Rajen. — Én is meg tudom! — tiltakoztam, és már a kony­hából hallottam Minni hang­ját. — Nagyszerű gyerek! — Kincset ér! — felelte az anyám. — Férfi a háznál... Ebéd után anyám játszani küldött, de én csak a ház mö­gé mentem, ahol egy kis pa­takocska folydogált. Itt na­gyon szerettem időzni, és in­nen félóránként bemehettem megnézni a mamát. Bealkonyodott. Az újságos fiú hangos kiabálással kínálta az újságjait, én is vettem egyet, hogy felolvassam anyámnak. Este Minni is eljött még egyszer. — Ha reggelig nem robban az édesanyád, el­lenne kell hívni az orvost. — Az orvost? — kérdeztem ijedten. — Nem fogja a kór­házba küldeni?­­— Remélem, nem... De ha beküldi is, mit lehet tenni? M­ama másnap reggelre se lett jobban, megcsináltam. Mindent amit kellett, és ami az erőmből fu­totta. Begyújtottam, reggelit készítettem, és elszaladtam Minni Rajenhez. — El kell menni az orvo­sért... — szóltam be hozzá, aztán futottam is tovább, majd haza, hogy rend legyen, ha jön az orvos. Előkészítet­tem a lavórt a tiszta vízzel, szappant és törülközőt, meg az ebédet. Az orvos csak ebéd jött. Azt mondják róla, ő után a legjobb orvos az egész kör­nyéken. — Csak a rendelőintézeti gyógyszertár van most nyitva — szólt hozzám, míg írta a receptet. — És az bizony messze van. — Elmegyek oda is...' — ie- Frank O'Connor: Férfi a háznál

Next