Dolgozók Lapja, 1972. április (27. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
0 «T IRODALOM, KÉPZŐMŰVÉSZET, A DOLGOZÓK LAPJA ÜNNEPI MELLÉKLETE Szövetség a történelemmel írta: Pozsgay Imre Az eddig ismert legszörvényűbb háborút még el kellett szenvednünk, hogy nemzeti létünk mélypontjára süllyedve és elindulva, új alapokra onnan építsük fel rombadőlt hazánkat és lerombolt lelkünket. Felszabadulni mámorító érzés volt, de egyúttal, zavarbaejtő is. Sejtettük, hogy véglegesen elsüllyedt egy minden emberi értéket meggyalázó, milliókat kizsákmányoló és elnyomásban tartó társadalmi rendszer. Munkat az okozta, hogy javaszabadságunk világrajövetelénél az a nép amellyel szemben bábáskodott, uralkodó osztályaink jóvoltából igazságtalan, véres háborút folytattunk. Igaz, hogy kormányzati rendszereink aljasságáért nem a népet terhelte a felelősség, mégis, a megtévesztett tömegek jogos bosszúra, megtorlásra számítottak. Ehelyett felszabadítók érkeztek. Népünk legjobbjai, a felszabadító Szovjet Hadsereggel együttműködve, gyorsan megértették a porba sújtott magyar társadalommal, hogy most, a történelem minden eddigi hadviselésétől eltérően, a kihívott és orvul megtámadott ország katonái békét, szabadságot és a nemzeti felemelkedés lehetőségét hozzák magukkal. A Szovjetunió elévülhetetlen érdeme, hogy szétzúzta a fasiszta rendszert, amely minden elképzelést felülmúló szenvedéseket zúdított az emberiségre, azt a politikai rendszert, amely abban a tekintetben is példátlan a történelemben, hogy először emelte a hivatalos kormányzati politika rangjára a bűnözést. A fasizmus alóli felszabadítás tette lehetővé népünk számára a részvételt a társadalmi haladásért folytatott harcban. Ezt a harcot a Szovjetunió által felszabadított népek közösségével együttműködve, sikeresen vívtuk meg. Április 4-én, az Ünnep -------------hangulatában, szóhoz jutnak a történelmi emlékek, a személyes élmények, összegezik megtett út eredményeit és jontos büszkeséggel emlegetik a szocializmus sikereit. Azt hiszem, ehhez az ünnepi számvetéshez hozzátartozik annak felmutatása is, hogy a felszabadulás és az azóta eltelt évtizedek szervesen beépültek népünk történelmi tudatába. Az 1954 óta eltelt tendő azt jelenti, hogy 27 esznépünk végérvényesen berendezkedett az épülő szocializmusba és a szocializmus otthonra talált a nép tudatában. Társadalmi intézményeink, a párt irányításával, a nemzet által elfogadott és támogatott szocialista intézményekké váltak. Ez annyira igaz, hogy a még előforduló elégedetlenségeinkben is a szocialista normák következetesebb érvényesítésének igénye fogalmazódik meg. Jól teszi, aki a felszabadulásra emlékezve, az anyagi javak termelésében elért sikereinken mutatja be a tadást. Hiszen ennek az haországnak, de főleg dolgozó emberének, egy ezredév alatt annyi nyomorúságot, nélkülözést kellett elviselnie, hogy a létbiztonságot és anyagi boldogulást emiatt ma is a legnagyobb értékek között tartja nyilván. Az is jó, ha valaki a közműveltséget, társadalmunk szellemi felemelkedését nagy sikereink között emlegeti, hiszen múltbeli nyomorúságunk egyik legszomorúbb nyilvánulása a szellemi megmizéria volt. Mégis, azt hiszem, hogy e két területen elért nagyszerű haladásunk együttes hatására, emberségben való emelkedésünkre érdemes a legnagyobb figyelmet fordítani. Arra a tényre, hogy hazánk állampolgárai, amilyen mértékben előre léptek a társadalmi haladás lépcsőfokain, olyan mértékben váltak maguk is tudatos és cselekvőivé a résztvevőivé történelmi folyamatnak. A jövőben is arra törekszünk, hogy történelmileg minél rövidebb idő alatt oldjunk meg a fontos társadalmi problémákat, feladatokat. A felszabadulás ünnepe ezért számunkra a feladatok ünnepe, a történelmi jelenlét ünnepe. 1945. április 4. sorsdöntő fordulat volt népünk életében. A Szovjetunió dicsőséges tettei megadták nekünk a politikai szabadságot és a testvérnépek internacionalista közösségének tagjává emeltek bennünket. Egyúttal hozzákezdhettünk társadalmi felszabadulásunk megszervezéséhez és ebben olyan mértékben haladunk előre, amilyen mértékben a termelés eszközeivel és szellemi képességeinkkel megváltoztatjuk társadalmi viszonyainkat. A felszabadulás szám ---------munkra azt jelentette, hogy szövetségre léptünk a történelemmel és a társadalmi fejlődés bonyolult törvényeiből saját kezünkkel hámozzuk ki a jövőt. Fodor József (piros lejlák Nyírfa leng sírjuk fölött, lágy szélütem. Aludjatok csendesen. Aludjatok — a nagy élet ellobog. Hol a Don robog, onnan jöttek ők, hol a Volga ragyog — a halálba menők. Adj nekik, magyar rög, lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek e seregek, érted aludt ki szivük, a hős, a meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon többé nem remeg. Onnan jöttek, messziről, s amerre a had haladt, futott előlük az éj — s elhulltak a harc alatt. Elhulltak, s hosszú a halál, és az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, ott pihennek csendesen, a földért meghaltak ők, amely nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, föld, és jó apjuk, istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg többé ajkkon. És mennek ők, ha megy a sereg, hazafelé az úton, hiába várja honi meleg, a Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, mert elnyelte a halál — de áldott emlékű a sereg, mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért, onts értük könnyet, mint ők a vért! Itt alusznak, íme, sorban lent, hű parancsteljesítők. Mint a néma, ha jóakarat, így jöttek menteni ők.sírjukat őrizze kegyelet,miküket az idők. A szabadságról nevezték el... A pesti hídfőnél áll még a két vámház. Mindkettőn tábla, aranybetűs felirat. Az egyiken ez áll: „Ferenc József híd. Épült az 1893. évi XIV. törvénycikk alapján az ország költségén, a közforgalomnak átadott ő felsége, király által, a magyar állam a ezeréves fennállásának évében, 1896. évi október hó 4-én.” A másik vámházra ezt írták: „Szabadság-híd. A német fasiszták és hazaáruló magyar cinkosaik 1945. január 16-án robbantották fel ezt a hidat. Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter vezetése alatt a demokratikus Magyarország mérnökeinek és munkásainak teremtő ereje egyesztendei megfeszített munkával újjáépítette. A Magyar Köztársaság a Szabadságról nevezte el a hidat és Tildy Zoltán köztársasági elnök 1946. augusztus 20-án adta át ismét a forgalomnak.” S ebből, nagyjából, minden ki is derül a híd történetéről, nagy napjairól. A múlt század utolsó éveiben, amikor már a két állandó pest—budai Duna-hid gyalogos és teherforgalma is megnőtt, az 1885. évi XXI. törvénycikk elrendelte, hogy amint a hidak vámjövedelme meghaladja az évi 650 ezer forintot, a Lánc- Margit-híd mellé egy, esetesleg két új hidat kell építeni. Néhány év múlva megfelelő összeg állt a főváros rendelkezésére, s 1894-ben nemzetközi pályázatot írtak ki az Eskü téri — Erzsébet-híd — és a Fővám téri — Ferenc József-híd építésére. A pályanyertes Feketeházy János tervei alapján építették Fővám téri hidat. Vonalában a függőhíd alakját utánozza, s elismerten a világ egyik legszebb rácsos vasszerkezetű hídja. A karcsú, elegáns ívelésű híd szépségét a pillérek feletti vaskapuzatok adják. Az áttört oszlopok levegősek, könnyedek, és mégis híd e részének fontos erőtaani szerepét hangsúlyozzák. A széttárt szárnyú turulmadarak is jelzik a kapuzat fontosságát. Húszméteres szélességével már az első években is keskenynek bizonyult a híd, mert két villamosvágány halad át a kocsitesten. A pársága alatt négy 65 centiméter átmérőjű vízvezetékcsövet, két kábelszekrényt és egy 30 centis gázvezetéket helyeztek el. A hídfők és a mederpillérek legnagyobb megterhelése 114 ezer mázsát nyomhat. A jobb part hídfőalapozásakor 40 fokos meleg víz tört fel. Építésekor a szenzáció erejével hatott: ez az első nagyobb folytvas szerkezetű hidunk. A Siemens—Martin eljárással öntött vasút tisztasága, egyenletessége, hossz- és keresztirányú egyenletes igénybevehetősége, s főleg nagyobb szívóssága és nyúlása kiválóan alkalmassá tették hidak építésére. A híd szerkezetét a MÁV Gépgyár gyártotta és szerelte fel. A vasszerkezet súlya 4884 tonna, a földbillenést akadályozó ellensúlyoké pedig 1218 tonnányi. Állt a híd, szürke acéltestével átszelve a Dunát, összekötve városokat, meghosszabbítva utakat. Katonák masíroztak és királyok hajtották át, hótól tisztították munkanélküliek, s álmodozva nézte díszes korlátjára dőlve a vizet a költő. Sirályok repdesték körül, ragyogott fölötte a nap, és néha fekete felhők borították. 1945-ben, január 16-án nem sokkal két óra után megremegett és aláhullott. A vízbe térdelt a híd. A szovjet csapatok 1945 februárjában kitoldták fával; öt uszályhajóra fahidat építettek, s ezt beillesztették a hiányzó középső rész pótlására. A „megfoltozott” hídon Pest—Buda népe is közlekedhetett, mindaddig, amíg megrongálódott budai rész el nem süllyedt. A főváros felszabadítása utáni első gondolat a két városrész közötti összeköttetés megteremtése volt. S mivel a Ferenc József híd volt a legkevésbé megrongálódott fővárosi híd, erre esett a választás. A híd eredeti tervét megtalálták az egykori MÁV tervraktárában. De nem volt vas, se gyár, hogy a szerkezetet újraöntsék. A második világháborúban lerombolt budapesti hídjaink felépítéséhez a „békeévek” hídépítő tevékenysége mellett 30 év kellett volna. A Szabadság-hidat 7 hónapi helyszíni munkával állították helyre. Az építés alkalmával 1895—96-ban naponta átlag 12 tonna vasszerkezetet szereltek fel a helyszínen, 1946- ban napi 22 tonnát! Dr. Széchy Károly, a hídújjáépítés egyik vezető mérnöke írja emlékezéseiben, hogy a terv mindig az éppen rendelkezésre álló anyag szerint módosult, s olyan anyagból építettek, amilyen éppen volt. ■ •* De 1946. augusztus 20-án megnyílhatott a híd, átdöcöghetett az első toldott-foldott sárga villamos, hömpölygött az emberáradat, s a hidat — szép szimbolizmussal — a Szabadságról nevezték el. Kádár Márta — Elismerten a világ egyik legszebb hídja a Szabadság-híd (Komjáthy Ferenc felvétele—KS) A kapitány emléke „A nagy bánatok, akárcsak a nagy örömök, megrövidíteni látszanak az időt.” levél Szlavjanszkból érkezett Budapestre a Szovjetunió budapesti nagykövetségére, így kezdődik: „Én, Prokofijvics Svéd, a Nagy Markijano Honvédő Háború idején, 1945-ben a csapattestemmel, BEO—25, II. Ukrán Front kötelékében a Miskolcon tartózkodtam.” Új Magyar Lexikon: „Szlavjanszk: város a Szovjetunióban, az Ukrán SZSZK-ban, a donyeci iparvidéken. Lakossága: 83 000 (1959). Kősóbányászat; vegy-, gép-, elektrotechnika és kerámia ipar. Pedagógiai intézet.” „1945. február 20-án a fasiszta légierő támadta és bombázta Miskolc városát és ezalatt én súlyosan megsebesültem, elvesztettem eszméletemet. A bombázás után magyar állampolgárok saját lakásukra vittek, és hogy életemet megmentsék, melyben részesítettek a első semagyar orvosok segítségével. Leírom ezeket a polgárokat és küldöm a fényképüket, amelyeket ők nekem ajándékoztak felgyógyulásom után.” „A FOTO: férj és feleség gyermekkel, családi neve emlékezetem szerint Szűcs, ebben az időben a miskolci vasútállomás élelmiszerüzletében dolgozott... Nagyon kérem önöket, segítsenek megtalálni ezeket a polgárokat, akik megmentették az életemet. Mellékelem saját fényképemet is. Ha megtalálják ezeket a polgártársakat, kérem, értesítsenek ...” Sajnos, sokan nem élnek már abból a három családból, akiknél 1945-ben Prokofij Markijanovics Svéd lakott. Elhunyt a nagymama, meghalt Szűcs László és felesége, és annak húga, Szunyogh Lászlóné is. De akik élnek, emlékeznek a huszonhét esztendővel ezelőtti tavaszra és nyárra, és az azóta eltelt időszakra. TALÁLKOZÁS: Szunyogh László egykori mozdonyvezető, jelenleg a MÁV Miskolci Igazgatósága vontatási osztályának mozdonycsoport vezetője, alapszervezeti szervező titkár, ötvennyolc éves. Nézi a képeket, megsimítja ősz haját: — Igen, ő az. Mi Svéd kapitánynak hívtuk. A szájáról ismerem fel. De hogy most, huszonhét év után ... Miért most jutott eszébe?’ Úgy emlékszem, a fűtőház háta mögött, a széntérnél sebesült i meg. Nagyon vérzett, és eszméletlen volt. Az ideiglenes kötéseken keresztül is láttuk vérének a színét. Úgy vetekszem, hogy szilánkok által sebesült meg. S a szilánkok összeszabdalták rajta a ruhát, a bőrkabátot is. Az anyósom engem küldött orvosért, miközben a sógorommal megmosdatták és elhelyezték a kissávliban. Az orvos több esetben is ott járt, hiszen néhány napig életveszélyben forgott a kapitány, és emlékezetem szerint, még három-négy hétig feküdt. De nagyon nyugtalan beteg volt. Nem szerette az ágyat. És amikor már lábadozott, akkor mi eszkábáltunk össze lécekből valami mankószerűséget, hogy mozogni tudjon. Később, természetesen neki mankót, a szovjet hoztak segélyhelyről rendszeresen járt egy ápolónő, aki gondját viselte. Nagyon finom, intelligens embernek ismertük meg a kapitányt, különösen a gyerekeket szerette, és az öregeket tisztelte, ahogy ez náluk szokás, ő azt írja, hogy sokat köszönhet nekünk, én viszont azt mondom, hogy mi köszönhetünk neki sokat, hiszen a mi nagy családunk élelmezése, az akkori viszonyok között, csak nehéz neki volt köszönhető. Egy szelet kenyeret nem evett volna meg nélkülünk ... Nagyon szeretném viszontlátni, s ha lehet, meg is hívom vendégségbe ... CSALÁDBA FOGADÁS. Nehézy Lajosné háztartásbeli, hatvannégy éves. Nézi képet, szemüvege alatt mega csillan egy könnycsepp: — Elég régen volt már ... És most előbukkan a feledés homályából. Ő az, Svéd Péter, ahogy mi neveztük. A kisszobában lakott, az édesanyám főzött neki is. Nagyon finom, kedves ember volt, soha nem kért semmit, csak teát. Mindig teát. Istenem, milyen furcsa is volt akkor nekünk, hogy ez az ember mindig csak teát ivott. Különösen a gyerekeket szerette, akik ha valami rossz fát tettek a tűzre, őhozzá szaladtak, mert ő megvédte őket. És a gyerekek is nagyon szerették őt. Úgy emlékszem, Kijevet emlegette és arra vélekszem, hogy valamit meélt a családjáról, a feleségéről, és a gyerekeiről, aztán azt mondta róluk: „Kaput”. Sokáig volt nálunk. Lassan olyan lett, mint a mi nagy családunk tagja. Nagyon jó ember volt, jószívű, az élelmiszeradagját szinte nekünk adta, a gyerekeknek meg mindig kerített valami akkor elérhetetlen csemegét, narancsot, cukorkát, vagy csokoládét. Lábujjhegyen jött, ment a lakásban, hogy senkit ne zavarjon, és az ajtót is úgy nyitotta-csukta. Emlékszem, nyár közepe lehetett, amikor elbúcsúzott tőlünk. Aztán soha nem láttuk... BÚCSÚZÁS. Dr. Szűcs László, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola igazgatója, negyvenegy éves. Nézi a képet, és az arcán, a szemén látszik, hogy meghatódott: — Nem voltam még egészen tizennégy esztendős, amikor a kapitány „mindenese” lettem. Segítettem neki a raktárban, írni is be akart fogni, de akkor nem ismertem a cirill betűket. Úgy él az emlékezetemben, hogy sebesülése nagyon megviselte, nagyon lesoványodott. Nem akart kórházba menni, és az életveszély elmúltával inkább magát gyógyította. Ma már tudom, a szovjet katonák nem szívesen mentek segélyhelyre, kórházba. Soha nem fogom elfelejteni, hogy a sebesüléskor tönkrement lovaglónadrágja helyett édesanyám varrt egy másik nadrágot, éppen május 1e. Nagyon örült neki, elsejéÉs mintha arra is vélekednék, hogy otthon a polgári életben, bányánál, vagy vasútnál dolgozott technikusként, vagymérnökként. És főleg a búcsúzás napja él erősen emlékezetemben. Szép napos idő volt. Délelőtt. Vadonatúj nyári zubbony volt rajta, sapkáját a kezében tartotta. Valamennyiünket megcsókolt, mire a nagymama elkezdett sírni, aztán rázendítettünk mi, gyerekek és a kapitány szeméből is kiperdült a könny. Nem csoda. Ügy hozzánk nőtt az alatt a néhány hónap alatt. Kifordult a lakásból, lement a lépcsőn, feltette a sapkáját, tisztelgett nekünk, akik ott álltunk valamennyien az ajtóban, aztán katonás hátraarcot csinált és egyenletes léptekkel elindult. A kapuból visszaszólt, hogy hazafelé majd benéz Berlinből hozzánk. Többé sosem láttuk, nem is hallottunk róla. Ment az utcán és nem nézett vissza... Kiegyeznék az élettel, ha mégegyszer megszoríthatnám a kezét. VISZONTLÁTÁS. A viszontlátásba várni kell. Prokofij Markijanovics Svéd kapitányt szívesen látnák Magyarországon otthonukban azok, akik emlékeznek rá. Az elmúlt több mint negyedszázad alatt sok minden történt azokkal az emberekkel, akik ebben az írásban szerepelnek. De Prokofij Markijanovics Svéd leveléből, magyar barátai emlékezéséből kiderül, hogy „A nagy bánatok, akárcsak a nagy örömök, megrövidíteni látszanak az időt”. ■"y tűnik, mint!* mindez csak tegni* történt volna. Oravec János