Dolgozók Lapja, 1974. március (27. évfolyam, 50-76. szám)
1974-03-31 / 76. szám
1974. március 31. vasárnap A szovjet irodalomkritika vitája A Szovjetunió írószövetségének vezetősége a közelmúltban tartotta az ország irodalmi kritikusainak tanácskozását. A Lityeraturnoje Obozrenyije című folyóirat helyettes főszerkesztője, Nyikifor Paskevics, az APN tudósítójának adott interjújában a szovjet kritika helyzetéről és jellemző vonásairól beszélt. — Az irodalmi kritika jelenlegi helyzetének egyik legfontosabb ismertetőjegye — mondta Paskevics —, a szovjet közvélemény részéről megnövekedett érdeklődés. Határozottan állíthatom, hogy az írók és kritikusok közötti vetélkedés már nem létezik, párbeszédüket az elvi problémák megoldásának igénye jellemzi. Az írók akkor kezdtek érdeklődéssel fordulni a kritika felé, amikor a kritikában előtérbe került az irodalmi folyamatot elemző módszer. Miben látja ön a kritika és az írók közötti kapcsolat lényegét? s Természetesen a kritika nem vezeti és nem is vezetheti az írók tollát. Nem erőszakol az íróra témát és nem is tiltja meg, hogy bármilyen témát érintsen. Hogy az író miről ír és hogyan, egyedül ő dönti el. Ebből a szempontból a kritikának nincs közvetlen hatása a műalkotás folyamatára. És jó is, hogy nem rendelkezik e hatalommal. A legfontosabb, hogy amikor az író az asztalnál ül, a tiszta papírlap mellett, olyankor senki ne zavarja. A kritika, mint a társadalmi vélemény kifejeződése, az irodalmat állandóan az országos kérdések előterében tartja. — Gorkij a tapasztalatok megosztásában látta az irodalmárok kölcsönös viszonyának méltó elvét. Egyik mai költő kifejezése szerint az irodalmi „klímában” a szovjet kritika kitartóan tanuljon tanítani, de soha kioktatni! Milyen a modern hős, a tudományos-technikai forradalom hőse? Elhal-e a regény műfaja? Ezekkel és sok más egyéb kérdéssel kapcsolatban a vezető folyóiratokban és újságokban nagy viták bontakoztak ki. A vitákba bevonták filozófusokat, szociológusokat, mérnököket, a termelés vezetőit, szervezőit és munkásokat. A viták középpontjában a szocialista nemzetek irodalma kölcsönös kapcsolatainak problémái álltak. Érdekes számokat idézek, 1972-ben a Szovjetunió kiadói 600 kritikai és irodalomelméleti könyvet bocsátottak ki. 1973-ban számuk már elérte a 900-at. Az 1974-es év terveiben pedig több mint ezer szerepel. A szovjet kritika az emberiség művészi fejlődése haladó tendenciája védelmének jegyében művészetét bírálja a külföld Az utóbbi dobén sok, a világirodalommal foglalkozó munka jelent meg. Korunkban sokat vitatkoztak azon, hogy a kritikának kire kell elsősorban gondolnia: az íróra vagy az olvasóra? A vita tartalmazott néhány mesterkélt vonást is, hiszen probléma megoldott: a valódi kritika minden esetben a társadalomhoz fordul. A beszélgetéseknek mégis volt eredményük: kiemelte azt, hogy a kritika tevékenyebben tájékoztassa az olvasóközönséget, legyen tudományos, s hangsúlyozta a kritika felelősségét a társadalom esztétikai ízlésének fejlesztésében. DOLGOZOK LAPJA Tasnádi Varga Éva: Irént őrizne ... Ha újra tudnék bármit is kérni, mint valamikor a gyermekkorban, talán szakállas bádogmanóktól, vagy tündérlánytól, ki táncra dobban, csak Hévízgyörköt kívánnám újra.— Járnék a tiszta, birsszagú csendben, bólintó mályvák közt szaladgálnék, szélvésznél, tűznél sebesebben. Rákokat néznék hűvös pincében, csalánnal töltött a vödör mélye ... Hold ügyelne a jegenyefákra, s jánosbogarak halk életére. S újra járnám a susogó kertet, sorra megráznám a szilvafákat, s apró pocsolyák törött tükrében kiabálnám, hogy nem vagyok fáradt. S biztosan tudnám, nem bánthat senki, lefeküdnék a megvetett ágyra, s engem őrizne barna gerendán az esti lepkék áttetsző szárnya. CjHÍJ Könyvespolc Asz élővilág elleni mondásai „Az a paradox helyzet áll fenn, hogy az emberiség többet tud a halál okáról, de kevesebbet a halál mibenlétéről, és az élethez való kapcsolatáról, míg megfordítva, kevesebbet tud az élet okáról, de többet az élet mibenlétéről. Ennek forrása az emberiség évezredes tapasztalatában, a halál elleni küzdelmében rejlik...” H. Varró Rózsa érdekes filozófiai munkájának Az élet és a halál ellentmondásos egysége az élőben című fejezetéből ragadtuk ki ezt a bevezető passzust. Érzékeltetni kívánva azt, hogy a filozófusokat egészében s lényegében olyan kérdések foglalkoztatják, amelyekre a választ a magunk módján mi, nem-tudós emberek is keressük. Nos, a filozófus is „a maga módján”, tudományosan általánosítva keres feleletet a valóság által feltett sok-sok izgalmas kérdésre. A szerző könyvében az ellentmondás törvényeinek érvényesülését vizsgálja, a valóság egyik sajátos vetületében, a bioszférában, az élővilágban. Hol helyezkedik el ez a nagy egység a világegészben? „A bioszféra az egységes anyagi világ része, genezisét tekintve az élettelen anyagból származik, keletkezése után is állandó kapcsolatban áll vele... De nemcsak az élettelen világgal van kapcsolatban az élő, hanem Földünkön a társadalommal is. A társadalom maga is az élő természetből „nőtt ki”, annak későbbi hatását számos vonatkozásban magán viseli.” Természetesen érthető, ha az és minpontból kifogástalan életfogaden kritikát kiálló lomnak”. Még kevesebb az ismeretünk a halál mibenlétéről. Kétségtelen, „mind az élet, mind pedig sorban folyamat a halál elsőaz élőn beolvasó itt nem elsősorban azt lül...”, s a kettő ellentmondákérdezi, mi a nóvum, az újdonság filozófiai vonatkozásokban H. Varró Rózsa könyvében. (Erről röviden csak annyit: rendszerbe foglalva tekinti át a dialektikus ellentmondás törvényének érvényesülését az élő természetben; a biológiai ellentmondások feltárását és értékelését tűzte ki célul, mint azt maga a szerző is megfogalmazza.) Izgalmas és érdekes a biológiai szaktudományokban kevésbé jártas olvasó számára is e tanulmányban, Varró Rózsa tételesen hogy H. bizonyítja: az élettelen és a társadalom között helyet foglaló élővilág „a maga reális létében dialektikus”. Egyetlen ide vonatkozó törvény — az ellentmondás törvénye — tanulmányozása alapján vezet el végső következtetéseihez szerző. Aligha gondolkodunk a a köznapokban például az élet fogalmának tudományos kritikát is kiálló meghatározásán. Miközben a szerző áttekintést ad e fogalom meghatározására tett jelentős kísérletekről, hozzáteszi: „nem vagyunk birtokában egy minden szemlés egységben van. A gondolat bővebb kifejtését a könyv tartalmazza. Hasonlóan struktúra és a funkció ellentmondása az élőben, az élő ellentmondásai — mint rendszer ellentmondásai, a szervezet és környezet kölcsönös feltételezettsége és tagadása, az anyagcsere egységét alkotó asszimiláció és disszimiláció ellentmondása is elemzés tárgyát képezi a tanulmányban. Érthetően tudományos részelemzést jelentenek a fent felsorolt témakörök, hogy azután a szerző néhány filozófiai következtetést megfogalmazhasson. A kötetben a köznapi ismereteink szempontjából viszonylag felfoghatatlan, mert előtanulmányokat feltételező, tudományos tényekkel és következtetésekkel is találkozunk. Egészében azonban mindenképpen izgalmas, érdekfeszítő olvasmánynak mondhatjuk a könyvet, egyebek mellett azért is, mert manapság számos — korábban a marxizmus-leninizmusban kidolgozatlan, vázlatosan érintett — kérdés elemző megközelítésével, s a következtetések megfogalmazásával gyarapodott filozófiai irodalmunk. H. Varró Rózsa mindvégig óvatos: nem feltételezésekre alapozza gondolatmenetét, hanem a tudományos eredmények és a dialektikus materializmus tételeinek összevetéséből szűri le a konzekvenciákat, bizonyítván a materialista világnézet mindenhol érvényes voltát, s a bioszféra specifikus szerepét a valóságegészben. megölelte küldöttségünk nőtagjait. te:A főorvos sietve megjegyezte a röntgen technikusunk, Turánszki Erzsébet. Róla mintázta Kisfaludy Stróbl a maágat tartó nő alakját...párMost meg a mi asszonyaink kezdték ölelgetni Turánszki Erzsébetet. Felismerték őt! Így ismerkedtem meg, számomra is váratlanul, Turánszki Erzsébettel!... Aztán, amíg társaim megnézték a kezelőhelyiségeket, leültünk az ablak alatti padra, s beszélgettünk. Turánszki Erzsébet sokgyermekes családból való, korán megismerte a szükséget és a bánatot. Sok rosszat átélt a fasiszta uralom és a német megszállás idején. Megpróbáltatások vártak rá az 1956-os ellenforradalom napjaiban is. Nem bocsátották meg neki, hogy modellt állt Kisfaludi Stróbl Zsigmondnak. Azzal fenyegették, hogy megölik. — Engem csak kővel dobáltak meg, többre nem szánták rá magukat, bronz hasonmásomra azonban már kötelet vetettek, megkísérelték ledönteni talapzatáról. De ehhez volt elég erejük!... Én nem ott óriás vagyok, 30 méter magas. A bronz Erzsébet szilárdan áll a lábán! — mondta nevetve. — Akárcsak az élő Erzsébet. Igaz? Igen, Turánszki Erzsébet nem hátrált meg, szilárdan kitartott a népi hatalom mellett, amely lehetővé tette, hogy tanuljon és munkát adott számaira. A régi Magyarországon mindezt nem kapta volna meg ilyen magától értetődően egy parasztlány!... Tudta, várta, hitte, hogy a segítséget 1956-a sors vele is véletlenül hozott össze. Tiszteletre méltó kora ellenére, energikus, erős embernek tűnt. Borospoharakkal teli tálcában hazájának nehéz óráiban vaj egy pincér lépett hozzánk, csak a szovjet emberek hoz- Kisfaludi Stróbl Leningrádhatjákra mondott pohárköszöntőt. t Olyanok, mint Vaszilij Megköszöntem a szobrász, Golovcov, a katona^— mondta, szívből jövő szavait, kifejez- Aki az emlékmű talapzata- sem elragadtatásomat a gellértnál zászlóval és géppisztollyal hegyi emlékmű iránt, és sok áll Ti’rr.sz.tci.v? • sikert kívántam következő áll. Emlékszik? — Igen, emlékszem. Sőt Golovcovot személyesen is ismerem. A sors véletlenül összehozott vele is. Turánszki Erzsébet elbeszéltunkájához. Felhajtottuk korunkat. — Az új munkám — Petőfi Sándor. A költő! Megformálása régóta izgat, s nem először lését hallva, újra Kisfaludi próbálkozom vele. Stróbl Zsigmondra gondoltam. Arra, hogy szeretnék megismerkedni magával a művésszel is. Ezt a találkozást következő magyarországi látogatásom idejére terveztem. Másnap visszatértünk Budapestre. Egy késő estig tartó fogadás sűrűjében, a Parlamentben, tolmácsom bemutatott a művelődésügyi miniszternek. Nagyon szívélyes volt, megkérdezte, lehetne-e valamiben a segítségemre, nem szeretnék-e még valahová utazni az országban. Beszélgetésünk közben odajött hozzánk egy középmagas, idősebb férfi, borospohárral a kezében. Az ismeretlen pompás hangulatban, széles mosollyal köszöntötte a minisztert Kisfaludi volt. Stróbl Zsigmond Különös érdeklődéssel figyeltem. Nem csak azért, mert Georgij Holopov ismert szovjet író. Elbeszéléseinek és regényeinek fő témája a Honvédő Háború, a szovjet katonák hősiessége, megfordult a Haditudósítóként hadszíntereken, Magyarországon is járt. Itteni emlékeiről, élményeiről Magyar regény címmel önálló kötete jelent meg. Az idén éppen hatvanéves író a leningrádi irodalmi-művészeti folyóirat, a Zvezda főszerkesztője. Fordította: Lovass Pálné Kisfaludi Stróbl hirtelen megfogta a könyökömet, és meghatva mondta: — Ó, Leningrád !... Tudja-e, hogy egy régi, kedves szobrom, az Íjász az Ermitázsban látható ... Ha arra jár, köszöntse majd. Kisfaludi Stróbl íjásza az Ermitázs Zsigmond udvarán áll, s az íj húrját megfeszítve a palota áttört kapuján keresztül a számunkra láthatatlan célra szegezi tekintetét. Javaink mértéke mérni. És még sincs kedvünk a méricskélés láttán a derűre. A mindennapi kenyérszerzés "élelmetes gondjától nem azért volt érdemes megszabadulni, hogy bárki emberi értékét a javak nagyságával határozhassák meg. Ez a mérték hamis, ezért az elismerésért nem éri meg zsíros kenyeret vacsorálni. Azért sem, mert közben eltorzul a személyiség. És ez az eltorzulás tartozik a példák másik csoportjába. Ha manapság a munka utáni programról faggatózunk, számos esetben hallhatunk olyan választ, hogy „maszek munkát vállalok, fusizom, túlórázom”. A munkaidő 12-14 órára nő, hozzá az utazás, az alvásra is alig marad idejük. Némelyiküknek lakásra, bútorra kell a pénz. Legyen meg minél előbb , az átmeneti időre szóló elszántság érthető, elfogadható. De hol a megállás? Amikor már telekre, kocsira és még mindig napi tizenkét órában ... Félreértés ne essék, senki jogát nem vitatjuk a nagyobb keresetre, különösen azokét nem, akik a maguk erejét, egészségét adják, azokét, akik az átlagosnál is inkább nehezebben, mint könnyebben útja, csináltatott cipője, eme ..nyújtják takarójukat” Ez nem letes-garázsos hétvégi háza, mind olyan serkentő, hajtóerő, aminek szinte lehetetlen ellenállni. A beszélgetések egy része máris lökést ad, mert ügye így kezdődik: „Kinél varratsz? Építkezel? Milyen kocsid van?” Nem eleve rossz kérdések. Valóban öröm beszámolni minden gyarapodásról. A dicsekvés is gyarlóságaink közé tartozik. De mindez addig természetes, amíg a javak fajtája, nagysága nem irigység, nem megrovás. Csupán féltés. A példa szólhatna a magánpraxist mindennapos végkimerülésig gyakorló orvosról, borravalót hajszoló taxisofőrről, fusizó munkásról, sokakról, ha szakígy jobban tetszik — sokunkról. Nem a harácsolókról, nem a törvénytelenül vagyonosodókról — azokkal a hatóságoknak lehet dolguk. Azokról nem az „érted haragszom” indulóval kell szólni. A féltés válik mértékké. Mert, ha igen, ehelyütt „csupán” azért, hogy vajon megéri-e a plusz jövedelem a tétet? Megéri-e, no, nem a lelki üdvösségünket, mindössze a művelődésünket, közösségi törekvéseinket, a gondtalan öröm perceit. Pusztán a gyarapodásért átalakítani életünket, kockáztatni egészséget, vagy akárcsak örömet, akárcsak a napfény élvezetét... Nem éri meg. Ez a fajta nyújtózkodás, kilógás a takaró alól, egészségtelen. Elfogadhatjuk-e mindinkább divattá váló verseny rossz szabályait? Nem fogadhatjuk el. A védekezés bonyolult, összetett feladat, hiszen a versengés tudati mozgatóit kell megtalálnunk, rosszul értett elveket kell helyesen értenünk, a védekezés akkorra lesz eredményes, amikor a „mid van’” kérdésre mind többen sorolják meggyőződéssel azokat az értékeinket, amelyek megmutatják, hogy szellemiekben, tudásban, alkotni hová jutottunk, és vágyásban milyen hetnek résztvevői, akiknek társadalmilag hasznos mánnem a létfenntartás a gond- kára vagyunk képesek. jók, akiknek fizetéséből legszükségesebbek kiegyenlítése után is maradt, örülhetünk is, ha mind többen vállalkozhatnak a javak összemérésére, mert van mit össze Amitől egyébként az „átlagtakaró” mind nagyobb nyújtózkodást enged meg — mindnyájunknak. Maros Dénes Meddig nyújtózzunk? A közmondásra hallgatva, ameddig a takarónk ér. De meddig ér a közös takaró, az átlagos takaró, amelyet a statisztikák jellemeznek? Némelyek lába jócskán kilóg alóla, másokat bőségesen befed. Ámde, ha Évike japán kazettás magnót kapott ajándékba, szinte biztosra vehető, hogy hamarosan több osztálytársa hasonlót, lehetőleg kicsivel „különb” magnót mondhat magáénak születésnapjára, névnapjára, vagy más alkalomból. Mert otthon elmondta, hogy Évikének igazán ... A gyerekek természetesen mindig elmondják, mit kapott a másik. Nem feltétlenül számításból. A gyerekek többségének pontosan megmagyarázhatjuk Évike papájának jobb anyagi helyzetét, kivagyiságát, flancolását, a gyerek megérti. A bökkenő az, hogy a szülő nehezen nyugszik bele, lám azoknak erre is futja, márpedig semmivel sem „menőbbek”, igazán furcsa lenne, ha ők igen, mi pedig nem. Tehát, ha törik, ha szakad, a magnó meglesz. A kosztpénzből, a túlórából, a különmunkából, mindegy. Valahogyan. Mint, ahogy a szomszédék spanyol ha elfogadjuk egyedüli értékmérőnek, akkor a szerzés vágyát kordában tartani alig tudjuk. És nemcsak a szerzésvágyat, hanem annak következményeit sem. A közkeletű példák első csoportjába tartoznak: a zsíroskenyér-vacsorákon spórolt autó, a kínosan borítékolt háztartási pénz, hogy a maradékból azon az egy-két-három estén, amikor vendéget fogadunk, vagy vendégségbe megyünk ,.megmutassuk”. Mit és miért? Mert úgymond,attól nő a renoménk. Közben pedig észrevétlenül fogy napi jókedvünk, összekeveredik a lényeges a lényegtelennel, a látszat a valósággal. Igaz, a méltatlan versengés határait végül is megszabja pénztárcánk vastagsága. A versenyt, így egyesek nagyban űzhetik, mások kicsiben. Tény, hogy ennek a vetélkedőnek csak azok köréből le >v.111.„v—.i- __ Zentai Pál: Szerelea