Komáromi Lapok, 1927. január-június (48. évfolyam, 2-78. szám)

1927-01-08 / 4. szám

2 oldal. Komáromi Lapok ,POLIO’ mosószaniiaii utolérhetetlen minőségével nyújt. § = mindenütt KAPHATÓI­— * őrizvén a hatesztendős szocialista dik­tátoráról. A németeknek a kormányba való belépése a nemzeti kisebbségek érdekében történt, akiknek súlyos hely­zetét sokkal hatha­ósabban vélik orvo­solhatni a né­met aktivisták a kormányon belül, amikor a kormányban tényleg részt vesznek, mint az ellenzék sorai­ban, ahol teljes meddőségre vannak kárhoztatva. • Milyen autonómiát követel Winke. Sokféle vélemény hangzott el mosta­nában Szlovenszkó autonómiájáról a lapokban, abból az alkalomból, hogy a szlovák néppárt annak megvalósítását tűzte ki feltételként a kormányba való belépése esetére. A tárgyalás a párt és a kormány között e kérdés körű, folyik s legújabban Hlinka András, a párt vezére is nyilatkozik az autonómia kér­­désében a »Slovak“ c lapban. Vissza­emlékezik cikkében a magyar várme­gyék széleskörű autonómiájára és utal arra, hogy a csehszlovák megyék csak árnyékai a régi magyar megyéknek. Azt állítja azonban, hogy a régi magyar vármegyék autonómiája csak papiroson volt meg és hivatkozik a húsz év előtt lezajlott eseményekre amelyek ezt dokumentálták, mert Hlinka szerint a gyakorlatban a budapesti kormány akarata érvényesült. Nevetséges volna tehát ilyen papirosauonómiát követelni és megvalósítani. A szlovák néppárt Szlovenszkó integritását respektáló or­szágos autonómiát követel országgyű­léssel és ennek felelős kormányzattal. — így szögezi le Hlinka a szlovák néppárt autonómia követelését, bár meg­állapítható, hogy a tárgyalások eddigi folyamán mintha ettől a követeléstől egy kissé eltért volna a szlovák néppárt, amely legelsősorban is a szlovenszkói miniszteri tárcát követeli magának. = Francia hang Magyarország ki­bő­csáról Tudvalevő dolog, hogy Ma­gyarország tengeri kikötőjogát érvénye­síteni akarja, ami az Adria tengerpír­jainak jelenlegi birtokosait valóságos versenyre kényszerítik. Jugoszlávia még a múlt év őszén sietett felajánlani Ma­gyarország számára Spalatót, de Olasz­ország is készséggel ajánlotta föl Tri­esztet és Fiumét, mint olyan kikötőket,­­ amelyeken keresztül biztosíthatja Magyarország magának a tengeri ke­reskedelmet. Most francia világításban jelenik meg a közvélemény előtt Ma­gyarországi tengeri kikötője, amiről a párisi Matin­ir a belgrádi francia követ nyilatkozata alapján. Grenaro francia követ örömmel emlékezett meg arról, hogy Magyarország és Jugoszlávia vi­szonyában nagy javulás mutatkozik, amiben része van az olasz diplomáciá­nak is. Hozzátette, hogy Budapest és Belgrád közeledésére Olaszországnak is szüksége van abból a célból, hogy a fiumei kikötő, amely jelenleg igen ke­vés forgalmat bonyolít le, újra vissza­nyerje magyarországi kereskedelmi mö­göttes vidékét. Magyarország és a Quarnero között a forgalom újabb fel­lendülése csak akkor lehetséges, ha ezt a forgalmat semmi se­m zavarja meg a közbeeső jugoszláv területen. Ha Olasz­ország ezt a célt követi, amikor elő­mozdítja a most folyó magyar-jugoszláv tárgyalást, ezt a franciák csak örömmel üdvözölhetik és törekvését támogatják. A Guta község keresztényszocialista pártjának tisztújító közgyűlése. F. hó 6-án délután 3 órakor tartotta meg Gúta község keresztényszocialista párt­jának helyi szervezete évi tisztújító közgyűlését, a község nagy érdeklődése mellett, melynek alapján a vezetőségbe a következőket választották meg egy­hangúlag : elnök Madarász László alel­­nökök: Szövő Kálmán és őszi Vendel, titkár: Horváth Géza, pénztárnok: Hajas András, ellenőr: Hencz János, és Bucsai Miklós, Schul­heisz Rezső, Hencz János, Néveri István, Szabó Gábor ekecsi, Forró János alsó, Forró János felső, Varga Gyula esete: Len­gyel Istvá­n, Gogh Péter, Balogh László, Forró Ignácz, Kürti Ambrus, Nagy László esete, Néveri Ferenc, Szobi Gábor pacser, Angyal Vince, Varga János, Kis Mihály, Nagy Gábor­­, Nagy A. Károly, Nagy Ignác, Szabó Gábor Sándor fia, Seregély Gyula, Koczkai József, Rigó Imre, Né­veri Gábor, Varga, Miklós hajós, Szabó Erazmus alsó, Bagita Balázs, Tánc­os László győri, Varga Mihály, Marosi Albert, Nagy Kálmán, cs, Tánczos Gyula, Tánczos Márton, Takáts Gyula, Bazur Miklós idb, Horváth Dániel, Nagy István, á, Szabó Ignác cs, Kondér Lajos, Szabó János hollósi, Nagy Mihály, Nagy Gábor­­, Leczkési Péter, Madari László, Tóth István felső kör­zeti választmányi tagok: Őszi Vendel, Szövő Kálmán biró, Madarász László, Hencz János, és Hájas András gútai lakosok. 1927 január 8. A gyűlölet kitörése. Komárom, — január 7. Megnyugvással vette tudomásul az egész világ­­ azokat az elhatározásokat, amelyek a francia és német külügy­miniszterek között jöttek létre a né­metországi megszállt területek kiüríté­sére és a katonai ellenőrzés megszün­tetésére nézve. Ezek az elhatározások Locarno folyományai és a base szel­lemét szolgálják, az egyedüli helyes irányzatot, amely a nemzetek jövőjét biztosítja. Briand, a francia külügy­miniszter, az őszinte békevágytól vezé­­­­reltetve, megértéssel fogadta Stress­mann előterjesztéseit és a nagykövetek tanácsa az ő véleményét megismerve, arra az álláspontra jutott, hogy N­émet­­ország eddigi so­ros megaláztatásának végét veti. A katonai ellenőrzés meg­szüntetése és a Rajna vidék teljes ki­e itése oly nagyfontosságú lépések, amelyek a világbékéhez vezetnek s amelyek az egész emberiséget meg­szabadítják a lidérc nyomás alól. Ebben a megegyezésben és elhatá­rozásban Németországnak és Francia­­országnak egymást megértése tündök­­lik fel, amely reményt biztosít arra, hogy a két szomszédos állam ezentúl karöltve fogja a nyugati kultúrát és civilizációt tovább fejleszteni és ezzel kapcsolatban Európa békéjének is szi­lárd bástyája lesz. Ez az elgondolás vezette a két birodalom küügyminisz­­terét, de ezt az elgondolást a francia külügyminiszter honfitársai nem akar­ja magukévá tenni, sőt helytelenítik Briand engedékenységét, amelyet Fran­ciaországra nézve károsnak tartanak. A francia sajtó idegesen tárgyalja a Németország javára hozott megállapo­dásokat és ismét lángra lobban az utolsó időben már hamvadóban levő engesztelhetetlen gyűlölet tüze, amely a szomszédban újra ellenséget lát és már­is olyan hangon beszél Németország­ról, amely könnyen megtévesztheti a hirtelen természetű francia közvéleményt is. A támadásom pergőtüze elsősorban Briand felé irányul, akinek komoly béketörekvéseit sehogysem akarják a szélsőséges irányzatok megérteni, sőt erősen elítélik magatartását, amellyel a franciák szerint, lehetővé tett­e a ra­vasz szomszéd kívánságának teljesí­tését. Amíg a franciákat a gazdasági ös­­­szeroppanás fenyegette, látszólag he­lyeselték külügyminiszterük békepoliti­káját, azonban mihelyt a frank szé­dületes zuhanását megállították és a katasztrófát­ egyelőre sikerült elkerülniük, már ismét felültek a legmagasabb lóra és a régi gyűlölködő nótát fújják. Bi­zonyos, hogy a saj­ó ez új kitöréseit a gazdaságilag megerősödött régi szom­szédtól való félelem juttatja kifejezésre, de éppan azokkal a szenvedelmes tá­madásokkal árulja el a francia sajtó rossz lelkiismeretét, amely egy pilla­natra sem tud nyugton maradni s amely a félelemmel vegyes kirohaná­sokra készteti a franciákat. Még fel sem ocsúdtak a frank kríziséből, amely csak ideig óráig intéződött el, máris az ismert gyűlöletes hangnemből zúdítják a támadásokat Briand és Németország ellen. Azonban a világ ma már tisztán lát. A franciák féktelen gyű­­letének ki­rohanása többé nem félemlit meg sen­kit s megtörténhetik ugyan, hogy a most németbarátsággal vádolt Briand-t visszahívják a külügyminisztérium élé­ről, az azonban nem következhetik el, hogy a világ­békére való tántoríthatat­lan törekvését megakadályozzák. Né­metország megaláztatása véget fog érni még akkor is, hogyha Franciaország­ban továbbra is megszállva kívánják tartani a Rajnavidéket. Saját szövetsé­gesei fogják arra kényszeríteni Francia­­országot, hogy áttérjen a béke fentar­­tás nélküli szolgálatára és segítse kiépi­ma.wnm.ii.iifii urmmnTHii ii iihuhtt n Az ács látta az embert. írta: Nagy Árpád. Az ács fenn ült a tetőn. Onnan látta az egész házat, a mély udvart és szem­ben a szobákat, néhány konyhát. A folyosón gyerekek álltak, a kis hasukat odaszorították a rácshoz, úgy bámul­tak a tetőre. A nagy ház minden ré­széből hangok verődtek fel, élet és zaj, a cselédek nótázása, a vízvezeték minduntalan járt és ajtók nyikorogtak. Az udvarból régi akác nyúlt magasra és a lomb susogása itt fenn titokza­tossá nőtt. Némelyik lakó elnézte az ácsot, hogyan kalapál, (itt fenn, az üres térben szinte elveszett ez a hang), aztán tovább ment a lakó, vagy bebújt a szobák egyikébe. Az ács jól látott mindent, de őt nem mindig látták: vagy az akácfa takarta el, vagy a ké­mény mögé került. És az emberek, akik egymás előtt csaltak, itt benn a szobájukban nagyon őszinte életet éltek. Csak addig volt szükség a hazugságra, míg künn jár­tak, többekkel beszéltek és más is látta őket, — itt benn, a szobájukban nem­­ volt kinek hazudni. Az ember egyma­gában jó, tökéletes, igaz. De ketten már egymás szemébe csalnak, egymás kedvéért, egymás bámulatára. A négy fal magányában aztán mind mássá lesz: nem komédiás, csak­­ ember. Az ács látta az embert. • Oldalt öregedni készülő ur lakott. Az ablaka tárva-nyitva állott és oda­bent szigorú tisztaság az egész szobá­ban. Az öreg ur még katonásan járt­kelt és gyakran leült az ablakba. De­­ előbb mindig rendbehozta magát, a fekete kabátját végigsimitgatta. Bent a szobában tükör állott, ennél a kevés kaját fésülte meg gondosan. Közel ha­jolt a tükörhöz és csendesen nézegette az arcát. Aztán az ablakhoz ment és helyet foglalt a karosszékben. Nézege­tett kifelé. Megnézte az udvart és a játszó gyerekeknek mosolyogva inte­getett. Aztán az akácfát nézte, mintha örülne neki. És sorban a folyosókat, a szomszédoknak köszönt is. Végül átnézett a szemben fekvő ablakba so­káig és csendesen bólogatott a fejével. Volt a szemében valami nagy várako­zás és csodálat, de sok évet rejtő arca ellenére is úgy ült ottan, mint a büszke férfi, aki még élni akar. * Az átellenes ablak is nyitva állott, mint mindegyik ebben a forró augusz­tusi házban. Az akác lombjai nem ta­karták el egészen és néha néha átvil­lant a szobán egy világos ruha, kaca­gás hangzott hirtelen és kis leányfő jelent meg az ablak hátterében, alig túl a leánykor kezdetén, de már dia­dalmas és követelő. Pillanatra megmu­tatta magát, üdén, teli csipkével, de hátra ment, a szoba mélyén hentergett a földön. Nézte a meztelen karjait, a haját az arcára húzta, megint szétfújta, egy pohárból hideg vízcseppeket hin­tett a nyakára és a mellére és ilyen­kor mindig megborzongott. Aztán úgy maradt fekve és aludt, mig az öccse és anyja járkáltak körülötte. * A közbeeső folyosón mozgalmasabb volt az élet. Itt éppen vendég jött, nagyhangú, piros, falusi ember. A Család nagy riogással fogadta, a bácsi meg a homlokát törölte. Nyilván örült a szeretetnek, amivel úri rokonai elá­rasztották és bizonyos zavarral ült bele a székbe, melyet a gyerekek alája tol­tak ott mindjárt a konyhában. — Hogy megmutatja magát, — kiál­tott a gyerekek anyja. — Ez igazán csoda. A bácsi hangja végigharsogott a házon. — Az ám. Néhány kismarhát hoz­tam be, mondok megnézem üket is, ha nem röstellenek. A kosárba való kis csekelséget meg ünekik hoztam szinte. Az asszony újból szíveskedett — Ejnye, még ezzel is fáradt, ked­ves rokon! De mért is ültettük le itt a forró konyhában! Tessék a szobába bejönni ott kűsebb. Aztán nagy lármával beljebb tolták a vendéget. Mikor mind benn voltak a szobában, kifutott az asszony a konyhába, a fő­zés miatt. És nagy hamar a kosárba nézett. Az arca elkomolyodott és csa­lódva csukta le a fedelet. Majd megint bement és nagyon nyájas volt a ven­dégükhöz. Később egyik gyerek is kiment titokban, másik is és fitymálva nézegették a kosár tartalmát. Mikor délre harangoztak, a vendéget ott ma­rasztalták ebédre Az asszony ismét a konyhába ment és idegesen szedte elő a tányérokat. * Délután nagy énekszót csapott a kisleány. Bent összeborzolta a haját, aztán az ablakoz vitte a tükröt és fésülködni kezdett. Az öreg­úr még félálomban feküdt a kanapéján, de gyorsan felugrott és megigazította a nyakkendőjét. Az ablakhoz sietett ő is, és mintha véletlenül látta volna meg, átköszönt a lánynak. Figyelte, amint kézimunkát vett elő, nézte a nyakát, komolyan, szó nélkül, sokáig nézte a lányt. A lány egyszerre letette a hím­zést és ő is átnézett. Másnap reggel a levélhordó járt a­­ házban és egy nevet kiáltozott. A második emeleten valaki átment egy szobán. Fiatal nő volt és a fehér arca még jobban elsápadt a postás hangjára. Pillanatig tétován megfogódzott az asztalban, de mégis összeroskadt. Aztán végre az ajtóhoz vonszolta magát és még átrohant két szobán. Akkor felért a levélhordó és a nő a folyosón jött elébe. Nyugodt arccal vette át a levelet és megint bement. Körülnézett, egyedül volt, sírt. A kezét a levéllel szívére szorította. Az írást összecsókolta, aztán olvasni kezdett. És szép feje mind­jobban hátradőlt, és teste végigzuhant a szőnyegen. És nyomorultul vergődött, idestova mászkált, mint az állat. A kisleány magára vette az anyja legszebbik sálját. A vállait befödte, de nyakán mély nyílást hagyott. A nyílást bepuderelte és az ablakhoz állott. Csak ott vette észre, hogy nézi őt a komoly öreg ur. — Istenem ! — sikoltotta és össze­húzta magán a selyemkendőt. Az öreg ur finoman mosolygott és halkan mentegetődzött. A lányka virág­gal játszadozott és kihajolva az ablak­ból, nevetve hallgatta a kedves ember finom bókjait. Egyszerre csak kiesett a kezéből a virág és le, az udvarba. Az öreg ur eltűnt az ablakból és esietett a csigalépcsőn. * A harmadik emeleten, közel a tető­höz, magányos nő lakott. Ritkán volt otthon, de akkor mindig öltözködött. Napjában háromszor is ruhát váltott, de különben majdnem mezítelen volt. A szobában szalagok és fonnyadt vi­rágok voltak összevissza. Egy nyitott ágy, és sok fénykép. Valami hangszer, kották és csomó apró üveg. Ma dél­előtt éppen elkészült az öltözködéssel, és a kalapját akarta feltenni. Akkor

Next