Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)

1934-10-27 / 86. szám

1934. október 27. »KOMÁROMI LAPOK« - ASSZONYOKNAK. Nagyasszony Csak idősebb hölgyeket tisztelnek meg ezzel a valóban mély tiszteletet jelző megszólítással: — Nagyasszony... Szeretem ezt a szót a szép magya­ros csengéséért, szeretem a nemes páthoszáért, szeretem, mert bensősé­­ge van, erkölcsi hangsúlya. Etikai tartalma. Olyan szó ez, amelynek a patinás pompáját nem mindenki tudja elvi­selni... Egyéniség kell hozzá. Mint vannak régi brokát ruhák, amelye­ket csak kivételes személyiségek tud­nak hordani. A személyiség belső tartalma kell ehhez a megszólításhoz. Tisztes múlt, tisztes jelen. Emelkedettség, öntuda­tosság, méltóság. Nem elegendő az ezüstglóriás ősz haj. Nem illet meg minden idős asszonyt. Vannak személyek, akikre szinte groteszkül súlyosodna ez a megszó­lítás, ha velük szemben használnánk. Mint valami nagyon nagy páncél egy kicsike emberen. Túlságosan kihang­­súlyozódik a kicsinysége, jelentékte­lensége, amivel nem tudja betölteni ezt a széles, pompázatos keretet. Dehát kit illet meg? Kit lehet nagyasszonynak szólítanunk? Bajos kurta szóval felelni rá. Va­lami olyan nagyszerű ideál van emögött a szó mögött, amelyet ön­tudatlanul őriz a társadalmi szokás, hogy Csak kivételes személyekkel szemben engedi meg ezt a kivétele­sen mély tiszteletet adó megszólí­tást. Igen, a nagyasszony a magyar asszonynak az ideálja, eszményképe. Még ma is. Annak ellenére, hogy a mi korunkban, mintha kevesebben lennének s mind kevesebben az igazi nagyasszonyok. S talán mintha nagy általánosságban kevesebben is ke­resnék az ősz haj, a lisztes kor mél­tóságát. Valamiképen nem divat az öregség, nem alakítja ki magában s magának az öreg napok szelíd stílu­sát és megcsöndesedett világszemléle­tét a mai ember. Nem akar a mai ember megöregedni, de mert az öre­gedés valósága mégis bekövetkezik, h­át szépség és stílus nélkül viseli az élet ezüst koronáját. Pedig, higg­­jék el, az öregségnek is éppen úgy megvan a maga szépsége' s a maga boldogsága, mint a fiatalságnak. Amikor keressük, hogy kiket illet meg, kiket illethet meg a nagyas­­­szony megszólítás, első feltételnek éppen ezt a belső komolyságot kell felállítanunk, amely méltóságot és öntudatosságot ad a kornak, az ősz hajnak. Gondoljunk a hajdani nagy­asszonyokra, akik emelt fővel, nyílt, nyugodt tekintettel jártak köztünk. Megcsendesedve szívükben, belátást és megértést fényeskedve lelkükben. Szelídséget tündökölve. Halk szavuk­kal megbocsátást hirdetve az élet csillogásától megvakítottak számára. Az egyszerűség és megtisztultság vol­tak ők. Úgy járultunk elébük, mint a bölcsesség elé, mert ők valóban a megtestesült bölcsesség voltak. Túl az élet útvesztőin. A hiábavalóságok ismerői, a lényegek s igazságok tudói. De az ő komolyságuk nem volt holmi zord komorság, fagyakodott dermedtség, rideg elutasítás. Éppen nem. Inkább az ő rúzstalan, de áhí­tatot keltően sápadt ajkukon ragyo­gott a legszebb emberi mosoly, a be­látás megértő és feloldó mosolya. Példakép voltak és reménység, hogy mi is majd így megcsendesedhetünk. Fehér kezük simogatása alatt bé­kesség és megadó alázat költözött a szívünkbe. Messze, a nagy messze­ségbe néző tekintetük nyomán fen­séges horizontok tárulkoztak elénk. Látások, amik előtt megnyugodott a lelkünk. De biztonságukkal, belső eléréseik­kel bátorítani is tudtak. Nagyasszonyok voltak! Ideálok, eszményképek voltak. Talán furcsa ma, a szívek és éle­tek csendességének az ideáljáról be­szélni, ma, amikor vad hajszában ri­kolt az emberiség s vigadni is csak jazz-dobok dübörgése, saxofonok si­­kongásai közben tud, ma, amikor a »béke háborújának« szörnyűséges esztendeit éljük, talán nagyon is furcsán hangzik, eszményképnek em­legetni a »nagyasszonyok« szelíd er­kölcsű, drága egyéniségeit. Vagy talán éppen ebben a szenve­délyektől megbokrosodott életben kel­lenének ők! És én kívánom azoknak, akik ma nagyasszonyaink lehetnek, hogy tud­janak is nagyasszonyok lenni és ki­váltom magunknak, hogy legyenek nagyasszonyaink, akik példaképeink maradnak és megőrzik a fehérhajú asszonyok szépséges ideálját a mai fiataloknak. Ha majd sokszor halljuk itt s amott az életben a szívet s lelket megejtő megszólítást: nagyasszony, akkor tudjuk már, hogy jóra kezd fordulni a világ sora, az emberiség mai tébolyultságából kezd magához térni. Ezek a szerény sorok nem tehet­tek mást, mint áhítatosan felidézték a magyar asszonyok mély emberi eszményét: a nagyasszony áldott em­lékét. A muskátlik telelt­etése. A muskátlik átteleltetése, ha kellő helyiség áll rendelkezésünkre, igen egyszerű művelet. Fontos az, hogy sem túl hideg, sem túl meleg helyi­ségben ne tartsuk őket. Átteleltetésre a legalkalmasabb a -I 5 fok C me­legségig világos, száraz helyiség, ön­tözésüket igen mérsékelten, csak 8— 10 naponként végezzük. Az esetleg előforduló korhadó vagy rothadásos részeket a hetenkénti átvizsgálásnál távolítsuk el, nehogy ezen rothadás az egész tövet tönkretegye. Az ilyen módon teleltetett növényeket azután a kora tavaszi hónapokban, ha mó­dunkban áll, melegebb helyre vis­­­szük (14- 16 fok C) és bővebb ön­tözéssel a fejlődés megindulására serkentjük. Az ilyen meghajtatott muskátlik korábban nyílnak a sza­badban és szebb növényt adnak. Szo­kás még a muskátlit föld nélkül, gyökereikkel fölfelé felfüggesztve te­ 9. oldal. leltetni. Ezt a teleltetést azonban csak olyan helyen végezzük, ahol párában igen gazdag, 4—5 C fokos helyiség áll rendelkezésünkre. Az így telelte­tett növényeket is jó kora tavasszal becserepezni és a már említett mó­don meghajtatni. RECEPT. I­agy más rostélyos. Fontos, hogy a rostélyost két-három napig jégen tart­suk, úgy, ahogy a mészárostól meg­vásároltuk, tehát mosatlanul. Igen jó, ha mindkét oldalát tiszta táblaolajjal­ kenjük be és így tartjuk a jégen. Eb­b­en az esetben elkészítése előtt nem elég, ha megmossuk, hanem az ola­jat éles késsel lekaparjuk és azután mossuk meg. Jól kiverjük, megsóz­zuk, lisztben megmártjuk és forró zsírban hirtelen mindkét oldalát pi­rosra sütjük. Közben másik edényben zsírban karikára vágott hagymát pi­rítunk és a forró tálra szedett hús tetejére szórjuk. Adhatunk hozzá ece­tes uborkát, paprikát, mustárt. Nyúl vadlével. A megnyúzott nyulat egy napig hideg vízben áztatjuk, a gerincéről és hátsó combjairól fejtsük le a hártyát, tűzdeljük meg fehér szalonnával, sózzuk meg és forrázuk le a következő páclével. Vízben főz­zünk meg karikára vágott zöldséget, 15 szem borsot, 6 babérlevelet, vörös­hagymát karikára vágva, vöröshagy­ma megmosott héját, ecetet, sót. Egy napi állás után forraljuk fel ismét és forrázzuk le vele újból a nyulat, így hideg helyen 8—-10 napig eláll, ha minden másodnap újra felforraljuk a páclevet. Ha el akarjuk készíteni, egy kanál forró zsírban süssük meg pi­rosra a nyulat a zöldséggel, a páclé­­vel folyton öntözve. Ha megsült a hús, vegyük ki és a zöldséget süssük tovább egy kockacukorral és egy ka­nál liszttel. Ha eléggé megbámult, eresszük fel páclével, forraljuk fel, szitán törjük át. Tejfölt és ízlés sze­rint citromot vagy ecetet adjunk hoz­zá és a húsra öntjük. Citromszeletek­kel díszítve, zsemlyegombóccal tálal­juk. Sárkányölő Szekercés Dávid Élt egyszer hajdanában, az égig­­sudárodó rengeteg mélyén egy de­rék favágó ember. Volt annak annyi temérdek fiúgyermeke, hogy minden döntenivaló fenyőszálra két legény jutott, így aztán hamarosan letarol­ták az erdőt, elfogyott a munka s elfogyott a kenyér. Leültek hát nagy búsan az irtás szélb­e s ott várták, lesték ölbehul­­l­aj tot­t kézzel a jószerencsét. Kerek száz esztendeig nyelték egy­ ültőhe­ly­ük­be­n az éhkoppot, de mire a má­sodik százba fordultak, akkorra már olyan hangosan muzsikált az éhség a gyomrukban, hogy csak úgy zen­gett tőle a tájék. No, hallja kied, apámuram,­­ rántott egy araszt nadrágszíján a legkisebb fiú, — nékem ugyan elég volt a várakozásból. Fordulok egyet a világban, hátha üstökön kapom a szerencsét. — Azzal fejébe vágta a báránybőr süveget, egy takaros kis szekercél meg a karjára akasz­tott s nekivágott a nagy világnak. Ment, mendegélt jócskán, hegy­nek föl, völgynek le a legény, egy­szeresük megpillant egy vén, mohos kősziklát. Hát csudák­ csudája, az akkurátusán olyan volt, mint egy boroshordó. Még csapja is volt s azon keresztül, mint vékony ezüst­­szalag, szép csendesen víz folydogált. Amint oltaná belőle a szomját a fiú, kiesik ám nagy hirtelen a szikla­­hordó csapja s elkezd ömleni, zúgni, zu hörögni belőle a forrás. — No, most aztán kortyolhatsz Dávid — biztatta magát a legény s kezdte tapasztani befelé tenyerével a sik száját, majd a báránysüveggel próbálkozott, de nem ért az semmit, mert olyan erős sebesen patakzott az áldott forrásvíz, hogy már köté­sig­ totyogott benne az ipse. Ahogy látta, hogy nőttön-nő fergeteges zu­­hogással az áradat, ő sem vette ám tréfára a dolgot, hanem elő a sze­keréé­, neki esett egy hatalmas fe­nyőfának s ügyes tutajt ácsolt sza­porán belőle. Abba aztán bependere­­dett s úszott lefelé nagy vígan, a hullámzó holdezüst folyón. Hogy meddig úszott, meddig nem, azt csak az ő jó lelke tudta, de már a szakálla is serkedni kezdett, mikor égy’ akkora magas hullám, mint a tordai torony, belelódított a tutajostól együtt az Óperenciás-tenger kellős­közepébe. Hosszú időkig aztán nem látott egyebet Dávid, a magasságos kék égnél, meg a mélységes zöld víz­nél, csak haladt, forgott, úszott vele a hat erős fenyőszál szakadatlan. Egyszer, amint nagy fohászkodva felpislant az égre, látja ám, hogy mint a bakacsinposztó, olyan fe­kete felleg terpeszkedik a feje fö­lött. Behúzza hát nyakát a zekébe, hogy agyon ne paskolja majd a zá­por, ha megered. Várt, várt, de biz nem akart az sehogy sem meg­eredni, mert egy kiterjesztett szár­nyú, szörnyűséges nagy sasmadár volt az, amit ő felhőnek nézett. Hess, le cudar! riogatta süvegé­vel, de abban a mi indában úgy fejbekoppintotta valami, hogy szinte beleszédült. Hát ez mi volna? vakarta keservesen a feje búbját s akkor látja, hogy egy jókora aranyalma csillog-villog ám a csizmája orránál. Nyilván a madár ejtette ki a csőré­ből. Hej, megörült neki Dávid, men­ten beleharapott. El is éldegélt rajta bőven egy hétig, s már éppen a csut­káját rágcsálta, mikor a magja he­lyéről az ölébe pottyant valami. — Né, de takaros, cifra kulcs, — csodálkozott el rajta, — óh, bár megtalálnám hozzá a palotát — fo­hászkodott jámbor szívvel. Hát nem­sokára kerekedett akkora szélvész, olyan fergeteges zivatar, hogy csak­úgy kergett-forgott, recsegett-ropogott benne a tutaj. Nagy ijedtében még a szemét is lehunyta Dávid s amint így várta szörnyű halálát, egyszer­­csak iszonyú csattanással tulajostól a parthoz csapódott. Mire kinyitotta a két szemét, ott találta magát a gyémánthomokon s szembe véle gyö­nyörűséges aranypalota ragyogott. No, felugrott izibe, előkaparintotta a cifra kulcsot, belepróbálta a szé­pen faragott kapuba s megforgatta benne. Akkorát dördült erre a cifra aranykapu, hogy a torjai bíró is há­nyados élt otthon ijedtében s ami­kor kitárult, ott állt mögötte, ret­tentő látott szájával, a kilencfejű, pokolbeli sárkány. Mind a kilenc szájából egyszerre okádta a tüzet s úgy acsarkodód a fiúra: — Jössz te ide hé! éppen száz esz­tendeje várok read, hogy megvíhas­­sunk. No, akkor búcsúzz el, komám, hitvány életedtől. ordította vis­­­sza a legény s a helyre kis szekerei­vel olyan egy-kettőre leaprította a sárkány nyolc fejét, mintha csak fenyőt gallyazott volna a csíki ren­getegben, a kilencedikkel aztán na­gyot látott a gonosz s kiadta rajta rusnya lelkét. Dávid megtörölte két ujjával a szekerce élét s ballagott befelé a palotába. Amint tapiskál, jön véle szemben az úton keserves bégetéssel egy bo­dorszőrű bárány. — Jó, hogy jössz, — gondolta a legény — legalább van mibe törölni a maszatos ujja­mat s belé is fente azon mindjárt a sárkány vérét a barika selymes bun­dájába. Az meg, Uram segély! egy­szeribe megrázkódott s azon szent percben aranykoronás királyleánnyá változott. — Köszönöm, hogy megszabadí­tottál — csilingelte csengő hangon a sárkányvéren megváltott szépséges leányka s ugyancsak rajtafelejtette­len virágszín szemel a bámuló ifjú legényen. De Dávid se különben: —■ Légy a mátkám, jössz te vélem! Gyöngyéletem eztán élem, rik­kantotta, azzal felkapta a király­­leányocskát, odapenderítette a tutaj közepére, mellé meg száz zsák csengő aranyat s ugyanannyi ezüst tallért. Maga is közibük ugrott s el­indultak hazafelé. Száz évig mentek a tengeren, szá­zig a rengetegekben s mire hazaértek, a régi irtás helyén bizony égigérő szálfaerdő rengett.­­ Édesapám, apámuram, itt van-e még kelmed? — kiabált a legény, mátkát hoztam, arany is van, csak a kaliba hiányzik. — Amint nézgelődik befelé a rengetegbe, hát látja, hogy azon szent helyen ülnek az apja is, meg a testvérei is, ahol hagyta őket, de akkora deres sza­kálluk eredt szegényeknek, a hos­­­szas várakozásban, hogy még az öl­­béli gyermeknek is a csizmája orrát verdesse. Né, a Dávid, — kiáltották egy­szerre s lett olyan vígságos öröm, mikor mind egymásra ismertek, hogy csak úgy zengett belé az erdő. Majd ezüstfenyőszálból szép kalikát ácsol­tak s torkuk szakadtából papért kiál­toztak. Végre az is került. Fáin lak­­zit csaptak, a málhakalácsból tinék­­tek is hagytak.

Next