Komáromi Lapok, 1937. július-december (58. évfolyam, 53-104. szám)

1937-12-18 / 101. szám

8. oldal. KOMÁROMI LAPOK 1937. december 18. Jókai útja Rév-Komáromtól Pestig, a bölcsőtől a babérig írta: Erdélyi Pál. A politikai helyzet kirobbant volna a márciusi fia­talság merész föllépése és meglepően sikerült akciója nélkül is, de később és minden valószínűség szerint másként, de 1848. március 15-ike nem következett volna el Petőfi nélkül és Jókai nélkül. Az európai po­litika alakulása éppen úgy okozta és siettette, mint a birodalmi keretben diadalmas evolúciónk. A felszaba­dulás vágyát és szükségét a nagy forradalom tüze vi­lágánál mindenki látta és ha annak lángját Napoleon saját nagysága és dicsősége fényével feledtette, pa­razsa annál szívósabban izzott, mennél több hamuval takarta el a szent szövetség. Paris és Bécs után Pestnek is meg kellett mozdulni, így a paraplés forra­dalmat az idők feszültsége, a lelkek szüksége, a viszo­nyok kényszerű logikája, nem a pesti fiatalok és öre­gek, a politikusok és polgárok, az írók és orvostanhallga­tók, a nők és a munkások idézték föl. Az egész Pest az idő árján ab­zolüt s a paraplés forradalmat az csinálta. A hajnalt Ugyan a kakas hirdeti, de éjszakára hajnal következik akkor is, ha a Teremtő egyetlen kakast sem teremtett volna. Az emberi szabadságok kivívására törekvő szabadelvű mozgalom szülőhelyén és másutt is társadalmi osztályok tülekedésévé, nálunk a nem­zeti és alkotmányos szabadság küzdelmévé lett, mert szabad emberek csak szabad országban élhetnek. Az általános szabadság vágya, mely elsősorban emberi és szociális törekvés, idehaza a nemzeti politika küz­delmét indította meg és régebbi keletű március 15-iké­nél, de akkorra érett meg. A márciusi ifjúság dicső­sége, hogy az idő szavát megértve, a kedvező pillanatot fölismerte, mikor a »paraplés forrdalmat« megcsinálta Jókai az esemény előkészítésében is részt vett, de a neki jutott szerep és a nap folyamán elért sikerek hatása alatt egyik vezére volt az epochális esemény­nek. Amit e napon tett, egész életére kihatott s e nagy eseménynek sikeréből és dicsőségéből éppen olyan rész illeti őt, mint ama lázas idők felelősségéből, melyek erre következtek. Fölösleges lenne Jókainak ezt a sze­repét és szolgálatát részletezni, de meg kell állapítani, hogy ez időszak elhatározóan folyt be életére, írói és közéleti munkásságára, s hogy ezek az események vol­tak első reális és eltörülhetetlen élményei, olyan való­ságok, melyekben több volt a válság, mint a váltság, mely őt ábránd-világából kivezette. Az ifjú emberben mindig több volt az akarat és a vágy —­ s ez így van rendén — mint a meggondolás, mert élénkebb a képzelete s kevesebb a tapasztalása. Ezért az események hatása alól nehezebben tud szaba­dulni és sorsát nem az dönti el, hogy mit csinált, ha­­nem az, hogyan csinálta. Lelkesedése, fáradozása, ál­dozata az eredmények szerint minősül, melyekben részt vett vagy­ melyekben irányított­ siker esetén mindaz megnövekedik, ellenkező esetben elhalkul, így lesz belőle hős vagy áldozat, de a nagy események ha­tása és emléke élete végéig kísérni fogja. Jókait ezen a napon Petőfi lelkesedése és az idő lendülete a már­ciusi ifjak élére ragadta. Felismerte a cselekvés mámo­rát és dicsőségét, s magához kapcsolta mind a kettőt. Megizlelte, hogy ezután is mindig megkívánja, a nép­szerűséget s a rajongás pillanatában és a dicsőség má­morában elfogadta a sors ajándékát: Laborfalvy Rózát. Innentől kezdve Jókai már nem a maga embere, hanem a nyilvánosság előtt vállalt kötelességeké. Ezen a na­pon csapott föl a nemzeti közélet emberévé és zászló­tartójává, ezen az estén kötötte sorsát egy nagy mű­vésznő sorsához. Sokkal könnyebb e nap eseményeit elmondani, tényeit megállapítani, mint meghatározni és elemezni azokat a hatásokat, melyek Jókai lelkére, szívére tornyosultak. Bizonyos, hogy ezek az eleven és erőteljes benyomások egész életén végig kisérték s hogy nagy szenvedélyek és feledhetetlen emlékek for­rásaivá váltak. Bizonyos továbbá az is, hogy amit »a magyar nemzet kívánta ezen a heroikus napon, meg­valósult; fájdalmasan bizonyosabb az, hogy e vívmá­nyok biztosításáért még csak ezután kellett igazán dolgozni és szenvedni. Ragyogó jelenet és lelkesítő dicsőség ez a nap, de kezdete egyúttal annak a sok áldozatnak, fájdalomnak és küzdelemnek, melynek során vér, vagyon és illúziók elvesztése várt reánk — máig. Ez a feledhetetlen nap Jókait tehát a közélet sod­rába, a nyilvánosság elé ragadta. Az események mind gyorsabb tempóban iramlottak s vitték magukkal az őket megindító arany-ifjúságot és az újkeletű szabad­ság hőseit, közöttük őt is, kik akkor, egy nem remélt vívmány ragyogását hozsannázták. Akik azonban meg­rémültek a könnyű siker és a nagyszerű eredmények láttára, érezték, hogy nem ők, de még azok sem fogják az egyre dagadó áramlatot vezetni, akik megdagasztot­ták. Madách még nem írta meg, hogy a kor visz vagy felmerít s úszója, nem vezére az egyén. Ezekben a siető napokban kevesen gondoltak a jövő­re, s a legkeveseb­bet Jókai. Őt teljesen elfoglalta a siker mámora, me­lyet azonfelül a szív mámora is fokozott, őt egyszerűen elvakította a dicsőség, mely a nemzeti színház színpa­dán a közvélemény és Laborfalvy Róza felől ragyogott álmatag kék szemébe. Ahogyan mindez történt, aho­gyan maga is írva hagyta, Jókai már nem volt szabad sem magával, sem szívével­, ekkor és itt ő már nem líra magának, ami vele történt: egy alig érthető átvál­tozás, az elbájolásnak olyan meglepő jelensége, amit csak a mese világában, egy­némely Jókai-féle re­gényben, csodálhatunk. Jókai nagy árat fizetett ezekért a mámoros hóna­pokért: meghasonlott Petőfivel és elfordult tőle édes­anyja is és családja. Petőfi is, édesanyja is mindent el­követtek, hogy Laborfalvy Rózától elválasszák, házas­ságát megakadályozzák. Amennyire érthető az édes­anya és a jóbarát aggodalma és törekvése, annyira érthetetlen Jókai magaviselete, mikor rábízta magát sorsára és egy fatalista vagy holdkóros biztonságával lépdelt ismeretlen jövője felé. Az idő rohamosabban sietett, semhogy a nehézsé­giekre eszmélni ideje lett volna. Az élet azonban nem­sokára egész komorságával jelentkezett előtte, mikor irodalmi helyzetét megrendítette, keresetét megcsök­­kentette, mikor Debrecenben a mindennapi kenyér gondját tette terítetten asztalára, mikor Aradon el­­merüléssel fenyegető veszedelmek örvénylettek körü­lötte. E nehéz és keserves hónapok és évek Jókai sze­mét a lélekbelátás kapujára függesztették és a szenve­­títések e kaput nyitották meg előtte. Az író, ki lelki­válságokon keresztül nem esett, soha sem fog meg­indítani. A képzelőtehetség a legnagyobb mélységek fölött is játszva segíthet s erre Jókai maga számtalan példát ad, a komponálás művészete sok kényes kér­dést megoldhat, de magával ragadni csak a megindult lélek és az olvasó szívét is jajgató fájdalom tud igazán. A lélek emóciója oldja meg a nyelvet, a szív megha­tottsága, a valódi érzés, oldja meg a kedélyt. Ez a szó­­szerencsére, aránylag rövid egy esztendő az élmények, tapasztalások és események olyan forgatagával rohant el fölötte, a hatásoknak, emlékeknek, a valóságnak olyan gazdag és sokszerű benyomásával gazdagította, amelyből hosszú életének végéig szinte kimeríthetetle­­nül merített. Életrajzírói megállapították, hogy ekkor nyert tapasztalása volt az első igazi, a reális, elmúl­­hatatlan élmény s hogy mindez állandó elevenséggel élt és hatott költészetére. Ő maga állandóan hű ma­radt e napok emlékeihez, amelyek azután különféle alkalmak és helyzetek kapcsolatában sokszor s meg­lepő módon támadnak föl, mondhatnék szüleinek újra írói pályáján. Különösen föltűnő Petőfiért való rajon­gása, állandó magasztalása alakjának és költészeté­nek. Az elmélkedő szinte kétségben van, nem azért, hogy a kultusz lélekből fakadt valóság-e, hanem ennek indító oka felől. Váljon megbánása jele-e, hogy láng­lelkű barátja emlékét kései áldozattal kiengesztelje, vagy­ hálájának öntudatlan ömlése-e? Laborfalvy Róza iránt, kit talán éppen Petőfi határozott ellenzésére sze­retett meg végzetesen. Jókait hagyományos szerencséje ekkor sem hagy­ta el. A legválságosabb körülmények között és a leg­válságosabb órákban Róza állott mellette, aki okossá­gával, határozottságával Mentorrá lelt, szerelmével pó­tolni akarta és tudta a Komáromban duzzogó családot és siránkozó anyát. Kevés idő múlva pedig visszave­zette férjét a duzzogó családhoz és a siránkozó anyá­hoz. Mindezt ma utólag és egy dicsőséges élet verő­­fényében megállapítani könnyen lehet, de elgondolni azt, hogy elkényeztetett, puha és mindig Mentortól ve­zetett fiatal géniusz, hogyan fogja megúszni Debrecent, Világost, a reakciót és — szóval azt az életet, amelyet át keltett élni — a lehetetlenséggel kacérkodó vállalko­zás. Aki a színpadon hősnőket alakított, az akkori ba­jos életben is hősnőnek bizonyult, az energia és okos­ság, a hűség és az odaadás erényeiből teremtve. Róza tette lehetővé, hogy Jókai sorsa és talentuma csorbítat­lanul átmentődött az irodalom szolgálatára. Ez a sze­rep nem azonnal, hanem éppen akkor alakult ki, mi­kor arra igazán szükség lett. És ha még lehet valami­vel hangsúlyozni Róza érdemét, gondoljunk két do­logra. Az egyik, hogy a gondterhes idők Bajzától Vö­­rösmartyig az írókat mennyire megnyomorították. A másik az, hogy bár Jókai talentuma szinte elpusztít­hatatlan volt is, de akit ékesített, az az ifjú ember módfelett érzékeny lelkű, s olyan nagyon hasonlítható az üvegházi virághoz: virul, ha jól gondozzák, meg­sínyli, ha hűvösebb vagy szárazabb levegőre kerül. Meglátszik előadásán hangulatainak játéka, ezek az árulkodó mellékzöngék mintegy táplálják, színezik, árnyalják, tehát gazdagítják­­ előadását. Ez is egyik eleme Jókai lirizmusának, mely olvasóit mindig meg­érinti, sőt elfogja. Neki inkább volt szüksége, mint más írónak, va­lódi Mentora. Olyanra, aki gondozni és vezetni tudja. Laborfalvy Róza ilyennek bizonyult s az irodalom nevében el kell ismernünk, hogy ő kivételes talentumú Urát erős kézzel vezette és rendszeresen dolgoztatta. Most már csupán történeti tény, hogy Jókai szinte fi­­liszter férj volt, feleségének imádója, sőt rabszolgája. Ha halálakor a veszteségnek éles fájdalmát lehámoz­zuk is a sírdomb körül elhangzott vallomások­ból, ki­tűnik, hogy Jókai öntudatlanul fogadta el és viselte Rózának sokszor zsarnoki gondviselését. Ez a viszony kettejök benső ügye volt és bizony­os, hogy írói mun­kásságát felesége sarkalta. Az a pénz, melyet több­­ munkával keresett, felesége költekezésére kellett. A pénz elment, de regényei itt vannak. Világos után Jókai Tardonán lappangott. Aggoda­lommal telt és kínosan izgató menekülés után felesége tanácsára és társaságában utazott oda Arad alól, ál­ruhában az oroszok vonalán keresztül. Valóban izgató, kockázatos vállalkozás, de sikerült. A Bükk őserdeje százados titokzatosságával, a vi­lágtól elzártságig félreeső kis falu úttalan útjával, a derék Csányiék magyar hűségükkel, a csodálatos ener­giájú feleség bátorító szavával megnyugvást szerzett Jókai számára, kit a rettenetes csapás elkábított. Az eldugott falu, a búvó helyet adó rengeteg, hova a 12 zsandár bizalmatlanul lépett, ha lépett, még­sem volt annyira a világ végén, hogy a bosszú­állásnak kegyet­len hívei, ha késve is, és meghízva az útközben rájuk ragadt félelemtől és fájdalomtól, el ne jutottak volna. Ez a vadon, bár nem ígért, teljes biztonságot, de bizto­sította egyelőre rejtőzését, a magányt és a nyugalmat s a magány bőséges alkalmat nyújtott arra, hogy két évre is alig terjedő idő reményein, saját és a szegényhá­za sorsán elmélkedjék és élményeit rendezze. Csányiék és a kisfalu népe magyar becsülettel takargatták, fele­sége fölkereste, biztatgatta és a gyönyörű Bükk el­­zsongította, utóbb elaltatta félelmét. Késői vallomása tardonai tartózkodásáról még évtizedek múltával is változatlan szeretettel, meg nem fogyatkozó hálával csendül fel a Tengerszemű hölgy megfelelő helyein. A A nemzet nem kisebb hálával gondol még most is Tar­­donára, ahol rejtezett, mint amilyennel körülvette a komáromi házat, amelyben nőtt s a szigeti kertet, mely íróságát megáldotta. A szabadság első napjától a nemzet és ő annyi nagy rázkódtatáson ment át, a felemelő és lesújtó események oly tömegén, a dicsőségnek oly ragyogásán, a gy­ásznak oly tompaságán, mintha a klasszikus tra­gédiák ötödik fölvonása zúgott volna el fölötte. Va­lóban negyedfél század sűrített szenvedései és szen­vedélyei törtek ki a szabadságharcban, mely az el­kobzott jogok, a szabadság biztosításáért, a kigúnyolt hűség és hősiesség lelkével, támadt és viharzott el ele­mentáris kirobbanásában és azt követő fenséges és hősies küzdelmükben. Ez az összeütközés olyan döbbe­netes és annyi feszültséget kiváltó volt, hogy meg­lepte Európát s már kitörésében benne volt a biroda­lom bukásának ígérete és záloga, befejezésében pedig bukásának kezdete és szégyene. Gondviselésszerű vé­letlen, hogy ezt a nagy epochát egy uralkodónak kellett végig vezetni, az erkölcsi és történelmi törvény logi­kája, hogy azt a sok bűnt, melyet az ausztriai ház el­követett Magyarország ellen, még annak a lovagias és nagy fejedelemnek sem lehetett kiengesztelni, aki 1867-ben, de már későn fordult hazánk felé. A kama­­rilla végzetesen ostoba volt, mikor a régi recept sze­rint az államcsínyt elkövette, a megadott alkotmányt visszavonta, *egy XV. századi jellegű kondottieriban Jellasichot, egy inkvisitor jezsuitában Haynaut ren­delte vagy uszította Magyarországra. Jellasichban az erőszak eszköze, Slagnauban az erőszak politikája bukott meg, s a kamarilla, még pedig akkor, mikor Ausztria elvesztette olasz tartományait és 1866-ban a német hegemóniát. Világos után s ránk borult sötétségben, íróink, mint viharban az ezüst­királyok és a fehér halcionok, szál­longtak a bánat tengere fölött. Ezek között Jókay, mint a márciusi napok hőse, az ifjú irodalom vezére és egy minden időre kitűnő művésznő férje, különös varázst jelentett. Politikusaink helyett ők reprezentálták az élő, meghalni nem akaró, egyelőre még föltámadni nem tudó nemzetet. Olyan állapot következett ránk, amikor a nemzet politikusaiért csak aggódni tudott, de csu­pán íróinkat figyelte és követte. Az irodalomra soha nem sejtett jelentőség, küldetésének beillő szerep vá­rakozott és soha el nem múló dicsősége, hogy azt vál­lalta, így az írók és a politikusok? Azok a jövő útjá­nak lehetőségeit s a múlt tanulságait mérlegelték, várva az idő nyílására, mikor előállhatnak jelezni és hirdetni a föltámadást. Jókainak Tardonán volt ideje elmélkedni a múlt­ról és a jövőről is. Természetes, hogy a múlt foglalta le és csak sajnálni lehet, hogy filozófiai szemléletre, politikai érlelődésre, tehát történelmi fölfogásra, ezek­nek még csak nyomára sem akadhatunk. Nem elégít­het ki, hogy szemében nem maradt más, mind az eseményeknek az emlékezetben könnyen módosulható emlékei, egy-egy különleges élmény, egy-egy élesebb vagy haloványabb fényben visszaálmodott kortárs, néha csak inkább vázlatos, mint kidolgozott arc- vagy jellemkép. Részletek, inkább töredékek, sohasem egész, legfeljebb a mese vázáig, vagy az ötlet tartamára. Igen sokszor maga áll az előtérben vagy események középpontjában: a fiatalság vezére, fegyveres nemzet­őr, békepárti szerkesztő, a kormány tolmácsa és esz­köze, így is, úgyis a közélet embere, az események krónikása . Végül az összeomlott oltár siratója, életé­ért remegő bujdosói s utóbb mint a kornak élő em­léke Mindez valóság volt, történelmi esemény, magán­élmény s még ha a környezet és idő romantikáját te­kintjük is, merő realizmus. Ezek a valóságok kisérik el a bükkös tisztásaiba, a lapis refugii bérceire, min­denüvé, ahol csak megpihen és ezek kelnek ellentétül azok elé l a­ képek elé, amelyeket fantáziája eddig raj­zolt. S látnia kellett a különbséget élet és valóság, való és költött világ között; észre kellett vennie, hogy a képzelet világa más, mint az életé s hogy a költői hatás csak a valószínűség határáig terjed. Ezekben az el­mélkedésekben értette meg az idők változását s amint republikánus korában elvetette nemesi y-ját, a tar­donai magányban magára ismert a szürke i­s Jókaira, aki csak a kétségbe esett és búban élő magyarok bá­gyadt osztályos társa. A rajongó, a republikánus és szertelen Jókai a negyvennyolcas idők lobogásában ég el, a közélet és a magyar gondolat zászlósa a negyven­­kilences küzdelmekben nyerte vértezetét s a nagy el­beszélő és vigasztaló, a tardonai magányban még írni sem tudott, hallgatott, mint a többi madárfióka. (Folytatjuk.) X.

Next