Könyvvilág, 1989 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1989-01-01 / 1. szám
Dobos László a szlovákiai magyar szellemi életről - Nem akarlak lehetetlen helyzetbe hozni, mégsem hagy nyugton a kérdés: milyennek láttok bennünket? - Ez az ország a helyét is, idejét is változtatja. Máshol van, mint Csehszlovákia, máshol, mint Románia vagy Jugoszlávia. Vetkőzik a szocializmus uniformisából. A megújulás folyamatai, tendenciái itt gyorsabban tárgyiasulnak, mint bárhol. A magyar köz- és szellemi élet teljesen nyitott. .. kavarog, örvénylik, vajúdik minden. Olykor szinte kaotikusnak tűnik, ügyelni kell, hogy az ember meg tudja különböztetni az esetlegestől a fősodrás irányát. Sokan fenntartással nézik azt, ami Magyarországon történik. Sajátos csehszlovák szempontok szerint választják külön a jót a rossztól. Vannak persze rokonszenvezők, s ugyanígy: elutasítók. Különböző társaságokban többször is hallottam a jóslást: Magyarország legfeljebb csak hónapokig bírja már, össze fog roppanni. Úgy látom, a mai Magyarország a gondok országa is. Szinte naponta nő a megújulás folyamatának egy emberre eső gondja és terhe. S ehhez a vállalt gondok - a nemzetiségek ügye. Nyilvánvaló, hogy a magyar közélet figyelmének központjában az erdélyi magyarság áll. Csehszlovákiából nem menekülnek a magyarok. Ez persze nem jelenti azt, hogy a mi helyzetünk paradicsomi, és minden vonatkozásban rendezett. Nálunk, s gondolom, más országokban is megdőlt az a sokat ismételgetett kijelentés, hogy a nemzetiségi kérdést megoldottuk. Végső megoldása egy ilyen természetű problémának nem lehet, azért sem, mert a népek, különösen a többség-kisebbség egymás mellett élése állandóan újratermeli a megoldást sürgető problémákat. Nézzük egy kicsit közelebbről a ti helyzeteteket! - Az elmúlt évtizedekben Csehszlovákiában kialakult egy nemzetiségi intézményrendszer, mégpedig művelődésre, kultúrára tárolt, irodalomközpontú intézményrendszer. Ez az egyik sajátosság. A másik, hogy a szellemi élet szinte minden területén hangsúlyozottan jelen van a politikum. A politikai környezet változásait különösen érezte és érzi a publicisztika és az irodalom. A politika szorítása, demagógiája irodalmi testközelben csak önpusztító rosszat hozott, amikor respektálta az élet törvényeit - irodalmi értékek születtek. Mint nemzetiségnek, elsősorban politikai jelentésünk van. Hetven esztendeje a politikum életünk állandó tényezője. A sorsok, a magatartások így tulajdonképpen politikai-történelmi helyzetek lecsapódásai. Az írói toll itt kényszerűen a felettünk lévő erőviszonyok feszültségmérője is. - Azt is mondhatnám, hogy a politika ilyen közvetlen jelenlétéből következik a kisebbség s a kisebbség szellemi életének, irodalmának állandó veszélyeztetettsége, kiszolgáltatottsága. - Mondhatok példákat. A személyi kultusz ideje megszülte a sematizmust nemzetiségi módra. A nagy tapsok viszonyait, ahogy a kicsi ember térdét, combját, tenyerét verve örvendezik. A hatvanas évek nyitottabb politikai légköre teremtette meg irodalmunk szélesebb körű kibontakozásának feltételeit. Felerősödött a publicisztika, s belefonódott az irodalomba (Mács József, Duba Gyula, Cselényi László, Gál Sándor, Tőzsér Árpád írásaiban). Ekkor jelent meg irodalmunkban a regény, a művészi értékű széppróza. Ekkorra ért meg a kimondás, kibeszélés ereje és bátorsága. Felfedeztük és tudatosítottuk önmagunkat: a szociális igazságtalanság tüze hajtott bennünket emberi, nemzeti igazságtalanságainkhoz. A drámához. Olyan műveket tekinthetünk a kor jellemző munkáinak, mint Rácz Olivér Megtudtam, hogy élsz, Mács József Adósságtörlesztés, Duba Gyula Delfinek című regénye. - Vagy a te két munkádat, a Messze voltak a csillagok-at, vagy a Földönfutók at. - Igen, de fontosabb, hogy hatvannégyben megjelent Fábry Zoltán Antisematizmus című írása. A sztálinizmus lélektanát vizsgálja e nagy erejű tanulmányában, huszonöt évvel Gorbacsov előtt. Fábry Zoltán ellenmérget akart szellemi életünkbe oltani az alattvalói szellem ellen, az alárendeltség szelleme ellen, a frázis ellen, a hajbókolás ellen. „Ahol csak igenelni lehet és szabad, ott eltűnik és kiűzetik a gondolkodás ... A legtöbb bátorságot a gondolkodás követeli” - írta felszabadító hatással. A hatvanas évek fordulata nemcsak a csehszlovákiai magyar szellemi életben játszódott le. Ugyanezt megfigyelhettük a romániaiban, a jugoszláviaiban, sőt Kárpátalján is. A hetvenes években azonban megint nagyot romlott a helyzet. - A hetvenes évek kizárólagos politikája megteszi a magáét. Igaz, változatlanul él a regény, de ezen túl valami más is kezdődik. Megjelennek az irodalmi áttételek: az irónia, a groteszk, az abszurd, a montázs Grendel, Nagy Lajos, Tőzsér, Cselényi, Farnbauer műveiben. Lelassul a publicisztika, megszűnik az irodalom első érintésű kapcsolata a külvilággal, befelé fordulás érzékelhető. Az irodalom már nem azonosul azzal, ami történik. Távolságot tart, fenntartással él, szinte kivonul a közéletből. Amennyiben a csehszlovákiai magyar irodalom közéletisége a hatvanas években politikát alakító tényező volt, mára ez megszűnt. Kilépett a társadalmi folyamatokból. Szinte alig van hatása arra, ami körülötte történik. - Azt hiszem, ellentmondásos, sokértelmű folyamat ez. Korban a haszon időtálló művek sora. A közérzetromlást azonban nemcsak az irodalomban észlelem. - Létfeltételeink határozzák meg közérzetünket, s természetesen az irodalom gondolkodását is. A kisebbségi lét, ahogy mondtad, a veszélyeztetettség állapota. Bármikor sérelmet szenvedhet az emberi szabadság joga, a nemzeti érzés, az anyanyelv, a saját történelem joga. A veszélyeztetettség helyzetei az emberi magatartásformák, reakciók széles skáláját alakítják ki. A becsületesség, a tolerancia, egymás értékeinek s emberi létének kölcsönös tisztelete mellett létrejönnek a torzulások, az alázkodás, a hízelgés, a talpnyalás, megjelennek a mindig félők, mindig óvatosak, az alibisták, a szolgálók és kiszolgálók, a szolgálatért megmaradni kívánó lakájok, a hamar lelkesedők s hamar aláhullók, a jelentgetésből, besúgásból élők. Sajnos, ezek létező jelenségek. Azt kell mondjam, hogy mára, a kisebbség kárára, keserves folyamatok sora alakult ki. A szellemi-erkölcsi erodálódást látva az emberben felmerül a kérdés: miként képes ellensúlyozni a nemzeti kisebbség a többség-kisebbség viszonyából, e viszony minőségéből eredő káros, sőt kártékony tendenciát. - Kérdezzünk másként. A csehszlovákiai magyar kisebbségben adottak-e a feltételek önmaga meghaladásához - mert úgy látom, szerinted erről van szó. Az önmeghaladás feltételeiről, szükségességéről. - A jelenlegi helyzetben azt mondom, hogy nincsenek. Sok a gátló tényező. Hiányzik a szükséges helyzet- és önismeret. Pedig ez lehetne az igazságkeresés ösztönzője. Az önismeret alakítja az egyén és a közösség egészséges reflexeit, az önvédelem, a gondolkodás, a megértés műveleteit. Az elmúlt húsz évben gyengén álltunk önismeretünkkel, de állíthatom ezt az elmúlt negyven esztendő egészére is. Sok görbe tükörbe kellett belebámulnunk, s mások fogalmazta sémákat, ítéleteket, brosúraértékű helyzetmagyarázatokat tudomásul venni. Ziláltak a közösség-lélektani tényezők is. Érzelmileg túlzottan telítettek megnyilvánulásaink. Az egzisztenciális félelemre ritkán racionális a válasz: félelem, bizonytalanság, vakmerőség, s mögöttük a nemzeti lét-nemlét állandóan felörvénylő kérdése, az asszimiláció - ez az, ami reflexeinket meghatározza. Ezért, hogy közérzetünk olyan ellentmondásos. - Segít-e a szlovákiai magyarságnak, ami Magyarországon történik? Erősödhet-e ettől tartásában, önérzetében, méltóságában ? - Létünk kettős honosságú. Kötődünk Csehszlovákia mindennapjaihoz, s ugyanakkor tudjuk, látjuk, érezzük, ami itt történik. Persze, hatással van ránk. Mondjam, hogy sokféleképpen? Az itteni változásokból is azt kell leszűrnünk, hogy nincs külön kisebbségi demokrácia - csak az egész demokráciájából részesedhetünk. Az egész változására tekintve, azt gondolom, szerepünk a közvetítőé. De e szerep érvényesítésében is gátol mindaz, amiről beszélek. A rólunk - nélkülünk helyzete. A közösség teremtő s befogadó készségének befolyásolója, hogy van-e döntési joga, ha csak részben is, önmaga dolgaiban. A választás lehetősége, a közösségi döntések szabadsága, akárhogy forgatjuk, a fejlődés elemi feltétele. Önismereti zavaraink következménye az öncenzúra állandó jelenléte. Nehezen tudunk szemtől szembe beszélni, ellentmondani, érvelni, tiltakozni. Nagy tehertétel, hogy tudatunk, gondolkodásunk kettős rétegű. A felső réteg rendszerint a világé, a hivatalé, az alatta való réteg a sajátunk - ha van olyan. Volt idő, amikor még a szlovákiai magyarság legjobbjai is azt hitték, hogy a kultúra, a szellemi élet törekvései, az irodalom képes lesz ellensúlyozni a többség-kisebbség viszonyának konfliktusait, e konfliktusokból eredő ártalmas következményeket, mindazt, ami önfeladásra ösztönöz vagy kényszerít. Sajnos, ezt a felfogást megcáfolta az idő. Azt hittük, valóban, hogy a nemzetiségi kultúra, az irodalom eszméltető, útbaigazító ereje képes lesz a nemzetiségi tudati zavarok áthidalására. Mára már ez sem érvényes teljesen. A két háború között, de még azután is, azt hittük, hirdettük, hogy a nemzeti kisebbségek hidat jelentenek a nemzetek között, azaz szolgálatot két nemzeti kultúra közelítésében. Ezt is megtépte az idő. Egyoldalúvá, kísértetiesen egyoldalúvá váltak ezek a viszonyok. Az elmúlt húsz év nemzetiségi veszteséglistái túl nagyok ahhoz, hogy jámbor önámítással éljünk. A veszteséglista túl nagy ahhoz, hogy elavult sémákkal, az idő által számtalanszor megcáfolt naiv önvigasztalással, ismétlésekkel, magyarázkodásokkal áltassuk magunkat. Úgy érzem, a nemzeti kisebbség kérdése ma már megfogalmazhatatlan csak a népművelés, a műkedvelés, az irodalom, az önvédelem, a közvetítő szolgálat felől. Erdély erre egyértelmű példa. Nemzetiségi ügyekben az elmúlt négy évtized közép-európai tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a szabad mozgás, a szabad kommunikáció, a nemzeti kisebbségek által megteremtett értékek szabad érvényesítésének lehetőségeire van szükség. Szükséges az anyanemzettel való természetes kapcsolat. Tudjuk azt, hogy a nemzetiségi lét kényszerű leszűkítése, behatárolása csak kényszerű torzulásokat hoz. Ez a lassú elhalás útja. Elhalás még akkor is, ha az együttélés szépségét és nemességét mennyei beszédek éneklik meg. A negyven év tapasztalata az is, hogy ma már nem elég a panaszirodák elé sorakozni, nem elég a siratófal elé állni. A negyven év tapasztalata, hogy az emberi együttélés normáit a törvény, a jog erejével kell rögzíteni és szavatolni. S nem lehet ez alól kivétel a nemzeti kisebbségek léte sem. Ma már nem elég deklarálni a jogokat, cselekedni kell. És még egy: szerintem a nemzeti kisebbségek ügye megszűnt lokális kérdés lenni. Kampányokkal megoldhatatlan. A nemzetek s Európa összefüggéseiben kell látni és láttatni - enélkül nem jutunk előre. (Elhangzott: november 26-án) Varga Lajos Márton Fotó: Vahl Ottó KÖNYVILAG