Könyvvilág, 1990 (35. évfolyam, 1-11. szám)

1990-01-01 / 1. szám

Orbán Ottó, a mester-tanítvány viszonyról Az, hogy az irodalom erőit igen hosszú időn át az önvédel­mi harcok kötötték le, nem ma­radt következmények nélkül. Egyike ezeknek, hogy meggyen­gült az irodalom fiatalok iránti figyelme, s így nem felelt meg ama felelősségének, amivel saját jövőjének tartozik. Hiányoznak például e figyelem megtestesülé­sei, a mesterek. Az olyanok, mint Babits volt Szabó Lőrinc­nek. A műhelyteremtő, bevatkoz­­ni is tudó szellemi hatalom em­berei, akiknek az irodalomba ér­kezők mintegy a személyiség erőterének engedve, önként ren­delik alá magukat. Miért nincse­nek mesterek, miért nem válnak mesterré azok, akikben jelen van az ehhez szükséges mágikus te­kintély, mint mondjuk Csoóri Sándorban, Mészöly Miklósban, Nemes Nagy Ágnesben, Konrád Györgyben vagy éppen Orbán Ottóban? - Elég nehezen tudnám el­képzelni magamat agg mester­nek, akit körülülnek a tanítvá­nyai. Ennél több a humorom, vagy jobban működik a való­ságérzékem, isten tudja. A kér­dést magát viszont fontosnak tartom. Nem a személyünket érintő részét, tehát azt, hogy van-e sikerünk, követőnk, tábo­runk, hogy akad-e köztünk egy-két középkorú vagy a kö­zépkorúnál idősebb szerző, aki­nek tapasztalata mágnesként vonzza az érdeklődő fiatalokat. Azt hiszem, a mester és tanítvá­nya viszonya ennél fontosabb kérdés; lényege szerint egy tá­­gabb körű kommunikációs kapcsolatrendszernek a része, annak egyik megjelenési for­mája, és mint ilyen, korhoz és körülményekhez kötött. De hogy ne a levegőbe be­széljek, műszavakkal dobálva körül tárgyamat, mint valami tudós késdobáló, hadd mond­jam úgy, hogy ez a kérdéskör engem költőileg is izgat; nem az persze, hogy én magam ha­­tok-e valakire vagy hogy elég nagy ember és fontos személyi­ség vagyok-e ahhoz, hogy fel­nézzenek rám; ezzel én nem foglalkoztam soha. Hanem ma­gáról a témáról, a szerintem va­ló lényegéről még verset is ír­tam. Esterházy Péter mondja valahol - meg nem mondanám most, hogy hol, sőt még azt sem, hogy ő maga mondja-e vagy idézi —, mindenesetre korszakos hangsúllyal ejti azt, hogy „nincs tehát Mester”. Én a versemben ennek a megálla­pításnak az érvényét vonom kétségbe. Mester mindig van, ha más nem, az ordító hiánya nevel. De nem csak az. A nemzedé­kek közti szakadék soha nem olyan mély, mint amilyennek első pillantásra látszik. Az újonnan érkező generáció ter­mészetes módon azonosítja magát azzal, ami másoktól megkülönbözteti. Meghatáro­zónak kell, hogy tekintse ezt. De közben valamiképp még akkor is, hogyha ezt nem szán­dékolja, szinte félálomban át­vesz és hagyományoz is vala­mit. Távolabbról nézve, vala­mennyien egy titkos folyama­tosság részei vagyunk. Abban persze mélyen igazat kell ad­nom Esterházynak, hogy olyan Mester, amilyen Babits volt, és főképp úgy, ahogy ő volt, ma, azt hiszem, nincsen. Bár ki tud­ja? A Mester mindig világító ra­kéta, amit egy generáció azért lő föl magasra, hogy a fényénél lásson. Ilyen értelemben mes­ternek tekinthető a prózaíró Il­­­lyés, a regényíró Ottlik, egy­­egy prózaíró nemzedék meste­rének. Mester bizonyos körben Mészöly Miklós vagy Nemes Nagy Ágnes. Mester tehát van, mesteriskola viszont nincs. A kérdés tulajdonképpen az, hogy a fölhalmozott tudás mért nem talál medret magának, ahol áramolhatna. Föltehetőleg azért, mert ember és ember, nemzedék és nemzedék közt nincs természetes kapcsolat. Aki nem mestert választ, tábort választ. Az újonnan jövő pedig aközt választhat, hogy bandá­­zik-e vagy maszekol. Tehát én azt látom igazi problémának, hogy a generációk közti tapasz­talatcsere nem tudta megtalálni a maga új csatornáit, egy új, épp a semlegességénél fogva működőképes közlésrendszert. A generációk közti tapasz­talatcsere, a mester-tanítvány vi­szonynak csak egyik, bár na­gyon fontos funkciója. A másik funkciója, nézetem szerint, a mester intézmény voltából ered. Dolga, hogy az indulót az iroda­lomban megjelenéshez segítse, és eközben ízlését, értékrendjét, szakmai felkészülését, szemléle­tét világképét, magatartását is alakítsa. Nem szabad elfelejte­nünk, hogy a mester mindig va­lamilyen folyóirathoz, könyvkia­dóhoz is kötődik, tehát a szelle­mi-erkölcsi kapcsolaton túl köz­vetlen érdekeltségi viszony is működött itt. Gondold meg, hogy ezek híján - a mostani negyvenes generáció után - hány évjárat szóródott szét, és mibe került a végül is megjele­nőknek az, hogy alakot ölthet­­tek, és így-úgy kitisztultak az irodalmi közvélemény előtt.­­ Sokba, sokba, én ezt nem vitatom. Nagy kérdés ez, vala­milyen módon megoldható vagy megválaszolandó. Én most mégis kitágítanám a kört. A mester-tanítvány viszonyt bogozva óhatatlanul eszembe jutnak külföldi tapasztalataim. Pályám során fordítóként is, utazó íróként is beleláthattam több irodalom életébe, megis­merhettem néhánynak, mond­juk, az amerikainak, az angol­nak és talán az indiainak vala­mennyire még a szerkezetét is. És most visszagondolva a ta­pasztalatokra, sehol sem talál­tam azt a testközeli mester-ta­­nítvány viszonyt, amiről mi most oly sóhajtozva elégiá­­zunk. Ebből nem akarok mesz­­szemenő következtetést levon­ni, de annyit mindenesetre megkockáztatnék, hogy ez nem egy sajátosan magyar kérdés. Valószínűleg arról van szó, hogy a világ, az életstílus válto­zásából támadt valami új, egy új helyzet, amit most kezdünk tudatosítani, egy új kérdés, amire még nem tudtunk vála­szolni. Pontosan mire is gondo­lok? Arra, hogy a válaszadás­nak kínálkozó terepe lenne az oktatás, elsősorban az egyetem. Ezt azért gondolom, mert ma­gam is tanítottam - igaz, hogy nem Magyarországon, hanem Amerikában és nem magyarul, hanem angolul, főképp ameri­kai költők munkáit elemezve és ha valahol, hát itt átéltem azt a képtelenséget is, hogy fia­talok ültek körül, és tőlem vár­ták azt, hogy receptet adjak ar­ra, hogy hogyan kell élni és ho­gyan kell írni; én a magyar köl­tő, nekik, az amerikai költője­lölteknek. Ez persze egy kicsit humoros formája az eszmék áramlásának, az író-iskola, a maga minden képtelenségével. Mégis azt hiszem, nem úsz­hatjuk meg következmények nélkül azt, hogy az élő iroda­lom, és főképp a gyakorló író ennyire kiszorult nemcsak az Akadémia padsoraiból, hanem egész oktatási rendszerünkből. Ebből ugyanis az következik, hogy az amúgy is meglazuló vagy bizonytalanná váló mes­ter-tanítvány kapcsolatnak nincs háttere. Mesternek és ta­nítványnak sem volt hova visz­­szavonulnia, amikor bezártak a kávéházak, és Füst Milánt is le­parancsolták a katedráról. Ami ezután működött, az csak mint valami összeesküvés. És most, mikor újból fújni kezd a szél, csak a homokot hordja. - Ha jó­ értettelek, akkor te magad is nélkülözhetetlennek tartod a mester-tanítvány vi­szonyt, ami az irodalomba érke­ző ember számára egyszerre vé­delem és próbatétel. Fontold meg, hogy a magány úgyszólván teljes, milyen mértékű immár egy-egy induló író, költő, kriti­kus magárautaltsága. Hiszen a folyóiratok nem műhelyek, a kri­tika gyakorlatilag és épp szem­pontunkból igazán működőkép­telennek bizonyul; ráadásul te magad állítottad - és igazad van -, hogy megszűntek azok a baráti, klubszerű társaságok, amelyek közül egynek valamikor a Belvárosi Kávéházban magad is tagja voltál. Sokat gondolkod­tam ezen a kérdésen. Egy dolog a közvetlen, magánéleti szinten maradó kapcsolat. Bármilyen bensőséges és intenzív is az. A mester-tanítvány viszony, eb­ből a szempontból, nyilvános vi­szony, nyilvános párbeszéd, ha úgy tetszik, a csoportosulás, az összefogás, a szolidaritás formá­ja is. Akkor is az, ha egy idő után a tanítvány szükségszerűen eltávolodik mesterétől, vagy meg is tagadja őt. Nemcsak életfor­maváltás lehet tehát ennek a változásnak az oka és magyará­zata. Valami többről és súlyo­sabbról van szó.­­ Én azt hiszem, hogy nem bízhatunk másban, mint abban a mozgásban, ami most akár­milyen zajosan és nemszeretem zörejekkel is, de megindult, s hogy ettől az a lemerevedett és megcsontosodott szerkezet, ami az irodalmat is magába zárta, ha recsegve-ropogva is, de végre meg tud mozdulni. Persze, nem vagyok jós, nem tudom, mi lesz. - Ezzel azt állítod, hogy az irodalom maga iránti figyelme kezd majd mélyülni, s az ezt ke­resztező tényezők meggyengül­nek? - Nem tudom. Én egyszerű­en csak azt látom, hogy az újonnan alakult irodalmi orgá­numok környékén egy kicsit más a levegő. Lehet, hogy ezt csak az újdonságuk teszi, de le­het, hogy itt valami nagyobb dolog kezdődik. Mindenesetre azt látom, hogy az élet ott is felüti a fejét, ahol korábban nem tette azt. És valahogy fia­talosabb minden, de nem a résztvevők életkorától, hanem a nagyobb szabadságból eredő­en. Egyszerűen azt hiszem, hogy azon, amin mi itt problé­­mázunk, leginkább maga az élet tud segíteni a maga mozgá­sával, sikereivel, bukásaival, ahogy egymáshoz koccantva az embereket, újból közelebb hoz­za őket egymáshoz. (Elhangzott: január 6-án) Varga Lajos Márton­ ­­ Fotó: Vahl Ottó 4 KÖNYVILÁG

Next