Könyvvilág, 1990 (35. évfolyam, 1-11. szám)
1990-01-01 / 1. szám
Orbán Ottó, a mester-tanítvány viszonyról Az, hogy az irodalom erőit igen hosszú időn át az önvédelmi harcok kötötték le, nem maradt következmények nélkül. Egyike ezeknek, hogy meggyengült az irodalom fiatalok iránti figyelme, s így nem felelt meg ama felelősségének, amivel saját jövőjének tartozik. Hiányoznak például e figyelem megtestesülései, a mesterek. Az olyanok, mint Babits volt Szabó Lőrincnek. A műhelyteremtő, bevatkozni is tudó szellemi hatalom emberei, akiknek az irodalomba érkezők mintegy a személyiség erőterének engedve, önként rendelik alá magukat. Miért nincsenek mesterek, miért nem válnak mesterré azok, akikben jelen van az ehhez szükséges mágikus tekintély, mint mondjuk Csoóri Sándorban, Mészöly Miklósban, Nemes Nagy Ágnesben, Konrád Györgyben vagy éppen Orbán Ottóban? - Elég nehezen tudnám elképzelni magamat agg mesternek, akit körülülnek a tanítványai. Ennél több a humorom, vagy jobban működik a valóságérzékem, isten tudja. A kérdést magát viszont fontosnak tartom. Nem a személyünket érintő részét, tehát azt, hogy van-e sikerünk, követőnk, táborunk, hogy akad-e köztünk egy-két középkorú vagy a középkorúnál idősebb szerző, akinek tapasztalata mágnesként vonzza az érdeklődő fiatalokat. Azt hiszem, a mester és tanítványa viszonya ennél fontosabb kérdés; lényege szerint egy tágabb körű kommunikációs kapcsolatrendszernek a része, annak egyik megjelenési formája, és mint ilyen, korhoz és körülményekhez kötött. De hogy ne a levegőbe beszéljek, műszavakkal dobálva körül tárgyamat, mint valami tudós késdobáló, hadd mondjam úgy, hogy ez a kérdéskör engem költőileg is izgat; nem az persze, hogy én magam hatok-e valakire vagy hogy elég nagy ember és fontos személyiség vagyok-e ahhoz, hogy felnézzenek rám; ezzel én nem foglalkoztam soha. Hanem magáról a témáról, a szerintem való lényegéről még verset is írtam. Esterházy Péter mondja valahol - meg nem mondanám most, hogy hol, sőt még azt sem, hogy ő maga mondja-e vagy idézi —, mindenesetre korszakos hangsúllyal ejti azt, hogy „nincs tehát Mester”. Én a versemben ennek a megállapításnak az érvényét vonom kétségbe. Mester mindig van, ha más nem, az ordító hiánya nevel. De nem csak az. A nemzedékek közti szakadék soha nem olyan mély, mint amilyennek első pillantásra látszik. Az újonnan érkező generáció természetes módon azonosítja magát azzal, ami másoktól megkülönbözteti. Meghatározónak kell, hogy tekintse ezt. De közben valamiképp még akkor is, hogyha ezt nem szándékolja, szinte félálomban átvesz és hagyományoz is valamit. Távolabbról nézve, valamennyien egy titkos folyamatosság részei vagyunk. Abban persze mélyen igazat kell adnom Esterházynak, hogy olyan Mester, amilyen Babits volt, és főképp úgy, ahogy ő volt, ma, azt hiszem, nincsen. Bár ki tudja? A Mester mindig világító rakéta, amit egy generáció azért lő föl magasra, hogy a fényénél lásson. Ilyen értelemben mesternek tekinthető a prózaíró Illyés, a regényíró Ottlik, egyegy prózaíró nemzedék mesterének. Mester bizonyos körben Mészöly Miklós vagy Nemes Nagy Ágnes. Mester tehát van, mesteriskola viszont nincs. A kérdés tulajdonképpen az, hogy a fölhalmozott tudás mért nem talál medret magának, ahol áramolhatna. Föltehetőleg azért, mert ember és ember, nemzedék és nemzedék közt nincs természetes kapcsolat. Aki nem mestert választ, tábort választ. Az újonnan jövő pedig aközt választhat, hogy bandázik-e vagy maszekol. Tehát én azt látom igazi problémának, hogy a generációk közti tapasztalatcsere nem tudta megtalálni a maga új csatornáit, egy új, épp a semlegességénél fogva működőképes közlésrendszert. A generációk közti tapasztalatcsere, a mester-tanítvány viszonynak csak egyik, bár nagyon fontos funkciója. A másik funkciója, nézetem szerint, a mester intézmény voltából ered. Dolga, hogy az indulót az irodalomban megjelenéshez segítse, és eközben ízlését, értékrendjét, szakmai felkészülését, szemléletét világképét, magatartását is alakítsa. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a mester mindig valamilyen folyóirathoz, könyvkiadóhoz is kötődik, tehát a szellemi-erkölcsi kapcsolaton túl közvetlen érdekeltségi viszony is működött itt. Gondold meg, hogy ezek híján - a mostani negyvenes generáció után - hány évjárat szóródott szét, és mibe került a végül is megjelenőknek az, hogy alakot ölthettek, és így-úgy kitisztultak az irodalmi közvélemény előtt. Sokba, sokba, én ezt nem vitatom. Nagy kérdés ez, valamilyen módon megoldható vagy megválaszolandó. Én most mégis kitágítanám a kört. A mester-tanítvány viszonyt bogozva óhatatlanul eszembe jutnak külföldi tapasztalataim. Pályám során fordítóként is, utazó íróként is beleláthattam több irodalom életébe, megismerhettem néhánynak, mondjuk, az amerikainak, az angolnak és talán az indiainak valamennyire még a szerkezetét is. És most visszagondolva a tapasztalatokra, sehol sem találtam azt a testközeli mester-tanítvány viszonyt, amiről mi most oly sóhajtozva elégiázunk. Ebből nem akarok meszszemenő következtetést levonni, de annyit mindenesetre megkockáztatnék, hogy ez nem egy sajátosan magyar kérdés. Valószínűleg arról van szó, hogy a világ, az életstílus változásából támadt valami új, egy új helyzet, amit most kezdünk tudatosítani, egy új kérdés, amire még nem tudtunk válaszolni. Pontosan mire is gondolok? Arra, hogy a válaszadásnak kínálkozó terepe lenne az oktatás, elsősorban az egyetem. Ezt azért gondolom, mert magam is tanítottam - igaz, hogy nem Magyarországon, hanem Amerikában és nem magyarul, hanem angolul, főképp amerikai költők munkáit elemezve és ha valahol, hát itt átéltem azt a képtelenséget is, hogy fiatalok ültek körül, és tőlem várták azt, hogy receptet adjak arra, hogy hogyan kell élni és hogyan kell írni; én a magyar költő, nekik, az amerikai költőjelölteknek. Ez persze egy kicsit humoros formája az eszmék áramlásának, az író-iskola, a maga minden képtelenségével. Mégis azt hiszem, nem úszhatjuk meg következmények nélkül azt, hogy az élő irodalom, és főképp a gyakorló író ennyire kiszorult nemcsak az Akadémia padsoraiból, hanem egész oktatási rendszerünkből. Ebből ugyanis az következik, hogy az amúgy is meglazuló vagy bizonytalanná váló mester-tanítvány kapcsolatnak nincs háttere. Mesternek és tanítványnak sem volt hova viszszavonulnia, amikor bezártak a kávéházak, és Füst Milánt is leparancsolták a katedráról. Ami ezután működött, az csak mint valami összeesküvés. És most, mikor újból fújni kezd a szél, csak a homokot hordja. - Ha jó értettelek, akkor te magad is nélkülözhetetlennek tartod a mester-tanítvány viszonyt, ami az irodalomba érkező ember számára egyszerre védelem és próbatétel. Fontold meg, hogy a magány úgyszólván teljes, milyen mértékű immár egy-egy induló író, költő, kritikus magárautaltsága. Hiszen a folyóiratok nem műhelyek, a kritika gyakorlatilag és épp szempontunkból igazán működőképtelennek bizonyul; ráadásul te magad állítottad - és igazad van -, hogy megszűntek azok a baráti, klubszerű társaságok, amelyek közül egynek valamikor a Belvárosi Kávéházban magad is tagja voltál. Sokat gondolkodtam ezen a kérdésen. Egy dolog a közvetlen, magánéleti szinten maradó kapcsolat. Bármilyen bensőséges és intenzív is az. A mester-tanítvány viszony, ebből a szempontból, nyilvános viszony, nyilvános párbeszéd, ha úgy tetszik, a csoportosulás, az összefogás, a szolidaritás formája is. Akkor is az, ha egy idő után a tanítvány szükségszerűen eltávolodik mesterétől, vagy meg is tagadja őt. Nemcsak életformaváltás lehet tehát ennek a változásnak az oka és magyarázata. Valami többről és súlyosabbról van szó. Én azt hiszem, hogy nem bízhatunk másban, mint abban a mozgásban, ami most akármilyen zajosan és nemszeretem zörejekkel is, de megindult, s hogy ettől az a lemerevedett és megcsontosodott szerkezet, ami az irodalmat is magába zárta, ha recsegve-ropogva is, de végre meg tud mozdulni. Persze, nem vagyok jós, nem tudom, mi lesz. - Ezzel azt állítod, hogy az irodalom maga iránti figyelme kezd majd mélyülni, s az ezt keresztező tényezők meggyengülnek? - Nem tudom. Én egyszerűen csak azt látom, hogy az újonnan alakult irodalmi orgánumok környékén egy kicsit más a levegő. Lehet, hogy ezt csak az újdonságuk teszi, de lehet, hogy itt valami nagyobb dolog kezdődik. Mindenesetre azt látom, hogy az élet ott is felüti a fejét, ahol korábban nem tette azt. És valahogy fiatalosabb minden, de nem a résztvevők életkorától, hanem a nagyobb szabadságból eredően. Egyszerűen azt hiszem, hogy azon, amin mi itt problémázunk, leginkább maga az élet tud segíteni a maga mozgásával, sikereivel, bukásaival, ahogy egymáshoz koccantva az embereket, újból közelebb hozza őket egymáshoz. (Elhangzott: január 6-án) Varga Lajos Márton Fotó: Vahl Ottó 4 KÖNYVILÁG