Könyvvilág, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1991-01-01 / 1. szám
4 Ünnepi verscsokor A hatvanéves Csoóri Sándor hatvan versét tartalmazza ez a díszes kivitelű könyv; válogatták a hozzá emberileg is közel álló költőtársak, Fodor András, Horgas Béla, Orbán Ottó, Takács Zsuzsa és Tornai József; a szép küllem a szerkesztő-tervező Szántó Tibort és a Kner Nyomdát dicséri. Nemes gesztus az olvasóknak és szép tisztelgés a kerek születésnap évében a költő előtt, aki ezt nagyon meg is érdemli. De túl a gesztuson, az érdemen és a szép kiállításon, mi kérhető számon tartalmilag egy ilyen válogatáson, amelyben pontosan meghatározott számú vers van, ráadásul nem is túl sok? Mert életkornak sajnos nem kevés már a hatvan, de versszámnak igen; főleg ha meggondoljuk, hogy ez nagyjából csak egytizedét alkotja Csoóri eddig megjelent költeményeinek. Az semmiképpen se lehet igény, hogy mindenki egyetértsen vele, vagy mindenki úgy tekintsen rá, hogy ez Csoóri Sándor hatvan legszebb legjobb verse. Hálás, de meddő téma lenne részletesen összevetni e versösszeállítást Vasy Géza két évvel ezelőtti válogatásával (Csoóri Sándor breviárium, 1988), annál is inkább, mert abban is megközelítőleg ugyanennyi vers van, egészen pontosan 64. A végeredmény: mindössze 27 egyezés, és ebben semmi meglepő nincsen. Ilyenkor minden válogatónak szíve joga, hogy a saját ízlését és meggondolásait érvényesítse. Az alapkérdés - amelyen minden áll vagy bukik - az, hogy tartalmazza-e a válogatás Csoóri lírájának legfontosabb jegyeit és legfőbb tendenciáit, megvalósítja-e a „cseppben a tenger” elvét, így nézve a könyvet - ha nem is minden bíráló megjegyzés nélkül - lényegében igenlő a válaszunk. Csoóri költészetének egyik középponti jegye a tudatosan vallott erőteljes személyesség olyan évtizedekben, amikor a hivatalos politika egyik fő törekvése „a levél se rezdüljön” mindent elcsitítani igyekvő paternalista elve, s ennek megfelelően a középszert és a szürkeséget fölkaroló, ide nivelláló, egyéniségellenes módszere volt, ahogy írva van Madáchnál a falanszterjelenetben: „.. . mennyi szellem, mennyi őserő... S mi egyformára, mily törpére szűrte / Az állam”. Kívülről, a társadalmiság felől nézve is roppant fontos ez a tüntető személyesség: a költői alkat önvédelme és mindjárt támadó tiltakozása. Legigazibb értelme azonban, a Csoóri-vers egyik legfőbb éltető és szervező eleme, mindvégig belülről fejthető föl. A gyermekkor, a falu, a háború, a szerelem és a halál viszsza-visszatérő emlékein túl ez a közvetlen személyes élménnyel telítettség ott van már a legtöbb versindító szituációban („Itt futott el minden a szívem mellett...”), vagy abban, ahogyan szinte leltárt készít a természetről, otthonosan, meghitt simogatással, szívközelből; ott van a népinek-ősinek és a modernnek más költőtársai nyomán tudatosan vállalt összeötvözésében és még sok másban, a költeménynek szinte minden sejtjében. Értelme azonban nem önmagában és önmagáért van: az igazi varázs az a természetesség, ahogyan a közvetlen élményi réteg átmegy, szinte észrevétlenül - ám éppen így nagyon művészien - „átosan” tágasabb és elvontabb jelentésszférákba. A külső valóság a bensőbe: „ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül”; a szűkhatárú földi a kozmikus égibe: „Vasárnapló legények itták a vad novát / s nézték a csonka Holdat: isteni rézfoltos volt, / mit egy betyár az ég gerendájába belevág”; a bibliai alaptörténet én-re és a szülőhelyre átvetített eseménybe a címadó Virágvasárnapban: „parasztok és Jézus király, / egymást karolva mulatunk”. A világ legtermészetesebb dolgaként társul nála az egyszerű és a rendkívüli, a mindennapi és a kivételes, a „Krumpliszatyor és hosszú lódenkabát” és „a történelem utolsó úriembere” a Bibó István emlékére írt versben; vagy a legmagánemberibb helyzet, a súlyosan beteg kedves virrasztása a nagy történelmi tragédiák képével vetül egybe A tizedik este című költeményben. Ebben a nagyon finom, odavissza suhanásszerű érzelmi és gondolati villódzásban van a Csoóri-kép, tágabban a Csoórivers és -líra legbensőbb, legszebb és legegyénibb titka. Ahogy Kiss Ferenc, Csoóri Sándor költészetének - és egész eddigi életművének - legmélyebb elemzője írta: „Titka, hogy az adott élmény személyes közelsége, az élethelyzet realitása s az ontológiai és történelmi jelentés egybeszövése számára páratlanul eredeti és rugalmas versfolyamatot alkot.” Az itt szükségképpen csak alapvonalaiban fölvázolt költői világ „mint cseppben a tenger” benne van az ünnepi válogatásban is. Betölti hát azt a hivatását, hogy ne csupán könyvészeti esemény és dísztárgy legyen, hanem elevenen ható mű: megerősítve megtartsa költészetének eddigi ismerőit és híveit, és újakat is vonzzon. Érdemibb hiányérzetünk az imént idézett Kiss Ferenc-tételhez köthető, egyetértve a Csoóri-költészetről szóló kritikák javának megállapításával, lírájának kötetről kötetre tapasztalható szintemelkedése legfőként annak következménye, hogy a személyes és általános, konkrét és elvont, élményi és gondolati különleges együttlétében, áttűnésében, „egybeszövésében” egyre inkább a szép és kellő egyensúlyhoz ért el; eleinte jobbára csak egyes költői képekben, majd mindjobban egész versekben és költemények sorában, s a csúcsteljesítmény az utolsó kötet, A világ emlékművei. Nos, válogatásunk ezzel a kötettel nagyon szűkmarkúan bánt, mindössze öt verset emelt ki belőle, így az eddigi költői út betetőzése, benne a lírikus énen át kifejeződő rossz társadalmi közérzetének erősödése markánsan nem érzékelhető. Arra azonban nagyon jó ez részleges hiány, hogy fölelevenítse bennünk a legeslegújabb, a frissen írt Csoóri-versek hiányát. S itt hadd lehessen rendhagyó módon személyes a kritikus is, ha már úgyis a lírai személyességgel kezdte az írást. Épp a mai napon megjelent egyik lapunkban olvasom az alábbiakat: „Csoórira keserves feladat vár. Meg kell értenie, hogy többé nem költő, nem moralista, nem közíró, hanem a hatalmon lévő párt vezető ideológusa. Szavának a tehetetlenségi nyomatéka nem Illyéséhez, hanem Révaiéhoz mérhető.” Nagyon remélem, Csoóri Sándornak eszébe se jut ilyesmi. Ha nem ír, azért nem, mert nagyot fordult a világ. Nem kis idő és sok gyötrődés kell ahhoz, hogy mindezt költőileg földolgozhassa. A maga költői szintjén persze, mert abban egészen biztos vagyok, hogy alább nem adja. Vörös László (Csoóri Sándor: Virágvasárnap. A 60 éves költő 60 verse. Magyar Bibliofil Társaság, 87 oldal, kötve 160 Ft.) „E könyv szerzője nem akart sem részletekbe menően analizálni, sem összegezni, különösen pedig nem ítéletet alkotni. Információkat kívánt közölni, puszta tényeket arról, hogy mit írnak rólunk más országok tankönyveiben. Ha közben mégsem tudta megállni, hogy helyenként ne tegyen egy-egy megjegyzést, ezzel inkább csodálkozásának adott kifejezést, mint történészi önkifejtési vágyának” - olvasható a szerző levelében, amelynek címzettje a Tisztelt Olvasó. Szabolcs Ottó kilenc ország tankönyveiből gyűjtötte össze mindazt, amit hazánk történetéről írtak. íme, így látják mások a történelmünket; ilyen magyarságképet alakítanak ki a külföldön élő tanulóifjúságban. Kit ne hozna ez a téma lázba? Ki lehet ez ügyben manapság közömbös? A vizsgált tankönyvek kiválasztása szakmailag jól indokolt. A szerző csoportosítása szerint: 1. A német nyelvű országok (NSZK, NDK, Ausztria, Svájc). 2. A volt Osztrák- Magyar Monarchia felbomlásakor alakult úgynevezett utódállamok (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia). Két, velünk hagyományosan szimpatizáló ország (Lengyelország és Finnország). A kötet végén közreadja a megvizsgált tankönyvek jegyzékét is. Szerencsés az anyag feldolgozási módja. A bevezető helyetti „kis történet” Radó Sándorról, a véletlen szerepéről és a „némi elmélkedés” jó hangulatkeltő, ugyanakkor áttekintést ad a nemzetközi tankönyvegyeztetés előtörténetéről. Szabolcs Ottó illetékességét éppen az adja, hogy negyedszázada ő ennek a tevékenységnek a hazai szervezője. Ez a könyv valójában mellékterméke e munkának. A szerző pedagógusi gondolkodását, türelmét, megértését mutatja, hogy figyelmezteti olvasóját a tankönyvírás nagy konfliktusaira. A tankönyvíró mindig bajban van, mert a terjedelem korlátai miatt kénytelen szelektálni, rövidíteni, egyszerűsíteni. Ezek pedig veszedelmes dolgok. Nem vagyunk mentesek e hibáktól mi sem; nekünk is tehetnek jogos szemrehányást más országok történészei. Hangsúlyozza, hogy saját szempontjaink mellett meg kell értenünk a másik ország helyzetét, érdekét, gondolkodásmódját. Jó szerkezeti megoldás, hogy a tankönyvek ránk vonatkozó részeit történelmünk időrendje szerint tagolja a szerző. Szemléletesen mutatják ezt a fejezetek címei (A magyar honfoglalás, államalapítás; A „sötét” középkor; A hosszú 18. század; A Népek Tavasza, avagy „Európa bolond éve”; A szabadságharc bukásától az első világháborúig; Az első világháború és ami utána következik; Az ellenforradalmi korszak negyedszázada). Szívesen olvastuk volna persze a második világháborúról, a legújabb kori történelmünkről írottakat is, de ehhez valóban újabb kötetre lenne szükség. Szabolcs Ottó könyvétől végül is azt kaptam, amire nagyjából számítottam. Korrekt, tárgyilagos leírásokat, megértő elemzéseket, érdekmentes nagyvonalúságot, felületes ismereteket - még igazán baráti tankönyvekben is! - és elkeserítő hamisításokat, rosszindulatú beállítást, tömény nemzeti elfogultságot. Nem mondott volna ellent a szerkesztő elveinek, ha a fejezeteket röviden összefoglalja, s ha a tennivalókra vonatkozó következtetéseket von le. Az olvasónak azonban így is módja van saját véleménye, ítélete kialakítására. Az öröm mellett tele vagyok kétséggel és aggodalommal. Lehet-e remélni, hogy eljön egyszer az az idő, amikor a történelemtankönyvek valóban a népek közötti egyetértésre nevelnek? Ezt az írást azzal akartam kezdeni: dicséretes a szerző szándéka; nem ő tehet róla, hogy a könyve a megjelenés idejére - szerencsére - el is avult. Megváltozott a világ! Már nincs értelme összevetni a két Németország tankönyveit, hiszen - hazánk közreműködésének köszönhetően is - csak egy Németország van. A többi változás is olyan mértékű, hogy ezek a tankönyvek érvényüket vesztették. Készülnek az újak, a holnap tankönyvei, új, szerencsésebb történelmi helyzetben. A tankönyvíró felelősségét nem korlátozzák uralkodó ideológiák, diktatúrák, joggal várhatjuk e tankönyvek kedvező változását. Lemondtam erről a megközelítésről. Rájöttem, hogy hamis illúziókat kergetnék. Alig vagyunk túl a szlovák nyelvtörvény által keltett viharokon, a napokban hangzott el Vaclav Havel drámai beszéde Prágában, Gorbacsov felhívása Moszkvában. Ez a könyv, sajnos, aktuálisabb, mint valaha. Segít megérteni, hogy milyen mélyek, erősek a nemzeti elfogultság gyökerei, hogy nem szünteti meg ezeket automatikusan a rendszerváltás sem. Sok időre, nagy türelemre, szívós munkára van szükség, hogy a tankönyvek azt szolgálják, amit szolgálni igaz hivatásuk, feladatuk. A mi hozzájárulásunkat mindenekelőtt saját tankönyveink ilyen szellemű írása jelenti. Tapasztaljuk, hogy ez mennyire nehéz feladat. Petró András (Szabolcs Ottó: Külföldi tankönyvek magyarságképe. Tankönyvkiadó, 260 oldal, fűzve 89 Ft.) Mit írnak rólunk? Fotó: Kecskeméti Kálmán KÖNYVVILÁG