Könyvvilág, 1991 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1991-02-01 / 2. szám
Tianteretpéldémy az olvasónak Somlyó György: Párizsi kettős Meditáció alanya s tárgya számára az esszé, a próza, a költészet, s talán még a legszemélytelenebbül személyes tolmácsolás, a műfordítás is. És csakugyan megfontolandó, mi több: elmélkedésre érdemesíthető, hol található, mire utal, miféle homályos, vagy épp merőben fényes kapcsolatokba hív, milyen tereket-időket bogoz össze vagy szaggat szét egy-egy somlyói mondat, szó vagy akár csak egyetlen csöppnyi pont. Írás ez valóban: écriture; nem csupán kézjegy tehát, hanem nyelv, stílus, funkció egysége, megragadott forma, történelemben hitelesített meganynyi emberi viszony. Olvasni akkortól lehet, mikor a szem már elköszönt a közlés legfelső síkjától, mikor a betűjeleknek búcsút mond. Régi rossz szokás az írókat .felszeletelni". Somlyó Györgyöt például az általa művelt műfajok szerint. Ez persze, ostobaság. Kérdésem ezért így szól: miképpen illeszkedik a próza abba a gondolkodási, cselekvési, érzelmi, esztétikai körbe, amely ezt az életművet, életlehetőséget, kifejezésmódot, szemléletet, stílust meghatározza? - Mindennek sokféle háttere van mind az én írói indulásomban, mind abban, ami akkor és azóta a kor irodalmában végbement. Megváltozott a regényről alkotott ifjúkori, markáns és naiv véleményem, és maga a regény is egészen más lett. Írói pályám indulásakor (majdnem kamaszfiúként) egyszerre találtam rá a három műfajra: a versre, a költői fordításra és a gondolkodó próza különféle változataira. Akkoriban nagy olvasó is voltam, rengeteg papírt lenyeltem, mint Ezékiel (szép magyar fordítással) a füzeteket, vagyis pergameníveket, -tekercseket. De amit olvastam, az főként vers volt és mindenféle meditatívnak mondható próza. A regényt nem tartottam igazi irodalomnak. Úgy véltem, legföljebb fel-felcsillan benne valami, nagy része csupán töltelékanyag. És semmiképp sem lehet hozzá úgy közelíteni, ahogyan - metaforikus megfogalmazással élve - buddhista hívő a meditációs tárgyhoz. - Úgy hiszem, ezzel a szemlélettel nem is állt olyan egyedül, hiszen édesapjának, Somlyó Zoltánnak a nemzedéke mindig a költészetet tartotta legtöbbre, így gondolkodott erről Babits, Kosztolányi, sőt, még Karinthy Frigyes is. És ez a sóvárgás a vers gyökeres átalakulásának korszakában vagy, ha úgy tetszik, napjaink vers a pályában sem csökkent. . . - Ez kétségtelen, de azért Kosztolányi Dezső négy csodálatos regényt írt, Babits - kisebb regényein túl - megalkotta a Halálfiai-t, és Karinthy Frigyes, apám legjobb barátja, ha nem nevezhető is regényírónak, azért javarészt prózát írt. Aki költő, az persze a költészetet tartja legtöbbre, így volt ezzel még Goethe is. A németek Dichternek nevezik azt a regényírót is, aki beletartozik a nagy irodalomba. Thomas Mann egyetlen versében, abban a hosszú, hexameteres művében, amelyet egyik gyermekének születésére írt, gyönyörű meghatározást ad: „Dichter, ich war es”, vagyis: „Költő voltam”. Mert ahol a kifejezés találkozik a nyelv szeretetével és szerelmével, ott költő van jelen. S valóban: éppen a nyelvnek a köznapitól minél eltérőbb használata teremt költészetet; talán ez a lényege. Ez persze nem zárja ki, hogy bizonyos költők ne használják éppen a köznapi nyelvet, nagyon is sajátosan. Somlyó György írásait olvasva (vagy ezeket meditációs tárgynak tekintve), az embernek nem feltétlenül kell változtatnia a műfaj szemüvegét. Nemcsak a kifejezésmód párhuzamossága miatt, hanem talán azért, mert munkásságában nem éppen hagyományosan határolódnak el a műfajok. Az európai irodalom hoszszú, ellentmondásos modern folyamatának következménye a műfajok egymásba csúszása, olykor már-már megszűnése. Erről a jelenségről legszélsőségesebben és legelőször Roland Barthes szólt Le degré zére de l’écriture (Az írás nűfoka, 1953.) című művében. Ő mondta ki először, hogy alapjában véve megszűnőben a megkülönböztetés, amely elválasztja a verset, a prózát, a drámát, ma már csak „írás” van. A különböző ősi költészeteket sem lehet így tagolni, s a legmonumentálisabb példa, a Biblia sem helyezhető efféle kategória-ketrecbe. Napjainkra mintegy földrengésszerű eróziós átrendeződés tapasztalható az irodalom legfelső rétegében, ha úgy tetszik, az igazi irodalomban. (Miközben, természetesen, százezrével születik az a mindenfajta lektűr is, amely miatt tizennyolc évesen az egész regényirodalmat - gyermetegen s némi öncsalással - „megtagadtam”.) - Interjúnk olvasóját - feltételezhetően - most talán az érdekli, hogy miként élte át Somlyó György ezt a folyamatot. Miképpen alakult úgy, hogy - másokkal ellentétben - nem a vers, hanem a próza volt, igen-igen sokáig, sóvárgásának tárgya ? - Köztudomásúlag a szürrealisták kezdték. Szokásos vehemenciájukkal a regényt egyszerűen kiiktatták az irodalomból. Aki a szekta parancsa ellen vétett, azt kiátkozták. S minthogy úgy gondolták, a szürrealizmuson kívül nincs élet, Aragon például szabályos autodafét követett el egy madridi szállodaszobában, elégette A végtelen védelmében című, még befejezetlen regényének kéziratát (ennek bizonyos másolt részletei azért megmaradtak). Paul Valéry, aki amolyan „kisbibliám” volt 18-20 éves koromban, mondotta annak idején a szürrealizmus első kiáltványában idézett mondatot: soha az életben nem írna le affélét, hogy „a márkiné délután eltávozott”. Akkor én is szentül hittem ezt, ma már tudom, márpedig az ilyen mondatot minden regényírónak le kell írnia. De a regény nagy fordulata akkor már megtörtént. Proust vagy Joyce nem ír le ilyen mondatot. Vagy ha igen, az a regény szövevényébe épülve - nem „olyan” mondat. Mindezt már akkor is sejtettem, hiszen Proustot - magyarul - szenvedélyesen olvastam, ám ifjúkorom iszonya, az előítélet olyan mélyen belém ivódott, hogy - noha 1947-ben, Párizsban aztán mégis meg „kellett” próbálkoznom a regényírással - a Rámpa-t voltaképpen akkor kezdtem el -, öt oldal után rájöttem: képtelen vagyok folytatni. Az eszközeim is hiányoztak még, és a feltételezett kompromisszum is tovább riasztott. Árnyjáték, Rámpa .? most a Párizsi kettős - aki akarja, mint bármely más regényt — akár egy áttételes önéletrajz fejezeteiként is forgathatja ezeket a köteteket. Holott, gondolom, szerzőjüktől mind a kulcsműfaj, mind az anekdotikus szemlélet távol áll. - Arra persze, már első kísérleteim után rájöttem: az ember sosem valamit, valamilyen témát ír „meg”, hanem az életet és önmaga lehetőségeit. Röviden: önmagát írja, az őt alkotó és körülvevő struktúrát. A Rámpához egyébként „anekdotikusan” érkeztem el, társaságban ugyanis többször elmondtam, én magam hogyan menekültem meg a valóságos pályaudvarról. Illés Endre, aki egy ilyen alkalommal jelen volt, szinte rám parancsolt, hogy ebből regényt kell írnom, azonnal szerződést is akart kötni rá. Tudva, hogy ez csak nyomasztólag hatna rám, kértem, tekintsünk el az ilyen kötelezettségvállalástól. Újabb évek teltek el, amikor Devecseri Gábor meghalt. Barátságunk oly ellentmondásos története előbb versírásra ösztönzött, aztán - minthogy hoszszú lélegzetű munkákhoz addig nem szoktam -, önmagamat is becsapva, nem „regényt”, hanem „valamit” kezdtem írni. Viharosan, néhány nap alatt, egy fejezetet... netán később egy másikat. Sokan kulcsregénynek minősítették az Árnyjáték-ot, s bizonyos értelemben a később mégiscsak megírt Rámpá-t is. S bizonyára lesznek, akik a Párizsi kettősben is megtalálják az önéletrajzi elemeket (hiszen például 1947-48-ban valóban párizsi ösztöndíjas voltam, s idősebb íróként is Párizsban töltöttem néhány hónapot). Ám nem ez a fontos, hiszen - Németh László nagyon találóan írja valahol - valójában minden regény önéletrajzi, csak éppen úgy, hogy a regény és az élet valódi rajza egy geometriai ponton érintkezik egymással, mint érintő a körrel. Minden regény az író élete körének egyik érintője a megszámlálhatatlanul sok közül. Amit például én megírtam a Párizsi kettősben, arról egyrészt elmondható, hogy mindenestől megtörtént, másrészt azt is lehet róla állítani, hogy csupa hazugság, merő kitalálás. Minden műalkotás alapfeltétele a szerkezet, az életnek viszont nincs struktúrája. A Párizsi kettős szerkezetének ilyképpen semmi köze az életemhez. Vagy, ha mégis van, ezer életemnek és életem sokezernyi időszakának csupán egyikét valósítja meg. - Proustot, Joyce-t és Thomas Mannt említette, vagyis három olyan írót, aki a regénybeli időértelmezésnek egészen különböző, de egyformán elkerülhetetlenül fontos értelmezést adott. Úgy tetszik, Somlyó György számára - a szerkezeten túl - talán épp az „időjáték" a legfontosabb. Mintha furcsa, koncentrikus időköröket írna le most is, akár a Rámpában . . . - Nem a nietzschei örök visszatérésről van szó, és nem is a keleti gondolkodás alapját képező körkörös időről. A vízbe dobott kő módján működnek ezek a körök; ezekben a koncentrikus körökben létezik jelen, múlt, jövő, így fodrozódik az idő. Valéry egyik aforizmája szerint „ami volt, csak pillanatnyi eleme annak, ami van”. És valóban: a múlt nem él másban, mint abban az emlékfoszlányban, amely épp eszünkbe jut. Az én mostani regényem által felölelt időben ilyképpen ott van az előzmény is: fizikai és szellemi lerombolása annyi mindennek és az új Európa felépítésének reménye, illúziója is. És ez a rombolás, építés a regény sajátságos közegében egyidejűleg történik. Mindhárom regényemben ilyen összecsúsztatottan, a jelenben benne van a múlt, és benne a jövő. Ekképpen a regény nem a valóság tükre, arcképe, megfelelője, mása, hanem másik énje, alteregója. Megint csak Valéryt idézhetjük, aki kijelentette: ha Mozartról vagy Voltaire-ről beszélünk, ezzel nem sokat mondunk, mert arról, aki Mozart vagy Voltaire műveit alkotta, valójában semmit sem tudunk ... A maga módján a Párizsi kettős különben történelmi regény is. Persze nem a megszokott értelemben. Hiszen itt semmi sem történik lineárisan, s nincs könyvemnek szokásos históriája sem. - A regény helyszíne azonban egyáltalán nem szokatlan, hiszen a mi irodalmunkban szinte minden valamirevaló alkotó jelképnek, elvágyódásai megtestesítőjének tartotta Párizst. Párizs és Európa nálunk némileg mindig egyet jelentett. Beleilleszkedik-e ebbe a szemléletsorba ez a regény? - A „párizsi regény” nemcsak nálunk, hanem más irodalmakban is szinte külön műfaj. Elég talán Hemingway-t említeni. De Proust nemrég megtalált feljegyzéseiből is kiderül, hogy Az eltűnt idő nyomában-t legelőször egyszerűen „párizsi regény”-nek akarta nevezni. Nem tudván, hogy Szomory Dezső jóval előbb csakugyan ezt a címet adta könyvének, már ő is csak folytatva azt a sort, amelyet irodalmunkban talán Justh Zsigmond Napló-aa kezdett el, hogy Kassák, Szabó Dezső, Hevesi, Heltai, Illyés és annyi más magyar író folytassa. S még nem is említettem a magyar költészet közismert Párizs-szerelmét. Ezt a hagyományt tudatosan vállaltam, bár az én Párizsom inkább szellemi, mint valóságos helyszín. Magam is részese vagyok azonban annak a kirajzásnak, mely ki akart szakadni ebből a magyar kiszakadottságból, de csak azért, hogy visszatérjen. Ez akkor tudatosodott ennyire bennem, amikor másik fontos íróm, Octavio Paz tanulmányában arról olvastam, hogy a mexikóinak ahhoz, hogy igazán mexikói lehessen, Európába s elsősorban Párizsba kell mennie, hogy aztán - tékozló fiúként - hazatérjen. Hát ilyen „mexikói” vagyok én is, és talán ezt mondja el, ha egyáltalán „elmond” valamit a Párizsi kettős. A távollétben mindig jelen van a hazatérés, az ember azért távozik el hazájától, sőt önmagától, hogy viszszatérhessen. Nádor Tamás BBBBBH Fotó: Vahl Ottó KÖNYVILÁG