Könyvtáros, 1967 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1967-03-01 / 3. szám
KÖNYVEKRŐL ESSZÉK ÉS TANULMÁNYOK 1. A műfaj becsülete Amikor szemügyre vesszük azokat a könyveket, miket a magyar esszéírás és kritika elmúlt hónapjai tornyoznak elénk, először a műfaj sorsára és becsületére gondolunk. Olvasóközönségünk idegenkedve néz a tanulmányra, a kritikusok pedig mintha megvetnék máskor büszkén vállalt mesterségüket, általában szóra sem méltatják az esszéirodalom köteteit. Valljuk meg, különös, hogy egy-egy gyengécske regény, tehetségtelen verseskötet gyakran több figyelmet, sőt elismerést kap, mint valamely érdekes és gazdag tanulmánygyűjtemény. Mindez azért van így, mert a napjainkban is érvényes műfaji kategóriák — a líra, az epika, a dráma — nem adnak helyet az esszéírás termékeinek. Márpedig — gondolhatja a korral haladni nem szerető kritikus és olvasó — aminek a kész dobozokban nincs helye, az nem létezik; ami nem fér el a műfaji csoportokban, az nem irodalom. Ezzel a napi gyakorlattal persze olyan írásokat kellene kiragadnunk a magyar irodalom történetéből, mint Gyulai Pál kritikái, Kemény Zsigmond tanulmányai, Péterfy és Babits esszéi, Szerb Antal irodalomtörténetei. Pedig ezek nem csupán irodalomról készült művek, hanem maguk is az irodalom részesei. Ezért írhatta Halász Gábor harminc éve, érvként a műfaj becsületéért: „A kritikusi munka mélységesen rokon... a teremtő alkotással, mint az író, úgy bontja szét ő is különféle színre a ködös élményt. És ahogy az író, akármilyen passzív, ha ír, értékeli az életet, a kritikus is értékeli a maga világát: a könyveket.” Azt hiszem, igaza volt. A kritika, az esszé, a tanulmány — maga is irodalom. Persze nem a pársoros alkalmi könyvismertetésekre gondolok. Viszont az is közismert, hogy nem minden irodalom, amit például „regény” minősítéssel hoznak forgalomba. A tehetség, az etika, a munka minden műfajban: lírában, epikában, drámában — és esszében egyaránt kötelező. Az alábbi könyveket — két tanulmányíró nemzedék műveit — tehát irodalmi alkotásoknak tekintjük. Olvasni kell őket, fel-fellapozni, nem csak akkor, ha valamilyen szakkérdésben várjuk tőlük az eligazítást. Azt hiszem, leghelyesebb, ha bevezetőként erre biztatjuk az olvasót. 2. Az idősebb nemzedék Bóka László és Sőtér István kötetei az úgynevezett „esszéíró nemzedék” gondolkodását, érdeklődését vázolják elénk. E nemzedék a két háború között fogalmazta újjá a műfaj ars poeticáját. Addig a modern magyar esszé — Ady, Babits, Kosztolányi Zollán — a nyugatos szellem önigazolása volt. Az új esszéisták — Halász Gábor, Németh László, Szerb Antal, Cs. Szabó László, Illés Endre, Bóka László és Sőtér István — viszont a szó eredeti értelmében kísérletnek tekintették a tanulmány műfaját. Bizalmatlanok voltak az örökül kapott világnézettel és ízléssel szemben, tájékozódni akartak a kor nagy ellentmondásai között, össze akarták foglalni a múlt értékeit, s lehetőleg ki akarták kémlelni a fenyegető jövőt. Az ő körükben, gondolataikkal egyetértve és vitázva nőtt fel Bóka és Sőtér esszéíró művészete. A Válogatott tanulmányok és a Könyvek, gondok két testes kötete szinte a tanulmányíró Bóka László egész tevékenységéről képet ad. A fiatal Bóka bizonyos szellemi tornát keresett az esszé műfajában: a lélek, a mű problémáit akarta felfejteni, általában a bravúros munkára serkentő, nehéz feladatokat kínáló témák vonzották. Elsősorban a portré, valamely jelentékeny és arcát elkendőző egyéniség rajza, magyarázata. így írta első sikeres tanulmányát mesteréről, a tudós Gombocz Zoltánról, majd sorra Justh Zsigmondról, Bartókról, Babitsról. Portréiban egyszerre tudta megragadni az embert és a kort, a kettő kölcsönösségére építette gondolatait. Hiteles képet festett, legfőbb erényei közé tartozik a tiszta meghatározás, a pontos rajz, a megfontolt ítélkezés. Mégis személyes műveket alkotott: hősét író módjára idézte maga elé, legendásan érzékletes és elegáns stílusban írt. Ifjúságában a lélek vonzotta, az összefüggések nyomozásába vetette magát, vitázó kedvvel és szellemesen intézte el a kor talmi nagyságait, fonák jelenségeit. A férfikor megnyíló lehetőségeit két tanulmány mutatja be: az 1947-ben írt József Attila szuggesztív és elegáns portrét rajzol, az 1948-as A XVIII. század magyar 170