Kortárs, 1958. július-december (2. évfolyam, 7-12. szám)
1958 / 10. szám - Pándi Pál: Petőfi népdalairól
dalokra redukálja. Petőfi tehetségét a népdalírói tehetségre szűkíti le oly módon, hogy a népdalok jelentőségének hangsúlyozásával egész lírikusi működését igyekszik kisebbíteni, irodalmilag bagatellizálni. Nádaskay Lajos szerint ,,P. úr vénája kizárólag a népköltészetre általában, s különösen annak humoristius ágára hajlik” s ha „ollykor magasb ihlet géniusza föllengőbb repülésre szárnyaltatja is múzsája énekét, csakhamar visszaesik az ismét egyszerű népiességbe...” Még a presztőz ízlést képviselő Császár Ferenc is szót ejt brutálisan ostoba kritikájában Petőfi „gyönyörű népdalaidról, hogy aztán annál harsányabban szidalmazhassa póriasságát. S Zerfi, ez a Lessing-i pózban páváskodó tollforgató, aki minden idők legigaztalanabb kritikáját írta Petőfi Sándorról, még Zerfi is elfanyalogja, hogy a népdalban „nem bír ugyan P. azon utánozhatatlan gyöngédség és behízelgő kedvességgel, mellyel Kisfaludy Károly, de ellenben több erő, sokkal több természetszépség van bennök.”* Mindezt inkább csak kuriózumként írtuk ide, mintsem további gondolatmenetünk előtéteként. Annyit azonban ezek az adalékok is jeleznek, hogy Petőfinek bizonyos népdalírói erényeit kritikai és politikai ellenfelei is elismerték, kénytelen-kelletlen fenntartások és előítéletek halmazával borítva az engedményes szavakat. (Nem jelent ez egyebet, minthogy Petőfi annak ellenére is korszakosan jelentős népdalköltő volt, hogy Nádaskay, Császár és Zerfi megveregették a vállát.) A probléma akkor válik izgalmassá, amikor a Petőfi mellé álló, jelentőségét tudó és kijelölő kritikusok és tudósok koncepciójában kerül előtérbe a népdalköltő Petőfi úgy, hogy ezzel elfedik vagy torzítva értelmezik a Petőfi-oeuvre más lírai vonulatait. Az irodalmi Deák-párt kritikusainak Petőfi-felfogására gondolunk. Gyulai Pál, aki 1854-ben az első jelentős esztétikai és életrajzi összefoglalást írta Petőfiről, megvédi a költőt a 40-es évek konzervatív és finnyás kritikai közvéleményével szemben, elhárítja lírájától a durvaság, póriasság, alantasság vádjait, s ezután leszögezi — megismételve Pulszky 1847-es kijelentését — hogy „a népdal Petőfinek igazi eleme.” Nem csupán deklaratív tétel ez: tartalmát Petőfi népiességének fontos és sokban találó elemzése adja meg. Gyulai e tekintetben a reakciós, nemesi konzervatívizmussal szemben, a Honderű-féle kritikai hadjárattal szemben érvel Petőfi valóságos értékei mellett. De Gyulai kokcepcióját tekintve ennek a védelemnek másik oldala is felviláglik: elveti Petőfi politikai líráját, plebejus demokratizmusban fogant tudatos költői harcát, mint amiből nem tűnik elő a költő „fő ereje”, amit viszont Gyulai a politikai érdekű lírával szemben „Petőfi táj-, csendélet- és genreképei”-ben, népdalaiban vél felfedezni. A tájképnek és a népdalnak ez a Gyulai-féle abszolutizálása megtévesztő, hiszen a feltétlen elismerés, amellyel e tekintetben Petőfiről szól, azt a látszatot keltheti, miszerint Gyulai maradéktalanul felismerte Petőfi népdalainak jellemét és jelentőségét. Mi nem hisszük azt, hogy lehetséges Petőfi népdalköltészetének helytálló értelmezése és értékelése, ha a népdalköltészet (és táj-líra) abszolutizálásának másik oldala a politikai költészet elvetése. Mindez természetesen puszta kinyilatkoztatásként hat. Meg kell még találnunk azt a mozzanatot Gyulai koncepciójában, amely érthetővé teszi, hogyan, milyen áron férhet össze a népdalköltő Petőfi felemelése a politizáló forradalmár lírikus kisebbítésével, sőt elvetésével. Gyulai addig lelkesedik Petőfiért, amíg az a „nép egyszerű örömeinek költője”, amíg „szilaj lelke a pusztákra szabadul”, s „dalt mond a falu leányainak”, benéz a kunyhókba, s,,utazik széles e hazában, melyen kívül számára nem