Kortárs, 1959. január-június (3. évfolyam, 1-6. szám)
1959 / 2. szám - SZEMLE - Galsai Pongrác: F. Rácz Kálmán: Csak Párizsban történhetett
F. Rácz Kálmán: Csak Párizsban történhetett (Magvető Könyvkiadó) Tegyük szívünkre a kezünket: mi, az irodalom mezsgyéin élő emberek — kritikusok, újságírók, hivatásos olvasók — sokszor kényelmesek vagyunk. Ha a „derékhad” íróira kerül szó — arra a néhány tucat, munkáját és hivatását szerető művészre, akinek személye sohasem vitaközpont, s neve nem vitaérv; aki látványos sikerek és hírverő botrányok nélkül, csendben műveli tehetségét — olykor megelégszünk a „közvélemény” visszhangozásával, s ha műveiket csak futólag, átabotában olvastuk is, egy-két „találó” jelzőt, vagy „tömör” hasonlatot mi sem tagadunk meg tőlük. Pedig az irodalmi „közvélemény” — sommás szájhagyományaival — minden, csak nem megbízható. Nagyhatalom, fej nélkül. Személytelen bíró, aki senkinek sem tartozik felelősséggel. Ezért nem is fontolja meg döntéseit: a meggyőződés szavát és az ízetlen pletykálkodást, az eskü alatt tett tanúvallomást és a rossz legendaköltést egyforma eséllyel veszi számba. Nem mérlegel, csak kever. Igazságból és hamisságból keveri ki a maga osztatlan és pártatlan véleményét. F. Rácz Kálmán — miért szépíteném? — mint „közepes” író él ebben a személytelen tudatban. Őszinte, kedves, olvasmányos — mondogatják róla, s mondtam tán magam is. Hogy ezek a jelzők — amelyekben több az elnézés, mint elismerés — a valóságos értékrendben mit érnek, tudjuk valamennyien; isten óvjon a rossz akusztikájú dicséretektől! De azt is tudjuk, hogy a „közvélemény” makacs természetű. Szívósan védi nézeteit, amelyeket csak magas tekintélyi érvekkel, vagy többszöri nekifutással lehet megdönteni. F. Rácz párizsi könyvének ismeretében, egyelőre nem vállalkozom hát másra, mint hogy a szavak értékét megemeljem. „Közepes” írónak tartják? Én kevesebbet mondok róla: F. Rácz Kálmán — író! Hadd álljon itt ez a szó, jelző nélkül, tulajdon pompájában. Akkor talán a jelzők értéke is megnő: az „őszinte” finom öniróniát, a „kedves” egyéni férfibájt, az „olvasmányos” jó arányérzéket is jelenthet. Tehát csupa olyan erényt, amely F. Rácz könyvében meglepett. Annál inkább, mivel ezek az erények — többségükben — nem a szerencsés fogantatás gyümölcsei. Látszik, hogy az író évről-évre, tudatosan tette mind érzékenyebbé látását, hallását, ízlését, csiszolta finomabbra szerszámait — s ha maga az erőfeszítés olykor kiütközik is a mű görcsösebb részleteiből, a küzdés érdemét nem lehet elvitatni tőle. A „Csak Párizsban történhetett...” egy kilenc szemből álló novellafüzért meg egy kisregényt tartalmaz. A novellák a harmincas évek elején két Párizsban játszódnak. Az egyik Párizs Ady, Justh Zsigmond, Szomory, Színi Gyula „békebeli” városa, a másik De la Rocque és Doriot jobboldali kalandoroké. Az egyikben a Quartier Latin diákjai, siheder „világmegváltói” és kócos ködevői élnek, álmodnak és pazarolnak, a másikban a Boul’ Mich’ soviniszta tüntetői zajonganak és „osztják be” a jövőt. Itt merő pojácaságnak tűnnek fel a „királyrikkancsok” kivonulásai, s kedves csacsiságnak Madeleine kisasszony ábrándjai Guise trónörökösről — ott a L’Humanitét olvasó diák megtépázása és a „köztársasági” pártvezér szónoklata már komor valóság. Előjele annak, hogy a latin napfény elborul. Hogy homály lesz, köd és sötétség. S véget ér egy korszak, „amely legalább módszereiben, eszközeiben ragaszkodott még az emberiesség bizonyos törvényeihez; legalább a látszatok összhangjára ügyelt és engedte, hogy a józanság és a reménység is hallassa szavát.” F. Rácz Kálmán a harmincas évek „átmeneti” Párizsát igen jellemző és ötletes részletekkel, de — kevés átmenettel ábrázolja. Főhőse nyolc napig — nyolc novellán él — a napfényben csatangol, s a kilencedikbe hirtelen az árnyékos oldalra vág át. Maga a hős magyar diák, alkalmi munkás és „világmegváltó”. Ezzel a ranggal azonban nem rí ki az átlagból. Párizs akkoriban több „világmegváltót” számlált, mint susztert vagy díjnokot. Sokkal jellemzőbb, amit barátja, Dzsamatahabi hindu műtörténész mond róla: „Esprit de l’escalier.“ Vagyis olyan ember, akinek csak a lépcsőházban jut eszébe, hogy mit kellett volna a lakásban mondania. A hős nagy eszméiről homályos elképzeléseink is alig vannak. Dzsamatahabi