Kortárs, 1961. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)
1961 / 12. szám - SZEMLE - Illés László: Ladányi Mihály: Öklök és tenyerek
Ladányi Mihály: Öklök és tenyerek (Magvető Könyvkiadó) „. . . Mert élek örökkön kóbor tüzekbe vetve, és mást fog kézen a nyugalmas szeretet” — fejezi be Ladányi egyik ars poeticaként felfogható versét, amelynek címe: L. M. eddigi élete. Lírai költő számára talán nincs is nagyobb veszedelem, mint a fenyegető nyugalom, s ez a betegség Ladányit eddig szerencsésen elkerülte. Művészetében érett és kiteljesedett az elmúlt egy-két évben, bizonyítja ezt e kötet, de ugyanakkor az indulás lendületes egyszínűségét felváltotta itt az érzések és indulatok olyan bonyolult szövedéke, amelynek alapvető jellemzője a nyugtalan feszültség, s ugyanakkor a belső harmónia hiánya, holott harmónia és nyugtalanság nem feltétlenül ellentétes fogalmak a költészeten belül. A szocialista meggyőződésnek elkötelezett kalandoskedvű, kóborló és mindenüvé bekukkantó költő Ladányi nyakába veszi az országot és kitapintja életünk érvelését; mégis, valamilyen oknál fogva a látlelet, amelyet prezentál, bizonytalanságban hagyja az olvasót, a képen, amelyet rajzol, a kontúrok elmosódnak, beszédében a hangsúlyos szavak néha mutálnak, néhol hamis futamok is felcsendülnek. Ladányi szívvel-lélekkel szocialista költő, egyik tagja volt a Tűztánc immár irodalomtörténeti jelentőségű együttesének; a megerősödött és megtisztult néphatalom lírikusaként indult el nagyobb léptekkel pályáján. Most valahogy úgy látszik, nem találja helyét a megváltozott körülmények, a lényegesen bonyolultabbá vált harci frontok közepette; bolyongása-kóborlása, egész művészi attitűdje azt sugározza, hogy továbbfejlődésének égetően fontos kelléke egy archimedesi pont, ahol újra megvetheti a lábát. Ehhez képest e kötet inkább még a ziláltság, mintsem a rendezettség állapotát mutatja. Kötetzáró versének, a Himnusznak tisztapátoszú, hitvalló esküje kérő-csengő megkiáltás is egyben, a huszadik századot vállain tartó tömegekbe vetett remény kifejezése. De ez a himnusz ugyanakkor túl általános. Ez az általánosság Ladányi majd minden gondolati költeményére jellemző. Verseinek egy-egy sorában, hangütésében, miben választásában számtalan helyen érezzük József Attila , ,szellem ujjának” érintését, de a legfontosabb József Attila-i örökséget Ladányi még nem változtatta maradéktalanul önnön testévé és vérévé: ez pedig az intellektualitásnak az a tisztasága, amelyet megközelíteni nem könnyű de méltó feladat. A József Attila-i intellektualitás ugyanakkor igen konkrét, a munkásosztály, a dolgozó tömegek életének érzékletesen kivetített filozófiai tartalma. Ladányinál a munkáskörnyezet, a munkásélet igen elvontan jelenik meg, legtöbbször megelégszik szimbolikus kifejezésekkel.” .. égre bődülő külvárosok jönnek elém, mint kormos bivalyok”, írja másutt pedig: „..gyárak bivalybikái állnak fekete szalagokkal szarvukon . . . overallos gáztartályok guggolnak” s „az égbolt öntőcsarnokában nyersvas sugarakkal mossa a nap a jövő kormos kirakatait.” Önmagukban eredeti, ötletes képek ezek. Ladányi a világ valamennyi jelenségét, még a tárgyakat is élő elevenségben láttatja, megszemélyesíti, de ezek nem helyettesíthetik a munkásélet megélésének, érzelmi és gondolati kifejezésének teljességét. Ez pedig annál fontosabb lenne, mert Ladányi egyéni életében is olyan fordulóhoz ért — miként ezt költeményei bizonyítják — ahol az eszmélet és költői magatartás külső környezete, tartó erőssége is átalakulni látszik. Ladányi számára ma már nem menedék a falu, idill pedig sohasem is volt. Beköszöntő szép verse, az Ó szülőföld fájdalmas melankólia, búcsúzás is egyben a falutól, mely a szekerektől felvert utakat, a kutyák elnyújtott énekét és a puszták szagát tereli a költő felé, hogy ,. . . majd a város dzsungelében eltévedt ebként kóboroljak és keserű szájjal rágjam emlékeimet.” Ladányi után nem terelgetnek emlékei „melegbundájú áhítat-nyájakat”, belenézett ő a falusi fuvaros pengetésnyi kemény kegyetlenséggel villogó szemébe, s beszélgetett telepesekkel, akik „ennének Dózsa Györgyből”, s megnyugvással és elégtétellel mondja ki: ,, A domboldalról letéptük a mezsgye szögesdrótját s most majd a lelkekről is lekerül.” De Ladányi már csak látogatóba jár a faluba elszerette őt az „Egyetlen Város”, ,, aki csillagot gyújt nekünk, hatalmas kulisszákat épít körénk, édes kalandokkal etet”. S ugyanakkor úgy látszik, nem otthona még egészen a Város sem, e „lsigyulladt kőkarom” s főleg nem elégedett Ladányi azzal a szellemmel, amely a város levegőjét élteti.