Kortárs, 1965. január-június (9. évfolyam, 1-6. szám)

1965 / 1. szám - SZEMLE - Horgas Béla: Zelk Zoltán válogatott versei

SZEMLE Zelk Zoltán válogatott versei A Zúzmara a rózsafán 35 év kettőszáz költeményét fogja össze, 1928-tól 1963-ig. A közbeeső nevezetesebb, a történelem és a társadalom sorsfordulóit követő évek nyolc szakaszra osztják a könyvet, az első pillanatban tudatva az olvasóval, hogy ez a költészet szorosan kötődik a külső világ dolgaihoz. Az első versekben nincsen semmi feltűnő, legalábbis első olvasásra; a gondo­san, de még körülményesen fogalmazó költő, és verseinek tárgya között légüres tér helyezkedik el, de már a második és harmadik versben (Nagybányai versek, Fedet­­len asztalom, téli mező) jelen van az első szakaszra jellemző hangulat és az egész költészetre jellemző alapállás, látásmód, melyből a telkzoltáni forma is kikristályo­sodik végül. A jellemző hangulat a csodavárás passzív és naiv hangulata: „S a föld­­re tévedt angyalé, aki félszeg léptekkel jár a kertben / s boldog kezekkel keserűsé­gem feloldja.” Ez az angyal még sokáig elkíséri Zelket, a vele való viaskodás vagy azonosulás még hosszú ideig választófalként áll közte és a világ között, amelyből pe­dig a szokványos költői témáknál többet érzékel az első versektől kezdve. Megjele­nik, és egyre nagyobb szerepet játszik a szegények, a zuglói külváros világa, s míg az angyalvárás hangulatának továbbfejlődése mesterkélt, színtelen verseket szül, az utóbbi témakör meghozza a világnézeti, művészi érést, amiben láthatóan hathatós segítséget jelent a nagy kortárs, József Attila is (Szoba, Villamoson, Zuglói kutyák) Megsokasodnak a külvárosi táj alakjai, életképei, az összkép egyre vigasztalanabb („Petróleumszag s kávésbögre, / zsíros papír és tört kenyér — / s egy ember, aki ül a csendben / s nem vár és nem remél.”), de a mozdulatlanság még nem oldódik, a haragot megszelídíti a szomorúság. Hallja a költő, hogy „szegények rozsdás sóhajait csörgetik a szelek”, de az együttérzésnél többre nem futja erejéből, dühe az álta­lános, az elvont pusztulás ellen lázad, még mindig várja a megszabadító angyalt. Először talán csak a Zuglói kutyák­ban fogalmazza meg élesen a nyomorúság okát: „övé e föld, e fák, e ház, / ki festett falak közt remeg, / s számolja pénzét...” Visz­­sza-visszatér a „semmi sem enyém” motívuma, de nem válik uralkodóvá, a mögötte sejthető indulat szemérmesen megbújik a tájban, a liget, a szomjas eb, a kecskék, a homokos téren átvonuló idióták képe mögött. Ezt mondja ki az 1936-os Éjszaka utolsó strófája is: „Arcom fölött tanácstalan / füstként rezeg majd életem / s felhők és lombok ringanak, / tűnődve emlékeimen.” A fölmérés pontos, a megfogalmazás tiszta és találó, mindenképpen lezárása egy korszaknak, amelyet kétféleképpen lehet folytatni: befelé vagy kifelé fordulva, követve vagy megtagadva a jóslatot. De le­zárás az 1936-os esztendő azért is, mert akkorra kialakulnak a sajátságos telkzoltáni eszközök, melyek szoros kapcsolatban vannak ezzel a bizonytalansággal. „... s mint az ének ezüstfodrai a letarolt mezők felett, / úgy törik át magányom keserű falait az álmok!” — írja már harmadik versében, ami művészi szempontból még nem kifo­gástalan, de az eszközök, a költői látásmód kialakulásának alapjául fogható fel. Zelk verseinek képi megjelenése, fölépítésük technikája az álommal, a félálommal tart rokonságot. Döntő többségük, bármilyen köznapi mozzanatból indul is el, látomássá dagad. E látomások sohasem apokaliptikusak, inkább megindítóak, mint félelmetesek. Halak, fák, emberek suhannak az égen szelíden és szomorúan, a gyermeki naivitás természetességével. Primitív szürrealizmusuk bája majd később, az 1957-től 1963-ig terjedő szakasz emlékező verseiben és a gyerekversekben érvényesül a leghatáso­sabban. Az 1936-os szintézis után éles fordulat következik Zelk költészetében, az Éjszaka zárósorának jóslatával ellentétben az aktivitás kora, első jelentős alkotószakasza jön el. Az elaljasodó kor keménységet, határozott állásfoglalást vált ki belőle, felismeri korábbi magatartásának elégtelenségét („... nem várom már, mint hajdanában, / hogy jő az angyal és kivált”) és szakít vele. „Verset, csak verset, önmagad / ellen nógasson, mint harag, / a vers lehet csak fegyvered...” — kezdi nagy indulattal és lendülettel az új szakaszt; ekkor születnek legerőteljesebb versei (A lélek panaszai­ 150 )

Next