Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)

1966 / 10. szám - Tamási Áron: Vadrózsa ága

fel, kinek az aggodalmához hasonlatos volt az övé is. Elmondta ugyanis, hogy a helybéli, azaz a kolozsvári színtársulatnál szép sikerrel működik egy Szende Sze­réna nevű ifjú színésznő, aki keresztlánya neki. — Szeréna és az ön férje — mondta a tordai hölgy —, valahol megismer­kedtek egymással. Az ismeretségből gyakori találkozás lett, úgyannyira, hogy Szeréna egy idő óta elhanyagolja a kötelességét. S mint a bútoros fiatal férj, a tordai hölgy is arra kérte a feleségemet, hogy közös erővel a forró ismeretséget próbálják lehűteni. Amikor otthon beléptem a házba, mindjárt láttam, hogy borongós felhők között járt a f­eleségem. Egy darabig lelkiismeretesen harangoztam, hogy a boron­gós felhőket még messzibbre űzzem. Ez a légköri megtisztulás hamarosan sike­rült is, mert a feleségem így szólt: — Szégyellhetnéd magad. Amikor újabb és újabb lelki loccsanás után minden vádakozás kiderült, így szóltam: — A szomszéd menyecske dolgában bűnös vagyok, mert azt is elmulasztot­tam, hogy megismerkedjem vele. S ez valóban igaz volt. — A Szeréna művésznővel meglevő barátságom ártatlan, mint a ma szüle­tett fekete bárány. S ez valóban igaz is volt, ha a fekete bárányt nem tévesztjük szem elől. Én nem tévesztettem, hanem vacsora után elindultam, hogy gyűjtsem to­vább a követ, a téglát, a cserepet és más szükséges nyersanyagot, hadd legyen efféle bőviben. Irodalmi hajlékot akartam ugyanis építeni az Ábel számára, hogy országjárása közben abban a hajlékban lehajthassa a fejét, s kipihenhesse ma­gát. S eléggé sürgős is volt ennek a hajléknak a megépítése, mert a Szépmíves Céh és a pesti Révai Könyvkiadó egyaránt sürgette az építést, s annak a befeje­zését. Úgy gondolom, hogy az utolsó hónapokban nagyjából már minden felgyü­lemlett, ami csak számbaj­öhetett egy ilyen irodalmi építkezésnél. Más szóval vol­tak emlékeim, és őriztem olyan eseményeket és helyzeteket, amelyek alkalmas­nak mutatkoztak arra, hogy az Ábel regényének második részét élettel töltsék meg. Ennek a második résznek a címe az kívánt lenni, hogy Ábel az országban. De még eladdig a címet is csak ketten tudtuk, mármint Ábel és én. Az eseményekből és az emlékekből úgy kiválasztani az életízű valóságot, hogy abból irodalmi hajlék épülhessen, az már egyedül az én gondom volt. Ez a gond mindenekelőtt azt jelentette, hogy minden mozzanatot, minden figurát és jelenséget, ami csak az Ábel országos útjának építése szempontjából szám­ba­­j­öhetett, tartsák nyilván. Nyilván is tartottam azokat. A legnagyobb és a legmélyebb forrás, melyből az országjáró Ábel merített, az a társadalmi megrendülés volt, amelyet a háborúval végződött történelmi fo­lyamat az erdélyi magyar társadalomban kiváltott. A megrendülést, a földren­géshez szinte hasonlatos módon kell érteni, mert legalább negyedmillió erdélyi magyar választotta az elvándorlás útját. A közlekedési módoknak és eszközöknek minden fajtáját igénybe vették azok, akik Magyarországra tartottak. A vasutak és az országutak egyaránt tele voltak olyan emberekkel, akik a románok kezébe nem akarták letenni a hűségesküt, s akik magyar földön új megélhetést keres­tek. Ezeknek jórésze magyar vasúti állomásokon veszteglő vagonokban lakott. Ez a rengeteg ember úgy ketyegett a vagonokban, mint az óra, s lassan-lassan fogyott is, mint az idő, mert beleszívódtak a magyar társadalomba.

Next