Kortárs, 1966. július-december (10. évfolyam, 7-12. szám)
1966 / 10. szám - Tamási Áron: Vadrózsa ága
tünk a Szamos partján tisztes távolra. Azon a tájon, ahol már emberek nem hányódtak, kiválasztottunk egy fűzfa törzset, mely a víz partján pislákoló reménynyel feküdt, ha ugyan a földön régóta heverő fűzfa törzsének zöld hajtásait pislákoló reménynek lehet nevezni. — Jó ezen a fűzfa törzsökön magával üldögélni — mondtam a szokásos köznyelven. — Legyen minél jobb — felelte Hedda. Én azzal folytattam a szót, hogy közelebb húzódtam a kislányhoz, kinek a derekát átöleltem. S abban a pillanatban mintha hirtelen szét futamlott volna a Hedda bőre alá, úgy kezdett reszketni. Csak az Isten a tudója, annyira megijedtem. Nem akartam azonban, hogy az ijedtségemet a kislány csak meg is neszelje, azért mozdulatlanul tovább öleltem a derekát, ő válasz gyanánt a vállamra borult, egyre jobban reszketett, majd vinnyogva sírni kezdett. A fűzfa törzsekön csak egy lehelletnyit nőhettek a zöld ágacskák, amikor mi elindultunk hazafelé. Bent a városban Hedda meghívott, hogy másnap délután látogassam meg. Vegyük így vagy úgy, ajzottan vártam a következő nap délutánját, mert olyan kutya természetem van, hogy a babszemeket szeretném kihámozni a hüvelyből. Kurta eszemmel most már nem tudom, hogy a Hedda otthonáról mit gondoltam. De tudtam volna bármit is, engem a látogatásról még a Ferences-barátok főnöke sem tudott volna lebeszélni, így hát a pontos időben, a címben megadott ajtó előtt tisztes módon csengettem. Hamarosan meg is nyílt az ajtó, s egy hölgy, akit látásból mintha már ismertem volna, így szólt: — Kit tetszik keresni? — Egy Hedda nevű kislányt, aki erre az időpontra kedvesen meghívott. — Tessék beljebb lépni. Nagyon sok biztatás nekem sem kellett. Mint egy gavallér bemutatkoztam a hölgynek, aki az úriasztal mellett helyet mutatott nekem. De a hölggyel még mindig csak ott tartottam, hogy valahonnan ismerem. De honnan?! S kezdtem magamban zavarogni, mert Heddát sem láttam sehol. Végre a fürdőszoba felől megjelent a kislány, és töltött egy-egy poharacska konyakot. Mintha jól nevelt fiatal ember lettem volna, a poharacskát félig kihajtottam. S amint éppen letettem volna a kicsike poharat, a szomszéd szobából előlépett a háziasszonynak a férje. Mint a villanyáram, mely a nemzetiségek érintkezési percében kicsap, úgy csapott belém is a megismerés, hogy Uram Istenem, hiszen ez a kolozsvári Siguranta főnöke, vagyis az állambiztonsági rendőrség helybéli feje. A gondolatok bennem valósággal taposták egymást, mert nem tudtam, hogy a vakmerő látogatás milyen gyümölcsöket fog teremni. De ha már ott voltam, legalább egy negyed órát ülni akartam, nehogy azt gondolják rólam, hogy a bátorságot otthon felejtettem, a hitvesi lakásban. Amikor azonban, szűken mérve, egy negyed órai utat megmásztak a percek, akkor megköszöntem a szívélyes vendéglátást, melynek emlékére kint a ház előtt nagyot sóhajtottam. S valahogy történt, Heddát többé nem is láttam. Lehetséges, hogy a nővérétől, kinek a házában történt a sovány találkozás, a szigorú leckét megkapta. Az is lehetséges, hogy türelmetlenségében Hedda valahol és valakivel megblankásodott. Ahogy láttam, bőviben volt olyan tulajdonságoknak, amelyek a Blanka szerepére jelölték. Én azonban nem akartam elsietni a dolgot, mert többen is voltak, akik a Garmada úr birodalmában szívesen lettek volna Blankák. Ezek közé számítom a szomszéd fiatalaszonyt, a bútorosnét; Torda keresztlányát Szende Szerénát; s főleg azt a vidéki fiatal papnét, aki