Kortárs, 1970. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Fekete Sándor: Petőfi és Kossuth-ma
FEKETE SÁNDOR Petőfi és Kossuth - ma ! Huszonöt évvel ezelőtt az induló magyar demokrácia az ő nevüket is felírta zászlajára. E negyedszázad első felében valósággal kultuszt űztünk belőlük: nemcsak a katonai akadémiát és a legfőbb állami díjat neveztük el Kossuthról, nemcsak kultúrpolitikai lobogó lett Petőfiből, egyszersmind saját magunkat is az ő álmaik megvalósítójaként iktattuk törvénybe. „A szabadságharc emlékének megörökítéséről” hozott törvény tervezetének előadója, Révai József abban a modorban emlékezett meg Kossuthról és Petőfiről, amelyet egy Lenin ravatalánál tartott gyászbeszéd tett ismertté az egész világon: „Kossuth Lajos azt hagyta ránk...” „Elmondhatjuk, hogy a magyar demokrácia vállalta és valóra váltotta Kossuth Lajos örökségét...” „Petőfi Sándor azt hagyta ránk...” „Elmondhatjuk, hogy a magyar demokrácia vállalta és valóra váltotta Petőfi örökségét...” A törvény erejével alátámasztott tisztelet előbb-utóbb még akkor is lanyhul, ha a törvényhozók tettei teljesen fedik a törvények szavait. Nem is csoda hát — gondolhatnánk — hogy a negyedszázad második felében nem dívik már (legalábbis Kossuth és Petőfi esetében) a fentebb idézett stílus: a túl lelkes kultuszok természetes visszahatása a fanyar kiábrándulás. S e természetes folyamat csupán fokozódik, akkor amikor a lobogóra festett jelszavak és a lobogó alatt menetelük tettei olykor-olykor feleselnek egymással. Túlzott szellemi erőfeszítést nem igényelne, ha e feleselés bizonyító példáit elő akarnánk számlálni. A dokumentációt azonban ezúttal nyugodtan mellőzhetjük, annál is inkább, mert egy ilyen magyarázattal csak a felszínen maradnánk. Ha ma, kivált új értelmiségi nemzedékek szemében, Kossuth és Petőfi vonzóereje csökkent, sőt mindkettőjüket egyre több bizalmatlan gyanakvás lebegi körül, e jelenség érdemi okát mindenekelőtt a társadalom változásaiban kell keresnünk: az életformák teljes átalakulása ingatta meg a szoborrá merevített nagyságok talapzatát. A kifulladásra pihenés következik, csendes emésztés vagy éppen zajos „kikapcsolódás”, amikor is a küzdők puszta látványa előbb-utóbb még díszletnek is kényelmetlenné válik a pihenni vágyók számára. Elkerülhetetlenül megszületik a deheroizálásderomantizálás-dezilluzionálás — az egykori cselekvők vélt vagy valóságos gyengéi jó ürügyül fognak szolgálni a mai semmittevéshez. Ismert tettesek tiszteletlen vagy éppen illetlen szövegeket karcolgatnak a díszletek hátsó felére, s a dekorációt már csak az Iskola és a Hivatal tartókötelei rögzítik, merev feszülésükkel még inkább bálványrombolásra ingerelve azokat, akik a színpadon zajló pátosztalan cselekményhez stílusosabban illő díszleteket keresgélnek. Ha itt véget érne a történelem, igazuk is lehetne a deheroizálóknak. De az apályra dagály, a csömörre étvágy, az illúzióvesztésre a remény vágya felel. Az eddigi — jó néhány ezer esztendős — tapasztalatok alapján okunk van azt hinni, hogy előbbutóbb nálunk is unottá majd utálatossá válik a ma még meglehetősen divatos kiábrándultság. A tettől megcsömörlött bölcsek „huszadik századiságuk” ormairól tovább prédikálják majd leckéiket a forradalmárok „szerepjátszásáról”, a nemzeteszmény „elavulásáról”, a politika és a „magasrendű kultúra” ös-sze-e-gyez-tet-he-tet-lensé-gé-ről, de hiába. Az önáltatók, akik azt hitték, a föld sem forog tovább, ha ők egyszer heverészni akarnak, elképedve fogják tapasztalni, hogy kedvükért nem állt - 339 -