Kortárs, 1973. január-június (17. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 1. szám - SLOBODA SVETU - SLOBODA SVIJETA - Krleža, Miroslav: Petőfi és Ady a magyar irodalom két lobogója (Fordította: Lőkös István)

és melankólikus ritmusaiból jobbára csak valamiféle vidám bácskai és szerémségi tánc­­nóták lettek. De ez is valami. Különben nálunk Petőfiről nagyon keveset írtak és igen felületesen. Mint forradalmár, anakreonista és erotikus, Petőfi nem lépett túl kora költői gya­korlatának határain, az akkori európai költészet szintjén verselt. Dekorációi és metaforái ugyan nem „biedermeier” jellegűek, de hevnes lendület van bennük, verseiben pedig mindig jelen van a folklór valamely akkordja és jelen van a magyar puszta, a cigány­hegedűk és a bánat, amely a magyar szántóföldek fölött nyugszik, amikor a jegenyék susognak és eljön a késő ősz. Teljességgel a negyvennyolcas ideák dinamikájában égett el és kétségbeesetten fohászkodott az Istenhez, hogy ne egy idilli szobában, ágyban haljon meg, filiszteri párnákon és vánkoson, mert úgy a halál undok és fájdalmas: Elfogyni lassan, mint a gyertya­szál, Mely elhagyott üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!... Halál­ ideálja: hatalmas síkságon halni meg, kőszirten, mennydörgés zajában, valahol egy gigantikus roham közepette. A zsarnokság ellen rohanó tömeg kavalkádjában, vörös zászlók alatt, jakobinus elánnal és a nagy francia forradalom jelszavaival, amely katekiz­musa volt: Liberté - Égalité - Fraternité! A tirannizmus elleni hősi rohamban, tipró tömegben akart elesni és azt kívánta, hogy tetemét a világszabadságért elesett hősök közös nagy sírjába temessék. A magyar felkelés Marseillaise-ét dalolta­­, amely meg­szabadította a börtön láncaitól a magyar kommunizmus atyját, a szláv Táncsicsot, s arról zengett, hogy a királyokat fel kell akasztani, de lázadt a generálisok ellen is és a hadsereg demokratizálását követelte. A Köztársaság költője volt, néptribun, egy nagy­on naiv jó gyerek, aki hitt versei ideáinak realizálásában és valamennyi költeménye szinte egyetlen örömteli és duhaj forradalmi csárdás, mely széjjeltépte a feudális Szent István palástját, felragyogtatta a szabadságot és örökre szétzúzta a fekete-sárga condottiereket és a svájci kétfejű sast. Forradalmi verseiben ott érezni azoknak a napoknak lázát, hogyan nőttek az illúziók a delíriumig és hogyan nehezedett a kétségbeesés a vereségekre és a katasztrófára. Mégis, ez az egész poézis annyira a negyvennyolcas napokhoz kap­csolódik, hogy ha ezt a materiális alapzatot kivonják ezek alól a versek alól, elveszítik domborzati mélységüket és többnyire egy nehéz és beteg kor dokumentumai maradnak. Van viszont valami, amit Petőfi örökített meg a múlandóság rohanó folyamatában s ami maradandó lesz mindaddig, amíg a magyar nyelv létezik: ez pedig a magyar táj. Alázattal, fedetlen fővel, ájtatos lélekkel kell az embernek az ilyen Petőfi-vers szentségé­hez közeledni, mert benne mint szentélyben és az áldozás szent titkában a titokzatos magyar föld tárul fel, amely itt kap első ízben valami magasabb, életszerű, kozmikus jelentőséget. Petőfi tájrajzai előtt a magyar föld nem létezett. Beléje halottakat temettek egy régi középkori nyelven („Sermo super sepulchrum”), fölötte katolikus himnuszok verseiben hazudtak („Sirena”), szlovákok, Rákóczi pajtásai énekeltek gyászdalokat. Csak Petőfi dalaiban születik meg, keletkezik és affirmálódik ez a föld. A fájdalom, amely az odvas és leégett csárda fölött kavarog, magyar fájdalom; és magyar a véres nap is, amelyik vörös golyóként gurul a horizonton az őszi ködökben és magyar a depresz­­szív kadenciákkal teli vágyakozás és a reménytelenség is a hatalmas síkságon, ahol az ember kicsinek és magányosnak érzi magát és a feje fölött délibáb táncol. Mindez Petőfi verseiben ma is ugyanúgy él, mint hetven esztendővel ezelőtt, amikor e dalok íródtak. Ki tudná vajon átültetni ebből a versből a téli éjszaka csendjét, amikor hópelyheket kavar a szél, és valaki viharlámpával megy át az udvaron, majd még távoli faluból harangszó hallik, hogy aztán semmivé legyen a „Kutyakaparó” nevű vén csárdánál, mely a homok­pusztában áll, ahol nincs egyéb egy-két galagonyabokornál, odébb pedig egy szent fejetlen kőszobra áll, amelyre valamikor régen, sok évvel ezelőtt egy rongyos tarisznyát akasztott valaki.

Next