Kortárs, 1973. július-december (17. évfolyam, 7-12. szám)
1973 / 11. szám - FÓRUM - Kabdebó Lóránt: Valóság és nosztalgia Zelk Zoltán verseiben
FÓRUM KABDERO LORANT Valóság és nosztalgia Zelk Zoltán verseiben légiillersi versek, szép alkímiája, mely a bánat kormát színarannyá, váltja, számol az úristen esztendőket, százat s vigasz lesz a szívben, ami akkor bánat. Gyönyörű varázslat! És tulajdonképpen ez Zelk Zoltán költészete. Máig olthatatlan erdőtüzek, árvizek, bányaomlások, a huszadik századot átélt ember történelmi izgalmai, és egy hetedik évtizedébe lépett férfi személyes élményei fokozatosan épülnek bele költői életművébe. Ez az életmű ugyanakkor mégis változatlan: építőelemei, az élmények feldolgozási módja az első avantgarde-ihlette szabadversektől változatlan. Versei „szelíd, lassú szóval” fogalmazottak, kiegyenlítetten bánatosak, akár örül, akár szenved, „mint az őszi kert fái”. A stilizálás remeke ez a költészet; a kezdetekben megteremtett költői formanyelv, kifejezési tartomány vállalása. Állandóan változó élményeit mindig átszűrve, ebbe a tartományba transzponálva fejezi ki. Egy-két konkrét táj és alak a gyermekkorból, néhány kisvárosi, külvárosi életkép, meg pár bukolikus díszletű természeti kép, az évszakok váltakozása, egy-két szimbolikus tárgy és figura (legtöbbször a magányos cigány és hegedűje), meg a veszély idején ereje-vesztett költőt ölbekapó kedves köznapian, Irénnek nevezett alakja, Van Zelk Zoltán késői, kórházi versei között egy igen jellemző párbeszéd. Egy jellegtelen, sivár életű aggastyán a nála jóval fiatalabbat „bátyám”-nak nevezte, mire az először megdöbbent költő így válaszol: hatvan esztendőm olthatatlan erdőtüzével, árvizeikel, hánytámlásokkal mögöttem, oly szelíd, lassít szóval, mint az őszi kert jói, így felöltem: Köszönöm, öcsém, megvagyok.