Kortárs, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 2. szám - Thiery Árpád: A családfa (elbeszélés)
vetette le, úgy állt az ablaknál, hogy újraolvassa a Signált, csak a térdnadrág szorító pántját oldotta meg anélkül, hogy a tekintetét egy pillanatra is levette volna a kötelékben úszó stukákról. Noha az anyja tökéletesen beszélt németül, az ő nyelvtudása nem ért többet, mint amennyit egy kötelező nyelvből a gimnázium negyedik osztályáig elsajátíthatott, így a Signalban tulajdonképpen a fényképeket és a rajzokat nézegette: a félelmetes hírű zuhanóbombázókat, az előreszegezett lövegtoronnyal nyomuló Tigriseket és a nyakukba akasztott géppisztollyal vonuló német katonákat. Legfeljebb egy-egy képaláírást fordított le. A Frank nevet az iskolában kapta a latintanárától, rajta is maradt. A család apai ága valóban francia származású volt, a nevüket eredetileg Freytage-nak írták, de az e betű a múlt században valamelyik plébániai anyakönyvben elveszett, és attól kezdve németesen ejtették a nevüket, ők maguk is. A Signal mellé tette a nagy kockás füzetet, nem elrejtve, sőt éppen szétnyitva, ahol félbehagyta legújabb versét, amely egy fekete zászlóról szólt. Frank komolyan bízott abban, hogy katonaköltő lesz, Bessenyei Györgyöt, Petőfi Sándort és Gyóni Gézát követve. Szívesen olvasta fel a verseit, de csak a család tagjai előtt; amelyik tetszett neki, azt egymás után többször is. Gerzson a felolvasások alatt idegenkedve figyelte öccsének mámortól fölhevült arcát, szemébe lógó sűrű, hollófekete haját, amely megnedvesítve is rakoncátlan volt. Szavalás közben hosszú, de izmos karjával hevesen hadonászott. Ez se tetszett Gerzsonnak. A hangos szónál többre becsülte a csöndet, a széles mozdulatoknál a tűnődő mozdulatlanságot. Sohase mondott véleményt az öccse verseiről, a felolvasások azonban felizgatták, hiába próbált nyugalmat erőszakolni magára, olyan idegesség fogta el, hogy nem tudott a helyén megmaradni. Félt a fegyverektől és gyűlölte a katonákat. Az udvaron fel s alá sétálva nem fért a fejébe, mi lehet a magyarázata ennek a feltűnő, szinte durva különbségnek, ami közte és az öccse között van. Külsőre is különböztek. Gerzson zömök volt. Frank erős, egy kamasz esetében szokatlanul kemény arcéle is elütött, Gerzson arca inkább húsos volt. Nagy orra is. Fokozta a külsőségbeli különbséget, a hajszín és a frizura. Gerzson vöröses színű haját egész rövidre nyíratta. A különbség elszomorította, de sohase beszélt erről. A tálon a tegnapi óévbúcsúztatóból maradt néhány szem pogácsa. Gerzson kivett egyet és elrágcsálta. A konyhaajtó üvegén át az udvarra bámult. Köves, egyenetlen udvar volt, a kapu helyén hatalmas nyílás tátongott, befért rajta a cipőnagykereskedő teherautója, és az asztalosnak deszkát szállító stráfkocsi is. Az asztalosműhely az udvar végében volt. Az öreg mester egyedül dolgozott, régi eleganciájú szalonbútorokat készített, lassan, magányosan és szakszerűen. A műhelyben bogárhangon zúgtak a gépek, az öreg halkan köhécselt, ha beszippantott egy kevés finom fűrészport. A nap csak a déli órákban sütött be az udvarra. Az utcáról betévedő gyerekek feldöntögették a szemetes vödröket, szétrugdosták a hulladékot. A lakók nem szerették az udvart, egyedül Gerzson érzett iránta valami rokonszenvfélét. Vagy többet is annál. A függőfolyosóról lebámulva úgy gondolta: senki se veszi észre, hogy ez a szerencsétlen udvar az emberek ragaszkodásával szereti a tárgyait, az utcáról idehullatott kis fényeket, az asztalosgépek bogárzúgását. Nem veszik észre, hogy boldogan és hálásan fogadja magába a nagykereskedő teherautóját, a lovaskocsikat, a beszagoló kóbor kutyákat és a kuncsaftokat, akiket az asztalos nem engedett be a műhelyébe, az udvar közepén állt le velük beszélgetni. A sárga homokbuckákat is a magáénak érezte, a vashordóban a vizet, ami légvédelmi célokat szolgált. Annak is örült, ha egy-egy lakó megjelent az emeleti folyosón és lepillantott. Mindezt azonban csak Gerzson gondolta így. - Nekem kellene verseket írni - sóhajtott fel néha magában, de sohasem írt. Félt, hogy nem sikerül.