Kortárs, 1984. július-december (28. évfolyam, 7-12. szám)

1984 / 8. szám - KRITIKA-SZEMLE - Szilassy Zoltán: Kenyeres Zoltán: A lélek fényűzése

A társadalmiasult irodalom vezéreszménye kapcsán Illyés Gyulát véli igazi Nyugat-örökösnek, Weöres Sándort pedig elrugaszkodónak. Egyébként is úgy tűnik, hogy történeti és gondolati genezis szempontjából Illyés értékelése sikerült a legegyenletesebbre­ illő tiszteletet, árnyalt értékelést (néha kijáró elnézést) kapnak a lírai „őszikék” és a kései drámák. Kenyeres behatóan ismeri más, lényeges Weöres-kommentátorok (Bata Imre, Tamás Attila, Bori Imre stb.) munkásságát­­ elfogad és vitatkozik. Koncepciója sugallatára maga kénytelen egy helyen „virtuális irodalomnak” nevezni az ilyen költészetet. A valószínű vita más könyvek, nem a jelen szemle feladata. Márcsak azért is, mert más helyeken engedményeket tesz: „nem ideológiai, hanem mélyen esztétikai tartalmú ellenkezésről van szó”, csakúgy mint: „az irodalom egymás fölött levő rétegeinek mélyebb indítóokairól” (mond­hatná: ontológiai szerkezetéről!) és „próteuszi alakváltozásokról”. Déry Tibor kései műveinek értékelésében véljük fölfedezni a legtöbb önellentmondást. A Napok hordaléka Kenyeres szerint egyrészt érvényes „irodalmi kisplasztikai rendszer”, másrészt szerinte hiányzik belőle a „mélyebb szellem”, mert Déry valahol így szól: „A természet szándékai és az emberei közül az előbbieket választom”. Az író-pátriárkára aligha szerencsés Kosztolányi néhány sorát ráolvasni a humanizmus védelmében, mert a keserű-bölcs panteizmus és a sztoa nem emberellenes és nem társadalomellenes, hanem az öregkori „gondolkodó irodalom” létjoga. E jegy­zeteket célszerűbb lenne skiccgyűjteménynek, inkább gondolkodói, semmint írói műhelynaplónak tekinteni - így jobban illenének az említett, publicizáló fővonalba. A nagy író öregkori dörmögése („Ó idők, ó erkölcsök!”) fontosabb lehet, mint az alig-közepesek „hajnali” nekirugaszkodása. Hasonló nagyságrendben Kenyeres Weöresnek - úgy tűnik, ha vitatkozva is - megengedi a „homo aestheticus/moralis” létformát, Dérynek viszont nem. Déry esetében sem könnyű a „próza jelenkori tudathasadásának” nyomába szegődni. Noha Kenyeres hangsúlyozza, hogy „azok erejét és színvonalát nem éri el”, a Képzelt riport... Bunyan Zarándokútjával és Eliot Puszta országával való rokonítása mégis esszéisztikus túlzás! Igaz, parabo­­lizáló mű, s mint ilyen a G. A. úr X-ben kései rokona. A hetvenen jóval felüli Déry azonban nemcsak „hírekből” rekonstruálta a montanai fesztivált, hanem - tudtunk szerint - látta az ott forgatott dokumentumfilmet, és magyar popkoncertre is ellátogatott, így művének „közelebbi” rokonokat is kereshetnénk a neopikareszkben, a Kenyeres által is említett „új riportázsban” és az „innovatív fikcióban”, melyekben a publicista indíttatású helyzetjelentés allegorizáló és látomásos tendenciák­kal keveredik. Talán az inkább recenziós keret, vagy az öregkori, míves kisregények iránti fokozott tolerancia okozza, hogy a Képzelt riport... és a Kedves Kópeer kevésbé szigorú bírálatot kapott, mint a Napok hordaléka. Olvasmánynak jobbak, sarkosabbak is. De értő gyorsjelentés helyett jobb lett volna ezeket is olyan szövegdinamikai elemzés - a természetes olvasás és visszalapozás folyamatát rekonstruálni kívánó, egyben elméleti tanulságokkal ékes „close reading” - alá vetni, amilyenben Sőtér István elbeszélése, az Alligátor-ballada részesült. Ilyen elemzésben illő méltatást kapnának a szerkezetteremtő invenciók, s itt-ott lehetne vitatkozni a mondandó pontosságával vagy érvényessé­gével is­­ Déry „illő alázattal” úgyis kitartott hibái mellett. Kenyeres Zoltán írásait legtöbb esetben egy-két bekezdésnyi, cizellált „miniesszé” indítja. E varázsos technikát a későbbi, „szárazabb” okfejtések visszaigazolják. A kielégíthetetlen teljességi igény szempontjából kevésbé lehetünk elégedettek egyes írások lazán kettőző címeivel („hajnal és alkony”, „megtartás és változás”; „értelem és szenvedély” stb.), melyek nem nőnek föl a törzsszöveg árnyaltságához, vagy a Tóth Árpádtól kölcsönzött köteteim oszcillációihoz. Ugyanakkor olyan telitalálatok is vannak, melyek jól illeszkednek a koncepció fősodrához és búvópatakjaihoz. Vívó­­csörte a kritikáról (Somlyó György tanulmányai), Jelentés egy püspöklila regényről (Esterházy Péter) stb. Kenyeres nemcsak a meglevő értékelések között navigáló, hanem saját mélyélményekkel dolgozó szemleíró. Széles körű figyelme kiterjed „réveteg körjegyzőre” (Justh Zsigmond), „hanyat­lásvégi” mesélőre (Cholnoky Viktor), a „roncsoló mámor” rabjára (Csáth Géza), sajátos ívekre (Lukács Adyról). Kritikusi-irodalomtörténészi mentalitását a záró írás címe (Talajminta, új költők - régi gondok) és logikailag célratörő, de antropomorf érzelmekben gazdag olvasónapló-jellege is jól minősíti. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) SZILASSY ZOLTÁN

Next