Kortárs, 1995. július-december (39. évfolyam, 7-12. szám)
1995 / 8. szám - Szakolczay Lajos: Erős Zoltán / Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig; Kós Károly-bibliográfia; Nagy László-bibliográfia
OLVASÓ-PRÓBA Szakolczay Lajos Erős Zoltán: Magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig KIS-LANT, 1995 A kézikönyvek, lexikonok, adattárak, bibliográfiák olvasóinak létezik egy külön kis szektája, magam is közéjük tartozom. Nekünk, betűvel és mindenféle adattal megvert őrülteknek jólesik olyan — mások által átrághatatlan — címszórengetegben búvárkodni, amely csupán adalék, hangulati fogódzó stb. egy-egy életmű megismeréséhez, de nélküle kevesebbet tudnánk az illető témáról. Az irodalomismeret ilyen fokon természetesen szolgálat is, hiszen sokszor éjt nappallá téve kell valamely kinyomozhatatlannak tetsző, évtizedekig-évszázadokig a könyv- és levéltárak mélyén megbúvó vagy csupán az emlékezetben élő kultúrhistóriai adalék után kutatni. Ha a szorgoskodók gyülekezetében van egyáltalán rang, akkor Erős Zoltáné a tábornoki. Hatalmas munkája egy tíz év előtti, könnyen feledhető lexikonszerű adattár sokkal inkább újraírt, mint bővített változata. Egy évtized elég volt ahhoz, hogy nagyjából helyére rázódjanak a dolgok, hogy az egyetemes magyar irodalom nyíltan is magáénak tudhassa a szomszéd országokban lévő azon helyszíneket (Nagyszalonta, Kolozsvár, Szabadka, Losonc stb.), amelyek még ma is éltető oxigénjei a hagyománynak. Erős Zoltán szerelmes földrajza az adattár szintjén hasonlít Szabó Zoltánéhoz, ugyanis rejtett vallomás. Az általa rajzolt — főbrian elképzelt — szellemi Magyarország körvonala mégsem húzható meg a határok mentén, de még szomszédjaink határai mentén sem, hiszen Bécs, Párizs és London éppúgy beletartozik, mint Montreal, Washington, a brazíliai Blumenau vagy éppenséggel a Puerto Rico-beli San Juan. E veszélytelen hódítás, amelyet talán csak a trianoni békediktátum kedvezményezettjei néznek rossz szemmel, a magyar irodalom erején túl az építkezők leleményességét, a sokszor a kényszerlakhelyek sanyarúságát is ihlettel megtöltő alkotói fantázia életképességét jelzi. Másként miként kovácsolódhatott volna a szükségből erény, hogyan válhatott volna a választott vagy az íróra rákényszerített lakhelyből, megannyi „Kufsteinből” a szellem pazar lakomázó helye, ahol — mert a tisztesség úgy követelte — többet illett tudni az „idegen” tárgyról, mint az otthoniaknak (lásd Cs. Szabónak a Shakespeare-topográfiát jelentősen kiegészítő kutatásait), fölhasználván a hazulról hozott tapasztalatot mélyebben kellett a tájat, szociológiai sajátságaival együtt, bemutatni, mint a friss amerikai történelmet csak felszínesen ismerő farmer-értelmiségnek (ezáltal vált a magyar falukutató mozgalom kitágításává is a Gombos Gyula fölfedezte Hillsdale). A lexikonszerű kézikönyv az irodalmi helyneveket, akár valóságos toposzok, akár valamely műben szereplő helyszínek, alfabetikus sorrendben közli (Budapest kerületekre is föl van osztva). Tulajdonképpen ez az egyetlen igazi rendezőelve. No meg az időrend, amely a helyneveken mint címszavakon belül a hozzájuk így-úgy kötődő írók-alkotók sorrendjét hozzávetőlegesen meghatározza. (Bécs —Bornemisza Péter, Bethlen Miklós, Faludi Ferenc, Kisfaludy Sándor, Széchenyi István...; Debrecen — Huszár Gál, Tinódi Lantos Sebestyén, Melius Juhász Péter, Szenes Molnár Albert, Fazekas Mihály, Csokonai Vitéz Mihály...; Eperjes — Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Eötvös József, Kerényi Frigyes, Tompa Mihály, Petőfi Sándor...; Kassa — Bornemissza Péter, Alvinczi Péter, Szenes Molnár Albert, Báród Szabó Dávid, Kazinczy Ferenc, Batsányi János...; Kecskemét — Kecskeméti Vég Mihály, Katona József, Táncsis Mihály, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Jókai Mór, Bajza József, Arany János...; Kolozsvár — Dávid Ferenc, Heltai Gáspár, Pázmány Péter, Apácai Csere János, Szenes Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Apor Péter, Tótfalusi Kis Miklós; Szeged—Janus Pannonius, Szegedi Kis István, Tinódi Lantos Sebestyén, Dugonics András, Kelemen László, Katona József, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Tömörkény István...). Erős Zoltán irodalmi legendáriumát — mert kézikönyve nemcsak adattár, hanem jóízű történések, fordulatos cselekményű életpályák érzékletes rajzú, több színnel élénkített tára is — elsősorban az ismertebb nevekre építette, de egy-egy villanás erejéig bőven idézi a ma irodalmát is. A címszavak így mindig kortárs szerzőink neveivel zárulnak. A klasszikus hagyományból merítő, a hely szellemét követő vagy éppen abba belenövő írók jellegzetes ténykedésükkel — nemegyszer lázadásukkal — igencsak nyomot hagynak a táj képén. A lexikonírót épp az illető terrénumhoz kötődő megannyi izgalmas adalék érdekli. Minthogy az ilyesféle adattárnak nem lehet rendezőelve az esztétikum, gyakran kevésbé ismert vagy nem világrengető életművet létrehozó alkotók is — főképp izgalmas tetteik — gyarapítják a terrénumról való ismeretünket. A szerző bevallottan élvezte az adatgyűjtés fáradságos aprómunkáját. Ha csak tehette — szeren- 115