Kortárs, 1996. július-december (40. évfolyam, 7-12. szám)
1996 / 8. szám - Vekerdi József: Nagy Olga / Pályakép fénnyel és árnyékkal
Vekerdi József Nagy Olga: Pályakép fénnyel és árnyékkal EREDÉLYI GONDOLAT KIADÓ, 1995 A hetvenedik életévén túl is fiatalos lendülettel dolgozó kolozsvári néprajzkutatónak a nevét Magyarországon a Magvető Kiadónál megjelent könyvei tették népszerűvé: Paraszt dekameron (1977), Újabb paraszt dekameron (1983), Asszonyok könyve (1988), és ezt megelőzőleg a bukaresti Kriterion Kiadónál megjelent kötete hívta fel rá a figyelmet: Győri Klára: Kiszáradt az én örömem zöld fája (1975). A néprajztudományban és a szépirodalomban feltáratlan, új területek kincsesbányáját nyitották meg ezek a kötetek, a népi elbeszélések világát. Szó szerinti hűséggel közölte erdélyi parasztasszonyok visszaemlékezéseit saját maguk és asszonytársaik életének vidám vagy (sokkal gyakrabban) szomorú eseményeire, és közreadta azokat a tréfás, nagyrészt sikamlós történeteket, amelyekkel a fonásra vagy egyéb munkaalkalmakra összegyűlő asszonyok szórakoztatták egymást. A népi humor, népi erotika és népi abszurd eddig figyelmen kívül hagyott vagy illendőségből elhallgatott világát tárták föl ezek az elbeszélések. Mindenekelőtt két dolog derült ki belőlük: egyrészt az, hogy a maguk helyén, természetes közegben a legdurvább, nyomdafestéket nem tűrő szavak sem hatnak obszcénnek, mint a pornográf „magas irodalomban”; másrészt az, hogy a népi elbeszélőművészet, néhány elemit végzett parasztasszonyok elbeszélő tehetsége semmivel se alacsonyabb rendű az említett „magas irodalmat” művelőkénél. Ha Nagy Olgának csak ezek a könyvei láttak volna napvilágot, ez is elegendő volna ahhoz hogy a mai magyar néprajzi és szociológiai kutatók között előkelő helye legyen. Szűkebb hazájában (Erdélyben) és szűkebb szakterületén belül (a néprajzban) azonban ennél jóval gazdagabb életműnek köszönheti az őt övező, egyedülálló tiszteletet. Változatos életpálya eredményeként — amelynek során volt tanítónő, „tiszteletes asszony”, újságíró, végül néprajzi kutatóintézeti munkatárs — a népmesék, majd ebből továbbhaladva, az említett népi elbeszélések kutatása vált fő érdeklődési területévé. Páratlanul gazdag gyűjtői tapasztalata alapján felfigyelt arra, hogy ma már elsősorban a lassabban indusztrializálódó és ennek következtében hagyományőrzőbb cigányság körében él eleven gyakorlatként a mesemondás, de közöttük is éles különbségek tapasztalhatók a beilleszkedés foka szerint. Vannak olyan cigányközösségek, amelyek igen régies, szinte mágikus-mitikus tudatszinten élnek, és ennek megfelelően őszinte elhivéssel mondják a varázsmeséket. Náluk a hős — a táltos fiú — varázserővel születik, nincs szüksége kívülről kapott varázseszközökre vagy természetfeletti segítőkre, saját erejéből halad a sors által kijelölt pályán. Ám vannak olyan közösségek is, amelyek már magukévá tették a környező magyar lakosság élet- és gondolkodásmódját, és ők már lenézik a tündérmesét: a modern novellairodalom szintjén igénylik az elbeszéléseket. Hősök, csalókák, ördögök (Bukarest, 1974) című tanulmánykötetében kimutatta, hogyan foglalják el a mítoszok félisteni alakjainak helyét varázserejű hősök, majd a hiedelmek kikopása után a gazdagok eszén túljáró parasztlegények, végül a nevetségessé tett, buta ördögök. Több ezer, magnetofonra vett meseszöveg segítette Nagy Olgát ahhoz a felismeréshez, hogy a ténylegesen élő, népi mesemondás más, mint az irodalmi igénnyel átdolgozott, kilúgozott meseanyag, amellyel Grimméktől napjainkig dolgozik a nemzetközi mesekutatás. Nyugaton régen kihalt az élő népmese, és így a másodkézből kapott, gyermekmesévé szelídített anyagot boncolgató kutatóknak téves elképzeléseik vannak a felnőttek körében elhangzó, valódi népmeséről. A különböző divatos strukturalista, szemiotikai, hermeneutikai stb. irányzatok — élükön az amerikai közvetítéssel felkapott orosz V. Propppal — halott algebrai képletekbe akarják szorítani az életet, nem látják a mese közösségi szerepét, amely annyiféle, ahány hallgatóközönség kívánalmaihoz alkalmazkodik. Ezekkel a gyorsan változó divatáramlatokkal ellentétben, amelyek egy-egy elvont ötlethez, filozófiai sémához keresnek illusztrációs anyagot a mesékből, Nagy Olga magából az anyagból, az általa gyűjtött, mindennapi megnyilvánulásában megismert elbeszéléskincsből vonta le következtetéseit. Különös — de egyáltalán nem véletlen —, hogy ennek a spekulációrengetegnek az ismerete nélkül is eljutott ugyanazokhoz az eredményekhez, amelyek az említett irányzatokból ténylegesen újnak és helytállónak minősíthetők. Ő a „legmodernebb” az összes mesekutató között. Utólag alaposan elmélyedt a legújabb szakirodalomban is, és bőségesen hivatkozott rá második elméleti kötetében (A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Bukarest, 1978), mintegy maga igazolásául. Ám az értő kritika azonnal rámutatott: erre nem volt szükség. Ő többet tud ezeknél.