Kortárs, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1997 / 4. szám - 1956 az irodalomban (Bodnár György, Standeisky Éva, Gömöri György, Kenyeres Zoltán, Lengyel Balázs, Pomogáts Béla, Czigány Lóránt és Rónay László írásai)
lelősségüknek tudatában is vannak - az októberi eseményekkel kapcsolatban. De sokan nem is sejtették, nem kívánták - jóllehet szándékuk ellenére elősegítették - azt, ami az elmúlt esztendő fájdalmas és tragikus eseményeiben reánk köszöntött. A soron következő írások mindennél szebben vallanak majd arról, hogy íróink életének döntő tanulsága volt mindaz, amin keresztülmentek, s amiken keresztülment a magyar nép. Határozottan állíthatjuk hogy szocialista íróink gondolkozása az elmúlt események hatása alatt elmélyültebbé vált, s azoknak az íróknak egy jelentős része, akik nem voltak szocialisták, közelebb kerültek a szocializmushoz.” Eddig a program. Nem üres retorikának hangzottak akkor ezek a szavak, hanem finoman megfogalmazott, de félreérthetetlen fenyegetésnek is. Hiszen amikor az írók felelősségét említette a szerkesztőség, akkor már elkezdődött a rendőri felelősségre vonás, s vizsgálati fogságban volt Molnár Zoltán, Tamási Lajos, Háy Gyula, Lengyel Balázs, Zelk Zoltán, Déry Tibor. Talán nem követünk el nagyobb sajtótörténeti tévedést, ha azt állítjuk, hogy nem ez a fenyegetést is tartalmazó első szám volt a folyóirat igazi nyitánya, hanem a rákövetkező második. A következő, az októberi szám ugyanis a forradalom első évfordulójára jelent meg. Szerkesztéspolitikai célkitűzése ma már átlátszónak mutatkozik: lehetőleg minden közvetlen vonatkozást elkerülni 1956-tal kapcsolatban, és mégis úgy tenni, mintha arról vagy arról is beszélnének. Ez a szám már az álkatarzis dramaturgiájának jegyében készült el. Ide-oda hullámzott benne az a szerkesztési elv, hogy nyilvánvalóvá kell tenni - az olvasótoborzás érdekében, ez a lap más, mint az 1956 előttiek voltak, ugyanakkor azt is ki kell nyilvánítani, hogy mélyebb politikai-társadalmi stratégiáját illetően mégis hasonló hozzájuk. A szám élén gyászkeretben állt Szabó Lőrinc halálhíre. „Magunkhoz szorítjuk” - írta a gyászszöveg, azt jelezve, hogy nyitni fognak olyan írók felé, akiket korábban háttérbe szorítottak. Ezt fejezte ki Weöres Sándor, Kodolányi János, Pilinszky János, Jékely Zoltán, Mészöly Miklós szerepeltetése. E nyitást azonban mindjárt korlátok közé is zárta az a kritika, melyet Kardos László tollából közölt a lap Nemes Nagy Ágnes Szárazvillám című kötetéről. A kritika arról szólt, hogy egy zilált, tétova lélek szólal meg a kötetben, „aggódva és nyugtalanul nézzük egy jeles költő verseit - írta Kardos László -, ha a jelképek és a valóságnak primérebb tükrözésű ábrái majdnem csupa introvertált óráról, elhúzódó, idegenné zárkózott kételyről és bizalmatlanságról vallanak”. Szabó Lőrinc gyászkeretes halálhíre után évfordulós összeállítás vezette be a lapszám időszerűbb közleményeit. Ez az évfordulós összeállítás azonban nem 1956 októberére emlékezett, hanem 1882 októberére, Arany János halálára. Beszéljünk másról, forduljunk a klasszikusok felé - sugallta a szerkesztőség, amiért egyébként nem is lehet kárhoztatni őket az akkori idők ismeretében. Többek között Rónay Györgynek volt egy szép esszéje ebben az összeállításban Arany Őszikéiről, Veres Péter a drámafordításokról értekezett. Az Aranyra való emlékezésnek határozott ideológiai tartalma volt. Fodor József A tölgyek alatt címmel írt hosszú, nehézkesen döcögő verset. Ebben olvashatjuk: Lehetetlen álmok dühén, büvén túl, Józan s való közt. Tűnj gőz, gyűlölet/ Nem a térben: lélekben van a nagyság, Befelé nő örök birodalom! A kultúra, a szellem és az irodalom belső körére húzódás volt akkor az egyik vállalható magatartásforma, s ennek lehetősége is hamarosan bezárult hosszú időre. A következő években újra hangosabb politizálást, közvetlenebb állásfoglalást követelt a kulturális irányítás. A belső körre húzódók, a csendes szavúak vagy éppen kísérletező hajlamúak előtt csak a 60-as