Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 10. szám
KORTÁRSALGÓ 121 félemeleten épen maradt, fölöttünk Konrádék egyik szobáját ripityára aprította egy lövedék. Másnap reggel, kedden csend volt. Kertek alján kimerészkedtem a Bartók Béla útra. Sütött a nap. Az út közepén néhány kiégett tank. Az úttestet mindenütt törmelék borította, a Fadrusz utcától a Móricz Zsigmond körtérig szinte járhatatlan volt az út. És mindenütt holttestek, szovjet katonák szénné égett maradványai. Gedényi úrnak igaza volt. Olyan hülye volt a szovjet parancsnok, hogy gyalogsági támogatással harckocsitámadást indított éjszaka, egy ellenséges városban. Hétfő délután csavarogtam az utcán. Láttam: egy légelhárító ágyú árválkodik a Móricz Zsigmond körtéren és egy sértetlen fegyverzetű, de mozgásképtelen tank. Ez volt a forradalmárok nehézfegyverzete. A Fadrusz utca és a Bartók Béla út sarkán, az italbolt előtt homokzsákokból néhányan gépfegyverállást építettek. Közéjük oldalogtam, de a szomszéd Piroska néni felnőtt fia hazazavart, aztán már csak Vass Sanyi barátomék harmadik emeleti lakásának erkélyéről bámultuk sötétedésig a magasodó homokfalat. Éjszaka e homokfal mögül tüzeltek a szovjet tankok mögött rohamozó katonákra. A tankok vaktában körbelőtték a Körteret, tüzeltek, amerre láttak, forgolódtak a sötétben. Saját embereiket géppuskázták le és trancsírozták cafatokká a kockaköveken. 1956. november 6-án, kedden reggel kilenc órakor álltam a járdaszélen, forgott velem a világ. Tanítványom szólni akart, közbevágtam.Tudom, vér tapadt az egyetem falához. Értem. De én láttam rommá lőve a várost, vérbe fojtva az álmainkat, átéltem a pillanatot, amikor elrabolták az életemet. Napokig bolyongtam a városban. Nézelődtem. A Lenhossék utcában kilőtték egy emeletes ház földszinti falát. Az emeleti lakás tartófala leszakadt, mint meredek lejtő borult ki az utcára a padló. Fönt a maradék falon családi képek, tükör, aranykeretben tájkép. A lejtős parkettán lecsúszott, darabokra tört a zongora, a törmelékek között kézigránát roncsolta emberi holttest. A Rókus-kápolna romos tornya előtt folyamatosan keresztet vető, az orosz megszállókat megszállottan átkozó asszony arcán fájdalom és gyűlölet. Nekem percekig gyökeret vert mellette a lábam. - Gyere, öcsi, segíts! - egy férfi ásót nyom a kezembe. Kátránypapírba csavart holttestet temetünk a Bakáts téren. Hazafelé. Ház a Móricz Zsigmond körtéren: a fele eltűnt, három emelet romhalmaz. Egy férfi, omlanak a könnyei, lapátolja a romokat. Liza, Liza - motyog magában. Tanár és tanítvány: állunk egymással szemben az egyetem folyosóján 1973- március 16-án. Tanítványom éppen kiábrándul a szocializmusnak, népi demokráciának nevezett borzalomból. Én éppen próbálom valahogy túlélni a szocializmusnak, népi demokráciának nevezett borzalmat. Negyvenhét éve álltam a Bartók Béla út és a Móricz Zsigmond körtér sarkán. Körülöttem holttestek, romok, félig ledőlt házak. Úgy emlékszem, sírtam. Harminc éve vér tapadt az egyetem falához, akkor csak gumibotoztak a kommunista gyilkosok. Tanítványom szeme megtelt könnyel. Túléltük. Belehaltunk. Szigethy Gábor A földrajzi nevekről még egyszer A földrajzi helynevek ragozásáról ír Fábián Pál a Magyar Nemzetben, illetve csupán arra a kérdésre szorítkozik, hogy mikor járul -banAben(messiás); -ba/-be; -ból/-ből, illetve -n/-on/-en/-ön (superessivus); -ra/-re; -ról/-ről helyhatározórag (toldalék) egy-egy földrajzi névhez. Tehát: Angliában, Angliába, Angliából, illetve Gyöngyösön, Gyöngyösre, Gyöngyösről. (Hétvégi magazin, 2003. június 14.) Ezzel kapcsolatban lenne némi észrevételem, kiegészítendő Fábián Pál útbaigazító tanácsait. Először akkor kaptam fel a fejem, mikor az interjút készítő csinos rádióslány azt kérdezte tőlem valamelyik tokaji írótábor alkalmával, hogy mi is