Kortárs, 2012. július-december (56. évfolyam, 7-12. szám)
2012 / 11. szám - Szőke Katalin: Füzi László: Kötések, szakadások (könyvismertetés)
kritika , ezért az utcák Szegeden furcsán kiürülnek. Füzi László magyar-történelem szakos hallgatóként remek társaságba került. Csoporttársai között volt Csapody Miklós, György Péter, Dobozi Eszter, barátai között pedig az akkor ott tanuló költők, Zalán Tibor, Géczi János, Belányi György és a korán elhunyt Futó György. Megismerhette Bálint Sándort is, és Lengyel Andrással, a kiváló irodalomtörténésszel szintén kapcsolatot ápolhatott. A bölcsészkarról három tanárát állítja a fejezet középpontjába: Merényi Varga Lászlót, aki régi magyar irodalmat oktatott, Somlyai Magdát, akinek a népi írókkal foglalkozó szemináriumán figyelt fel Németh Lászlóra, akiről szakdolgozatát írta, s majd később munkásságának elismert kutatója lett. A központi alak azonban Ilia Mihály, akinek barátságát azóta is élvezheti/élvezhetjük. Az Ilia Mihályról alkotott portré talán a leghitelesebb azok közül, amelyeket eddig írtak róla, beleértve Temesi Ferenc és Ambrus Lajos Szegedkönyveit is. Ilia könyvekkel zsúfolt tanszéki szobájában generációk találkoztak, ismerkedtek meg egymással. Fűzi portréjának az az érdekessége, hogy fel tudja idézni azt a természetes, kamaszosan lelkes belső nézőpontot, ahogy a tudásvágytól hajtott, az irodalom világára tökéletesen nyitott, az olvasásba mind a mai napi belefeledkezni tudó, akkor még hallgató látja szeretett tanárát. Ilia megkapó egyszerűsége és természetessége, a hallgatóival folytatott őszinte, sallangmentes beszélgetései megelevenednek a könyv lapjain, ahogy érzékelhetjük a határon túli magyar irodalomról tartott órák légkörét is, valamint a hozzá be-betérő írók, költők és a hallgatók találkozásainak közvetlenségét. Ilia betekintést engedett hallgatóinak a Tiszatáj szerkesztői munkájába, ez idő tájt történt meg a főszerkesztői posztról való leváltása is. Szóba kerül legendás levelezése, melyből több részlet is szerepel a könyvben. Természetesen ezt a felhőtlen szellemi légkört beárnyékolja a politikai intrika, a besúgók aktív tevékenysége, amiről szintén tudomást szerezhetünk. A határon túli magyar irodalomról szóló szemináriumoknak természetes velejárói voltak az erdélyi utak, melyeknek Füzi László is aktív részese volt, mikor a szegedi hallgatók könyveket, ha kellett, gyógyszert vittek az erdélyi értelmiségieknek. Mindez persze nemcsak az egyetemi hallgató irodalom- és társadalomszemléletében jelentett változást, hanem ugyanakkor szolidaritásra nevelt, egy másfajta közösségi lét megélésére, mint amit a hivatalos ideológia sugallt. Ilia Mihálynak köszönhetően életre szóló barátságok jöttek létre, nemzedékről nemzedékekre átörökített kapcsolatok, melyek mind a mai napig elevenek. Fűzi könyvében Ilia mint az integráló szellemiség mintapéldája jelenik meg, aki a legnagyobb művészetet gyakorolja: a másik emberre való odafigyelést. A szegedi részben szó van a Bölcsész című egyetemi lapról, melynek főszerkesztője először Szilágyi Sándor, majd Ambrus Lajos voltak, szerkesztői pedig Halasi Zoltán, Berkes Tamás és Heller Gábor. A lapot, melyben többször érintették a hallgatói autonómia problémáját, megszüntették. Füzi László Szegeden ismerte meg feleségét, akivel már egyetemi éveik alatt összeházasodtak. A végzés után, jelentős szellemi vagyonnal felvértezve, egyébként szegényen, lakás nélkül egyszer csak szembesültek a kádári időszak legkegyetlenebb ismérvével, hogy nincs jövőképük. Végül Egerben szereztek állást, Füzi középiskolában tanított három évig, majd Kecskemét következett, ahol a Forrás szerkesztőségében helyezkedett el, s jelenleg a folyóirat főszerkesztője. A könyvben a rendszerváltásig, 1989-ig viszi el a történetet, majd arról is vall, hogy miért nem tudja/akarja reflektált emlékezéseit tovább folytatni: „Ennek a könyvnek a lezárását nem a Kádárrendszer felszámolódása sietteti. Az a rendszer voltaképpen nem is zárult le, számos vonása, öszszetevője benne él mai világunkban. Azon a záróponton gyorsabbnak gondoltuk a felszámolódását. Azért zárom le ezt a könyvet, mert azon a hangon, amelyiken magamról kezdtem beszélni, az újabb történeteket már nem tudom elmondani. Ebben a könyvben a hagyományos paraszti világból való kiszakadásomról írtam. Amíg ezt a könyvet írtam, végig úgy éreztem, hogy nemcsak magamról vagy a velem történtekről írok, tudtam, sokak életét határozta meg ez a kiszakadás. Az életem akár rejtett történéseiről is ezért írtam szabadon, nem kitárulkozásnak gondoltam, hanem a közösen megélt történések jelzésének. Korábban azt írtam, Én-könyv. Igen, Én-könyv, de csak annyiban, hogy írásakor a magam életének társadalmi vonatkozásai foglalkoztattak. Életem újabb szakaszairól nem tudok ezen a hangon írni. Az újabb történetek mintha magántörténetek lennének, ezeket a magántörténeteket nem akarom és nem is tudom leírni, ennek a könyvnek a hangján ezekről nem tudok beszélni." Fűzi tehát meghatározta könyve műfaját. Énkönyvnek tekinti, nem regénynek, nem életrajznak, nem valóságirodalomnak. A mindvégig jelen lévő szemérmes távolságtartás ellenére a modern kor reflektáló személyisége kerül előtérbe a könyvben, s ily módon hiteles betekintést nyújt mind a korszak, mind az egyén szellemi tereibe.