Kortárs, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-6. szám)
2013 / 1. szám - Rónay László: A beilleszkedés nehézségei (Márai Sándor: A teljes napló 1957-1958) (recenzió)
lalkozás és munka stimulusai. Évszázados kísérletezés után végre lehet mérleget csinálni: a szocializmusra szükség van mint szakszervezeti, munkásvédelmi rendszerre, de a szocializmus mint termelési rend nem tudja eredményesen felváltani a szabad vállalkozás rendszerét, ha azt korszerűen megszervezett közösségi kontroll - adózás, reálbérek - szabályozza. Az embereket meg tudja védeni a szocializmus a kizsákmányoló rendszerek önkényétől - ezért gyűlölik a kommunisták a szocialistákat -, de nem tud szocialista termeléssel eleget adni az embereknek, legalábbis nem Nyugaton." Márai félelmetes olvasó volt. Sokoldalú műveltségét részben a frissen olvasott könyvekből, folyóiratokból gazdagította, nyelvét, stílusát magyar írók művein pallérozta. Naplóiból összeállíthatnánk egy kis magyar irodalomtörténetet - ahogy ő látta. Mindennap olvasta - a Biblia mellett - Arany János valamelyik művét, a töredékeket is. Általában azonban inkább a 20. századi magyar írókról formált véleményt, az egyetlen kivétel Vörösmarty, kinek nyelvében az igazi romantika zengését vélte tetten érni. „Reggel Vörösmartytól néhány töredék sora: »Borzadva jártam harmatos útamon / Az éj borongó karmaiban, / Világgal úszott a szelíd hold / A ragyogó sorokon keresztül.« Ez a legtisztább romantika, minden szó ugyanabból a hangulati elemből merül elő, csillámosan. »A ragyogó sorok«, milyen ritka ez a világirodalomban. Az ősi jellemzésnek különös súlya van: lényegesen nagyobb nyelvi értéket tulajdonított a régi magyar nyelvnek, mint a nyelvújítással felhígítottnak." Ahogy többi naplójában, ebben is Krúdyról ír legtöbbször és a legnagyobb méltányolással, azzal a bámulatos beleéléssel, amely Szindbád utolsó napját ábrázoló regényét is felejthetetlenné tette. Jellemzései sokszor mélyebbek, találóbbak, mintha hosszú kritika született volna az adott műről. Visszatérő olvasmánya volt az írói arcképek. „Két vaskos kötet, tele apró, ízes, színes, sajátos írásokkal. Úgy olvasom, ahogy idegenben a hazulról érkezett elemózsiás csomag tartalmát ízleli az ember, bicskaheggyel kanyarítok egy karéjt Vörösmartyból vagy Justh Zsigmondból. Ez volt a legjobb otthon, ez a közelség és cinkosság. Talán mégis azoknak jobb, akik otthon maradtak tízmillió ember, szolidaritás veszi körül őket, minden rossz közepette. Idekinn száz- és százmillió ember szolidaritásnélkülisége veszi körül az emigránst. Kevesen bírják [...] Ez a békésen cinikus ember csak az irodalmat tisztelte. Minden másra köpött. Nem sokat olvasott, inkább csak ösztönszerűen, de pontosan tudta, mi a jó és a rossz. Többet írt, mint olvasott, de csodálatos erővel tudta a kevés olvasmányból felszívni a munkájához szükséges nedveket, ízeket, a nyersanyagot." Abban Krúdy követője volt, hogy ő ugyancsak az íróból, az emberből, életéből, szokásaiból következtetett műveinek lényegére: „ez a [...] hevenyészett irodalomtörténet-írás érzékletesebben mutatja a magyar irodalom sok vonását, mint a hivatalos. Kemény depresszióját egy novellaszerű kis írásban tökéletesen írja le - és Jókai lányos félelmét Petőfivel szemben -, mint egy pszichoanalitikus [...] Ady-rajzai tökéletesek, közelebb ment Adyhoz, mint a szakemberek. De minden sora jó, igaz, okos, erős, nagy honvágyat ébreszt.” Márai legtöbb írói portréját, például az Ihletés nemzedékben közölteket nagyjából ugyanilyen módszerrel formálta meg. Mindenekelőtt a művet alkotó ember személyiségét ragadta meg, hisz szerinte az revelálódott a művekben. Kosztolányiról néhány sor olvasható a Föld, föld!... kötetben, de a néhány sor elénk varázsolja a sietős, kicsit felületes zsenit, amint a Vár oldalán lohol lefelé, nehogy elszalasszon valami fontosat, jellemzőt az életből. Az 1958-as naplójából megtudhatjuk, hogy mennyire nagy írónak ítélte szomszédját: „Kosztolányi novellái... A novellák némelyike megrendítő. A kínai kancsó remekmű. Kosztolányi nagysága felette van mindennek, amit amerikai írótól eddig olvastam. És itt soha egyetlen sorát sem adták közre." Babits talán kicsit távolabb állt tőle, netán ingerelte vezérszerepe és az az aggályos gond, amivel verseit csiszolta. Távolságtartását az is bizonyította, hogy a húszas években Németh Andorral meg akarta szervezni a Nyugat ellenlapját a francia Marianne mintájára. Babits azon képességét értékelte, hogy olykor szakított szerepével, mert pongyolán rímelni, például a Jónás könyvében, de pongyolában is „nagyúr" maradt. Nem volt ilyen nagyúr Karinthy, az így írtok ti paródiáit mégis szívesen olvasta:...egyetlen torz vonással többet mond el áldozatairól, mint a nagy arcképfestők a teljes képpel, mint a regényíró sok oldalon." Pontosan, hitelesen, kitűnő érzékkel jellemezte nemzedéktársait. Kedves barátja és kiadója, Illés Endre Krétarajzok című tanulmánykötetét joggal dicsérte stílusa miatt - közhely, hogy az egyik legelegánsabban fogalmazó író volt -, ugyanakkor észrevette azokat a hajszálrepedéseket is, amelyeket a marxista irodalomszemlélethez történt alkalmazkodása okozott némelyik portréjának vo KORTARS 2013/01 95