Kortárs, 2015. július-december (59. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 7-8. szám - Falusi Márton: A megismerés pufferzónája, Közép-Európa - Tűnődés egy tanulmánykötet ürügyén
dialektusból formálódik a későbbi hivatalos olasz államnyelv megteremtésének potenciáljával, kijelentve, hogy a művészet és az állam korrelatív jellem, minőség; a műalkotás, amelyből részesül a közösségi emlékezet, alapvetően kihat a közpolitikára, azitáliai városi állam pedig úgyszintén afféle művészeti objektum. Ehhez képest a rendszerváltó közép-európai államok hivatalosan aligalig oldhatták eltérő történelmi fejlődésükből keletkező görcseiket, sőt alig-alig birkózhattak meg amnéziájukkal. Az évezred végén sem az európai államot nem lehetett műalkotásként szemügyre venni, sem a műalkotásokat közösségképző ismérvvel felruházni. 2. A közép-európaiság dicsérete és kritikája című gyűjteményes - igen sok tudományterületet és megközelítést felölelő - tanulmánykötetet éppen azzal az elemző kíváncsisággal vesszük kézbe, hogy - a röviden bemutatott előzmények után - milyen válaszokat, gondolatkísérleteket fogalmaz meg az úttévesztés, a történelmi dezorientáció és a helyes orientáció problémájára. Elsősorban pedig az immár végérvényesen magunk mögött hagyott hosszú rendszerváltás mibenlétére - sikereire, kudarcaira - s az azóta megcsontosodott állami és államközi, kollektív és interkollektív, kulturális és interkulturális viszonyaink természetére. Vajon helyesnek bizonyult-e az az előfeltevés, hogy a rendszerváltás sikere a Nyugathoz való „felzárkózáson" áll vagy bukik? Amennyiben helyes volt az axióma, vajon a magyar politikai közösség sikerre vitte-e kitűzött célját? Ha nem vitte sikerre, kudarcának melyek voltak „közép-európai” helyzetéből fakadó okai, és - ebből következően - melyek a jövőbeni kitörési pontok? Mivel a „közép-európai" fogalma olyannyira áttetsző, hajlamosak vagyunk kudarcainkra - mint előbb fejtegettem - kivétel nélkül ezt a megengedő, önsajnáló, egyben vigaszt nyújtó bélyeget ütni. E kötet tematikája korántsem ennyire bőséges, ám a vizsgált problémagócok (alkotmányos alapjogok, a magyarországi kisebbségek jogi státusa, a határon túli magyar kisebbség helyzete, emlékezetpolitika, az autonómia lehetőségei, a romák kulturális állapota Magyarországon, nyelvpolitika, neuralgikus történelmi események) szinte mind lesújtó adatokat szolgáltatnak, elmarasztaló elemzésekhez vezetnek. Mivel a kötetet egybefogó vezérelv, koncepció nem ismerhető fel, inkább bizonyos műhelyekben zajló kutatások részeredményeiről ad számot, nem lenne méltányos az összképet értékelni; azért sem, mert több tanulmány kimerítően taglalja témáját, mások csak vázolják a kutatási tárgyakról tapasztaltakat, megint mások viszont - a vizsgált kutatási területük vagy színvonaluk miatt - még ebből a sokoldalú, multidiszciplináris antológiából is kilógnak. Általánosságban azonban megállapítható, hogy nagyon kevés a külföldi szerző, a környező vagy nyugati országok magyarság- és történelemképét tükröző értekezés, pedig az ilyenek beválogatása demonstrálhatná, hogy megindult-e a hőn áhított közép-európai tudományos együttmunkálkodás, közelednek-e vagy távolodnak az álláspontok a nagy történelmi narratívához. Mire újraolvasom előbbi mondatomat, meg is ütközöm rajta. Vajon egyetlen, kizárólagos narratíva-e Közép-Európa? Amennyiben nem, áhítjuk-e a közös történelemkönyvet? Ha van kézzelfogható értelme a liberális demokráciának, annak minden bizonnyal egyik legfőbb mozzanata, hogy nem pusztán a győztesek - legyen szó akár népekről, akár társadalmi rétegekről - elbeszélései nyernek létjogosultságot. E megállapítás mellé nyomban feltörekszik közép-európai igazságérzetünk néptribuni panasza: ha van kézzelfogható előnye a szabadságnak, annak minden bizonnyal egyik legfőbb mozzanata, hogy az azonosat egyenlően, a különbözőt eltérően számlálja és méri meg, miként az arisztotelészi osztó és kiegyenlítő igazságosság diktálja. Milyen igazság az, amely mindenkinek igazat ad? Egy efféle kötethez legalább annyi nemes, nyíltszívű várakozást fűzünk, mint amennyi burkolt előítéletet táplálunk vele szemben. Leginkább azonban összecsapó érveket, tételeket olvasnánk szívesen, s emiatt bizony csalódnunk kell. A közép-európai gondolatot leggyakrabban becsmérlő toposz amúgy is a magyarság - nyelvi-kulturális - társtalansága, Közép-Európa és a „kisantant” ellenérdekű népei közé vetettsége, évszázados - Szent István intelmei óta tartó - nyitottsága dacára töretlenül tartó elszigetelődése. Ismét egyre nagyobb teret hódít a magyar nyilvánosságban az a vélekedés, hogy külföldi tőkés csoportok, befektetési alapok, pénzügyi szervezetek, multinacionális trösztök, nomadizáló vállalatok, sajtócézárok, médiabirodalmak, a „magyar kártyát kijátszó” államférfiak, titkos társaságok, szabadkőművesek, valamint ezekhez hasonló mogulok, mágnások és lobbierők vérszerződést kötnek a „magyarok nyilaival” folytatott ezoterikus KORTÁRS 2015 / 07-08 139