Kortárs, 2016. július-december (60. évfolyam, 7-12. szám)

2016 / 10. szám - Tarjányi Eszter: Egy személyességgel átszőtt biográfia. T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János

mat ad egy tudományos és szépírói pálya nézőpontján keresztül a szélesebb körű történeti kitekin­tésre is. Az értelmiségi karrier mentén felépített életút így a 19. század mindennapjainak kutatóit is lekötheti, hiszen a gazdasági feljegyzésekből pontos információkat kapunk például arra nézve is, hogy hány forintért készítette el Barabás Miklós Erdélyi János első, gyermekágyi lázban korán el­hunyt feleségének arcképét, valamint hogy mennyibe került a temetkezés. A korabeli könyvkiadási viszonyokra vonatkozó gazdasági adatok pedig alkalmasak lehetnek arra, hogy az 1840-es évek irodalmi életébe ilyen szempontból is betekintést kaphassunk. Kiderül például, hogy mennyibe ke­rült Erdélyi Jánosnak kiadni az egyetlen, életében megjelent versgyűjteményét, és mennyi jött ab­ból vissza. Az 1844-es kötet lényegében kétszer annyit hozott a konyhára, mint amit elvitt. Ma már csak vágyódhatunk egy olyan világra, amelyben egy elsőkötetes szerző verseskötete 750 példány­ban meg tudott jelenni, és hasznot hajtva el is tudott fogyni. A hagyaték tárgyi része is beszédes dokumentummá válik a lapokon. Erdélyi János úti íróasz­talának leírása például a korabeli utazási viszonyokhoz szolgáltathat szemléletes adalékot. Sá­rospataki házának építési, majd halála utáni eladásának körülményei is kortörténeti jelentőséget nyernek. Erdélyi János életrajza abból a szempontból is érdekes, hogy a 19. században már ritka, egy­szerre több diszciplínában is jelentőset alkotó életmű kapcsolódik hozzá. A sokfelé érdeklődő, eu­rópai látkörű, minden értékeset (pl. a népdalok, népmesék kultuszát, Hegel tanait) meghonosítani kívánó reformkori értelmiség jellegzetes típusa rajzolódik ki, aki egyszerre filozófus, költő, kritikus, népdalgyűjtő és kutató, műfordító, színigazgató, drámaíró, szerkesztő - hogy csak a legfontosabba­kat emeljem ki. Ennek következtében kapcsolatrendszere is rendkívül szétágazó, lényegében lefedi az 1830-as évektől haláláig (1868 elejéig) tartó időszak hazai kulturális életének egészét. Mindez széles körű kortörténeti áttekintésre ad módot, betekintést engedve a századközép irodalmi, politi­kai, színházi, publikálási és a tudományos közéletének viszonyaiba. Sőt a társadalomtörténet szem­pontjából is érdemleges következtetések levonására csábít, hiszen Erdélyi pályája mutathatja a kor társadalmi mobilitását, a kulturális, írástudói presztízs felemelő jelentőségét. A tehetséges, paraszti származású, korán árván maradt fiú az 1830-as években, azaz már kora ifjúkorában be tudott ke­rülni a kulturális vérkeringés középpontjába úgy, hogy a centrum, Pest csak ritkán - jogi tanulmá­nyai ideje alatt, az 1840-es években 1851-ig, nagy európai körútja és bujdosása miatt csak hosszabb megszakításokkal­­ adatott meg otthonául. Erdélyi János a kulturális élet középpontjában álló, ugyanakkor emberi, ellentmondásos voná­sokat sem nélkülöző személyiség. Bátor, vitákra hajlamos, a konfrontációktól nem elijedő jellemvo­nása rajzolódik ki a lapokon. Petőfi Sándor tehetségének első felismerője, de Arany Jánosról, Ma­dách Imréről - jelentőségük elismerése mellett - erős, szinte már bántó kritikát fogalmaz meg. Per­sze ennek is van előnye, ha Erdélyi nem írta volna meg Arany 1856-ban megjelent kötetéről és Az ember tragédiájáról 1862-ben a kritikáit, szegényebbek lennénk a kritikára válaszoló, az önmaga költői eljárásait magyarázó Arany- és a műve értelmezésével a későbbi recepciónak oly fontos tám­pontokat nyújtó Madách-levéllel, amelyek Erdélyi hagyatékából nyilvánosságra hozva mind az Arany-, mind a Madách-kutatásnak megkerülhetetlenül fontos dokumentumaivá váltak. A monográfia két, nagyjából egyenlő terjedelmű részre bomlik. Elsősorban történeti szemlélet­­módját jelzi, hogy a két rész közötti válaszvonalat 1849 képezi. Persze ez nemcsak a magyar törté­nelem cezúrája, hanem Erdélyinek, mint ahogy a korszak többi jelentősebb magyar érzelmű szemé­lyiségének is fontos töréspontot jelentett. Erdélyi Jánosnak elsősorban az élete, a mindennapi tevékenysége (pl. csatározásai Sárospata­kon) rajzolódik ki a kötetben. Közéleti munkáira, irodalmi tevékenységére, a népiesség körül végzett munkáira és a helyi, történeti viszonyok bemutatásra tevődik még nagyobb hangsúly. Erdélyi filozó­fiai jelentősége kevésbé kerül éles megvilágításba. Láthatólag inkább a történeti érdeklődés irányít­ja a szerzőt, nem kíván mélyen elmerülni a hegeliánus Erdélyi és a korabeli egyezményes filozófia taglalásában. Azonban ismertetéseivel, a szakirodalom összefoglalásával jelzi, hogy itt nem egy la­tens kanonizáció munkál, hanem elsősorban a választott történeti szempont és a kiadatlan forrá­sokra épülő feltárás szegül szembe az értelmező jellegű részletesebb bemutatással. A száraz teória helyett az életvitel, a mindennapokat nehezítő és megszépítő leírások dominál­nak. A korabeli gyermekhalandóság bemutatására szolgálnak azok a sorok, amelyek az Erdélyi má­sodik házasságából született gyermekeket sorolják fel, és azok halálát írják meg. Nyolc gyerekből KORTÁRS 2016/10 83

Next