Kortárs, 2016. július-december (60. évfolyam, 7-12. szám)
2016 / 10. szám - Tarjányi Eszter: Egy személyességgel átszőtt biográfia. T. Erdélyi Ilona: Erdélyi János
mat ad egy tudományos és szépírói pálya nézőpontján keresztül a szélesebb körű történeti kitekintésre is. Az értelmiségi karrier mentén felépített életút így a 19. század mindennapjainak kutatóit is lekötheti, hiszen a gazdasági feljegyzésekből pontos információkat kapunk például arra nézve is, hogy hány forintért készítette el Barabás Miklós Erdélyi János első, gyermekágyi lázban korán elhunyt feleségének arcképét, valamint hogy mennyibe került a temetkezés. A korabeli könyvkiadási viszonyokra vonatkozó gazdasági adatok pedig alkalmasak lehetnek arra, hogy az 1840-es évek irodalmi életébe ilyen szempontból is betekintést kaphassunk. Kiderül például, hogy mennyibe került Erdélyi Jánosnak kiadni az egyetlen, életében megjelent versgyűjteményét, és mennyi jött abból vissza. Az 1844-es kötet lényegében kétszer annyit hozott a konyhára, mint amit elvitt. Ma már csak vágyódhatunk egy olyan világra, amelyben egy elsőkötetes szerző verseskötete 750 példányban meg tudott jelenni, és hasznot hajtva el is tudott fogyni. A hagyaték tárgyi része is beszédes dokumentummá válik a lapokon. Erdélyi János úti íróasztalának leírása például a korabeli utazási viszonyokhoz szolgáltathat szemléletes adalékot. Sárospataki házának építési, majd halála utáni eladásának körülményei is kortörténeti jelentőséget nyernek. Erdélyi János életrajza abból a szempontból is érdekes, hogy a 19. században már ritka, egyszerre több diszciplínában is jelentőset alkotó életmű kapcsolódik hozzá. A sokfelé érdeklődő, európai látkörű, minden értékeset (pl. a népdalok, népmesék kultuszát, Hegel tanait) meghonosítani kívánó reformkori értelmiség jellegzetes típusa rajzolódik ki, aki egyszerre filozófus, költő, kritikus, népdalgyűjtő és kutató, műfordító, színigazgató, drámaíró, szerkesztő - hogy csak a legfontosabbakat emeljem ki. Ennek következtében kapcsolatrendszere is rendkívül szétágazó, lényegében lefedi az 1830-as évektől haláláig (1868 elejéig) tartó időszak hazai kulturális életének egészét. Mindez széles körű kortörténeti áttekintésre ad módot, betekintést engedve a századközép irodalmi, politikai, színházi, publikálási és a tudományos közéletének viszonyaiba. Sőt a társadalomtörténet szempontjából is érdemleges következtetések levonására csábít, hiszen Erdélyi pályája mutathatja a kor társadalmi mobilitását, a kulturális, írástudói presztízs felemelő jelentőségét. A tehetséges, paraszti származású, korán árván maradt fiú az 1830-as években, azaz már kora ifjúkorában be tudott kerülni a kulturális vérkeringés középpontjába úgy, hogy a centrum, Pest csak ritkán - jogi tanulmányai ideje alatt, az 1840-es években 1851-ig, nagy európai körútja és bujdosása miatt csak hosszabb megszakításokkal adatott meg otthonául. Erdélyi János a kulturális élet középpontjában álló, ugyanakkor emberi, ellentmondásos vonásokat sem nélkülöző személyiség. Bátor, vitákra hajlamos, a konfrontációktól nem elijedő jellemvonása rajzolódik ki a lapokon. Petőfi Sándor tehetségének első felismerője, de Arany Jánosról, Madách Imréről - jelentőségük elismerése mellett - erős, szinte már bántó kritikát fogalmaz meg. Persze ennek is van előnye, ha Erdélyi nem írta volna meg Arany 1856-ban megjelent kötetéről és Az ember tragédiájáról 1862-ben a kritikáit, szegényebbek lennénk a kritikára válaszoló, az önmaga költői eljárásait magyarázó Arany- és a műve értelmezésével a későbbi recepciónak oly fontos támpontokat nyújtó Madách-levéllel, amelyek Erdélyi hagyatékából nyilvánosságra hozva mind az Arany-, mind a Madách-kutatásnak megkerülhetetlenül fontos dokumentumaivá váltak. A monográfia két, nagyjából egyenlő terjedelmű részre bomlik. Elsősorban történeti szemléletmódját jelzi, hogy a két rész közötti válaszvonalat 1849 képezi. Persze ez nemcsak a magyar történelem cezúrája, hanem Erdélyinek, mint ahogy a korszak többi jelentősebb magyar érzelmű személyiségének is fontos töréspontot jelentett. Erdélyi Jánosnak elsősorban az élete, a mindennapi tevékenysége (pl. csatározásai Sárospatakon) rajzolódik ki a kötetben. Közéleti munkáira, irodalmi tevékenységére, a népiesség körül végzett munkáira és a helyi, történeti viszonyok bemutatásra tevődik még nagyobb hangsúly. Erdélyi filozófiai jelentősége kevésbé kerül éles megvilágításba. Láthatólag inkább a történeti érdeklődés irányítja a szerzőt, nem kíván mélyen elmerülni a hegeliánus Erdélyi és a korabeli egyezményes filozófia taglalásában. Azonban ismertetéseivel, a szakirodalom összefoglalásával jelzi, hogy itt nem egy latens kanonizáció munkál, hanem elsősorban a választott történeti szempont és a kiadatlan forrásokra épülő feltárás szegül szembe az értelmező jellegű részletesebb bemutatással. A száraz teória helyett az életvitel, a mindennapokat nehezítő és megszépítő leírások dominálnak. A korabeli gyermekhalandóság bemutatására szolgálnak azok a sorok, amelyek az Erdélyi második házasságából született gyermekeket sorolják fel, és azok halálát írják meg. Nyolc gyerekből KORTÁRS 2016/10 83