Kortárs, 2016. július-december (60. évfolyam, 7-12. szám)
2016 / 12. szám - Bence Erika: Toldi Éva: Önértésváltozatok, identitástapasztalatok
utánképzésének és reprezentációjának eljárásait, az ezeket legitimáló háttérnarratívák mibenlétét. A 19. századi amerikai múltat a jelentés szolgálatába állító (reprezentáló) Indiánregényt („jelen érdekű kérdezéseit" - ahogy ma az irodalomtörténetben mondani szokás) ugyanis nem a klasszikus értelemben vett történetírói diszciplínák, hanem egy - a Hayden White-i szemlélet értelmében inkább a fikciós narratívák közé sorolható - másik „történeti elbeszélés", Dee Brown A Vadnyugat története indián szemmel (1970) című műve legitimálja. A megjelenése óta eltelt két és fél évtized alatt a - jobb híján! - történelmi regénynek nevezhető Indiánregény nemhogy veszített aktualitásából, de a „szemünk előtt alakuló" műfaj (a történelmi narratíva 20. század végi változata) leglényegesebb tematikai és konstruciós sajátosságait mutatja fel, miközben feltételezhetjük, hogy sem Dee Brown, sem Varga Zoltán írását nem az akkor létesülő elméleti irányzatok formálták. Az amerikai indiánok katasztrófájában a jelenkori kisebbségi traumák válságmodelljét, illetve a múlt reprezentációjának többféle lehetőségét (az egyszerre több történelem létezését) mutatták fel és érvényesítették úgy, hogy az amerikai történelmet az indiánok szemszögéből tárgyalják és beszélik el. A narratíva átsajátíthatóságát ismeri fel Toldi Éva is, amikor tanulmányában a kelet-közép-európai irodalmi „indiánreprezentációk" (Balázs Imre József, 2008) kérdését is szemügyre veszi: „[...] az alávetettség diskurzusa és rejtett posztkolonialista vonulata nem világkép és világfelfogás gyökeres másságán, hanem a sajáttal való traumatikus hasonlóságon, direkt megfeleltetésen alapul - mondja Kányádi Sándor Dél keresztje alatt című költeményéről, de ugyanő diskurzusba sorolja Oravecz Imre Hopik könyve (1983) című művét is. Ha a vajdasági magyar irodalomnak az adott időszakban, tehát az 1990-es években lezajlott eseményeit vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy Varga Zoltán Indiánregénye egy jól kivehető történeti-poétikai sorba, vonulatba illeszkedik, s az ide sorolható művek (pl. Apró István Regénybrikett [Brikettregény tizenkét kockában], Németh István Házioltár [Szerelmes krónika], Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk [Családregénynapló], Balázs Attila Én már nem utazom Argentínába [Prózák nosztalgiára és lőporfüstre], Harkai Vass Éva így éltünk [Revoltpróza], egészen Juhász Erzsébet 2001-ben posztumusz megjelent Hattárregényéig) egytől egyig a „jelen érdekű kérdezés" stratégiája révén fordulnak a térségi múlt elbeszélhetősége felé, s szinte valamennyi a címében és az alcímében is reflektál a műfajalkotás, illetve -keresés problematikájára. A múltreprezentáció mellett (és ettől nem függetlenül) Toldi Éva tanulmányainak másik kulcsszava a köteteimben is kiemelt identitás(tapasztalat), amelynek legitim konstruálódása egyúttal a múlt és a hagyomány relevanciáira építhető önértés feltétele is. Nem véletlen tehát, hogy a kötet második tanulmánya a vajdasági magyar irodalom „identitásjelölő tárgyai"-val, ezek tematizálódásával foglalkozik, pl. Németh István említett krónikája, a Házioltár Leltár című kötetzáró darabjában, amelyben az elbeszélő befejezett múlt időt érzékelve tekint egy elhagyott kovácsműhely tárgyainak látványára, miáltal az így lefestett kép egyúttal a térségi életforma jelentésévé, metaforikus elbeszélésévé válik. Hasonló gondolatvezetés (a tárgyak mint hatalmi jelképek jelentésadása a szövegben) mentén emeli be e diskurzusba a tanulmányíró Gion Nándor Izsakház című, novellás szerveződésű s ugyancsak a jelölt időszakban (1994-ben) keletkezett regényét. A magyar prózairodalomnak a múlt század kilencvenes éveiben kibontakozó - mindenekelőtt a múltreprezentáció lehetőségei mentén kialakult - átalakulásai és váltásai természetesen nem álltak meg a századforduló adminisztratív jellegű határánál, miként azt egy régi típusú irodalomtörténeti hozzáállás feltételezte ezekről a mechanikus határokról. Erre nagyon jó értelmezési és látványfelület a kötet Tóth Krisztina vagy Dalos György prózaírásával fogalkozó tanulmánya. Ezek is, miként a Ferdinandy György A francia asszony című regényét vizsgáló tanulmány, a rövid történetből és a novellából regénnyé terebélyesedő és szervesedő (erre különösen jó példa az Izsakház, amelynek ismertek novellái előzményei Gion prózaírásában) műfaji átalakulás poétikáját képviselik, és a identitás kérdése mellé az Idegenség létproblémáját társítják és tematizálják. A palimpszeszt mint költői eljárás s az irodalmi tradícióra való építkezés, az ekképp, azaz poétikailag demonstrált hagyománykeresés jelenti Toldi Éva könyve második fejezetének (Újraírok és újraírottak) szervezőelvét és az elemzések domináns motívumát. Foglalkozik Böndör Pál költészetének a magyar lírai hagyománnyal összefüggésben értelmezhető jelenségeivel, mint amilyen a 19. századi magyar versnyelv (pl. Arany Jánosnál) ironikus regisztereinek, illetve a klasszikus modern irodalmi reflexióiknak és uta- Toldi Éva Önértésváltozatok, identitástapasztalatok