Kortárs, 2018. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2018 / 12. szám - TANDORI 80 - Szalay Károly: Sajkodtól „egészen a” Halásztelepig
nem sokra taksálták. (Szentkuthy Miklós sem.) A kellemetlen, tolakodó látogatót tüntették ki gonoszkodva „Kassuth-díjjal", és a háta mögött kinevették, ha meghatódott a „megbecsüléstől A „körzet” kiemelkedő figurája volt Horváth Boldizsár egyetemi tanár, „csontológus", aki az akkor divatos csecsemőkori betegséget, a csípőficamot ingyen gyógyította a környékbeli parasztok között. Számunkra elsősorban mint vitorlázó, balatoni Kékszalag-győztes volt tekintélyes. Hajója az Addió, volt belőle vagy három egymás után, mind Addió névre hallgatott (Addie l.-ll-III.) Ha jól emlékszem, Déry Tibor is megfordult rajta. Sokszor kötött ki legendás vitorlásával az Intézet kikötőjében, de nem a Kőbéka és a Na mi újság? mellett, mert tőkesúlya mélyre merült. A nyílt vízen horgonyzott le, a tízméteres „kút" fölött, s az intézet fontos dolgozója, Kozma úr szállította ki Dizsi bácsi vendégeit evezős csónakban a szárazföldre. Orvosokat, színészeket, zenészeket. Nem hagyhatom említés nélkül Sajkod egyedülállóan érdekes művészét, Farkas Ferenc horthysta tábornokot, akit kegyesen ide telepítettek ki. Télennyáron itt élt és iparművészkedett. Nekem is van tőle tányérnyi méretű, színezett, ovális alakú domborművem. „A régen múlt időkben egy szép királyleány aranyszőrű kecskéket őrzött Tihany fokán.” A népi legenda valós „tárgyból" fakadhatott. A tó kecskeköröm alakú kövecskéiből. Kecskekörmöket azonban az ötvenes években már csak pénzért lehetett beszerezni, ma már úgy sem. A nyaralók mindet kiszedték a tó fenekéről. Nem hagyhatom említés nélkül az Akadémia elnökét, Rusznyák profeszszort, aki családjával rendszeresen ott nyaralt. Az egyik lánya tolószékes, mozgásképtelen, rajta még a csodadoktor Dizsi bá sem tudott segíteni. Máig őrzöm az emlékét. Fekete hajú, fehér bőrű némber volt, s azt hiszem, a legokosabb és a legműveltebb nő, akivel valaha találkoztam. És persze barátaimnál tanyázott az intézetben Szabó Lőrinc! Aki örökösen az éhhaláltól rettegett. A biológusok zene- és irodalomimádók voltak. Humán műveltségű természettudósok. Úristen! És ott élt a csudálatos grafikusművész, az „Ikonographia florae” egyedülálló, óriási könyv rajzolója, a világszép világrajzok mestere, Csapody Vera. Olyan kultusz élt bennünk, szellemi suhancokban a nagy teljesítmények iránt, hogy az ájulatig meghatódtunk, ha már a kilencven évet is túlhaladott agg nő leereszkedett közénk. És el ne felejtsem Kántor Andor festőművészt, Honthy Hanna exszeretőjét, aki a művésznőtől búcsúként megkapta tihanyi villája borpincéjének kulcsát, ahová gyakran vitt bennünket, süvölvenyeket piálni. Tündérhon kulturális körképe ezzel korántsem teljes. Fönt, a hegyen a Szunyogh csárda fogalom volt. Nemcsak páratlanul színes egyéniségű korcsmárosa, hanem öreg cigány hárfása miatt is. Tóth G. László intézeti igazgatótól tudom, hogy a hárfás már a harmincas években híres volt. Szabados Jenő (László rokona) Szőnyitanítvány meg is festette 1939-ben a fiatalon is öreg művészt. Amikor én megismertem - ötvenévesen, már csupa csont vénember volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy feleségül vegyen balkézről egy tizenkét éves cigánylánykát. A hasonlóképpen csontsovány leányasszony szeretettel vette körül és szolgálta „férjét", az aggastyánt. Hárfamuzsikája jobb fülekben talán máig megmaradt. A Sport Szállóban pedig a később híressé vált Dobsa zongorázott, s a mefisztofeleszi arcú, sánta Hot-Klein dobolt. Barátságba keveredtem vele. Pesten rendszeresen meglátogattam az Operettben, ha jól emlékszem. Na, és ott volt a vörös hajú dizőz, akiért megőrültek a férfiak. A közvetlen, jó humorú Szusza Feri hódolata jeléül a cipőjéből ivott pezsgőt, de az egyik biológus barátom tette a nőt magáévá. Nevét titokban tartom kegyeleti okokból, mert hála istennek özvegye még él.