Kortárs, 2021. július-december (65. évfolyam, 7-12. szám)

2021 / 11. szám

intézménye, szervezeti kerete a Kisfaludy és a Petőfi Társaság volt, majd „a millenniumi Magyaror­szág irodalmi hadserege" foglalja magába a hivatalos irodalmi folyamatot. Németh László figyelme nem rájuk, hanem a magányos küzdőkre irányul. Legelőbb is Vajda Jánosra, kinek „irodalomtörté­neti helye nem fejezi ki híven teljesítménye nagyságát". Ennél is fontosabb megállapítása: „Ő és nem Ady az alfa. Ady sokkal inkább az omega. A valóság Vajdában robban; az új magyar irodalom benne kezdődik." Életútjának karakterjegyeként tételezhető a magány. Számára „nem az elveszett éden a pokol, hanem az el nem veszett, s Gina, a megtagadott szerelem, ennek az el nem veszett paradi­csomnak az Évája". Németh László vele rokonlélekként, prózában útitársaként említi Tolnai Lajost: „a Bach-korszaknak s az utána jövő évtizednek Mikszáthig azonban Tolnai a regényírója". Vajda János és Tolnai Lajos irodalmi munkássága korszakhatár: bennük „emelkedik fel az új irodalom első hulláma". A cezúra megjelölése nem Németh Lászlóé, hanem azoké a kritikusoké, akik kortársaikként követték és értékelték munkásságukat: Zilahy Károly, Asbóth János, Péterfy Jenő, Justh Zsigmond, Ambrus Zoltán... Kritikusi munkásságukból szűri ki Németh László a rájuk jellemző, önmaga ars poeticájaként is tételezhető következtetést: „A kritikus az, aki a művet éle­tünkbe szövi, s az írót tudatosodó hajlamain előharcosává teszi", majd hozzáteszi: „a művek nem­csak tartalmukkal, atmoszférájukkal is kifejeznek valamit”. Velük és általuk érünk el, lépjük át a századfordulót, amikor már föltűnik Ignotus, Hatvany, Osvát neve, amely időtől kezdve ők „osztják a szerepeket". Elérünk abba a korba, amikor „Vajda helyén ott van Ady, Tolnaién Móricz, Péterfyén Babits, Ambrusén Kosztolányi". A Hét helyett létrejön a Nyugat, amely a „fojtott szellemi energiák gyors robbanását" hozza magával. A szikra Ady kezében volt. A kötetzáró Ady-korpusz számbavétele előtt utaljunk Németh Lászlónak a hozzá fűződő érdek­­lődése/kötődése forrására. A Magam helyett című önéletrajzi írásában olvashatjuk: „Komolyabb köl­tői becsvágyat a Nyugat lírikusai ébresztettek bennem, akiket 1918 nyarán magammal vitt Elek Artúr-féle antológiában Nagybányán, a Morgó lankáin, az ihletkeltő almaszagban ismertem meg. [...] Az antológiabeli példák közül nyilván Ady hatott a legerősebben." E kötet tizenegy írása 1925 ás 1953 közt keletkezett, részjelenségekre/­feladatokra koncentrál, nem állt össze egységes egésszé, átfogó tanulmánnyá, amint azt Berzsenyi, Széchenyi, később pedig Móricz Zsigmond esetében meg­tapasztalhattuk. A magyar irodalomtörténetnek nincs olyan alkotója, akinek életútját/életművét oly sok vihar követte volna. Az Ady Endre halála után kirobbant Ady-pör a fiatal Németh Lászlót is megszólalás­ra hívta. „Nem lehetett őt számba nem venni, s nem lehetett elfelejteni." Miért is? „Ő az Isten ször­nyetege volt, aki csodaként zuhant a magyar élet tengerébe, új lírával, új magyarsággal, új életér­zéssel." A hivatalos Magyarország szerint Ady „költészetéről nemzetellenes merénylet dicsérőleg megemlékezni". Németh László lesújtó véleménye: „Kis gazok fogják le itt az isten növényét." Őt, aki vátesz volt és magyar, aki magyar messiásként mert álmodni egy más, igazabb jövőről! Németh László Ady Endrét irodalmunk/történelmünk legértékesebb vonulata folytatójaként/kiteljesítője­­ként jellemzi: „Vitéz Mihályt ébreszti, az Apáczai Csere-sírokat nyitja, Kemény és Eötvös hitét riogat­ja, de zsoldjába fogadja Esze Tamást is, a hegyekbe szorult, fokosát vicsorgató magyarság bosszús hősét." Erre alapozódva tárul fel előttünk az Ady-életmű genezise, amelynek talapzata az ősi ma­gyar tendencia, a nagy európai koráramlat és a vidám életszeretet. Az Ady-pör hullámverései a ké­sőbbiekben is újabb s újabb argumentumok megfogalmazására bírják Németh Lászlót: „Ady nem szerelem, nem hazafiság, nem halálmotívum. Ady egyetlen tünemény, akit természeti tünemény voltában, keletkezésében és lefolyásában kell rekonstruálni, s a magyar és világirodalom tünemé­nyei közé beilleszteni." Ez készteti vitára Kosztolányi Dezsővel is, írását baklövésnek tartja. Ady Endre összes versei 1930-as kiadása fölveti benne a kérdést: „Én voltam-e első, szívüggyé vált köl­tőm rossz olvasója? Én értettem őt félre, aki Ady jelmezében sirattam el tulajdon ifjúságomat?" A róla alkotott gondolatok alapján akár Ady Endre költészetére új fénycsóvát vetni. Közte az első: „Az ő tájai nem e világ tájai. Ady egyetlen, állandó látomása a tulajdon lelke." Az elsőt újabb felisme­rések követik: „Ő az egyetlen magyar író, aki megérezte, hogy a lelki folyamatok valószínűsége az ellenmondásnál kezdődik, ő az egyetlen magyar költő, aki egyensúlyban tartott túlzásaival lelkét szinte fantasztikussá nagyítva hozta szemünk elé." Az Ady-portré vonásainak, kontúrjainak rajzola­tát újabb kérdés lendíti előre: „Nagy gondolkozó-e Ady?" Példázatul a költő Isten-élményét elemzi, a „hiszek hitetlenül Istenben" sajátos hitvallástól elvezet a Szeress engem, Istenem, az Álmom, az Isten verssoraiban megvallott érzéshez, hithez. KORTARS 2021 / 11 29

Next