Korunk, 1926. február-december (1. évfolyam)
1926-02-01 - Dienes László: Beköszöntő
Beköszöntő u mazása húzta ki elméleti gondolkodásunk és morális cselekvésünk alól a szilárd talajt. De a relativitás gondolatának nem kompetenciáján túlterjesztése-e, ha annak alapján alkotott benyomásunkból kultúránk pusztulására következtetünk? Ha minden relatív, az a benyomásunk is relatív, amelyet ma korunkról alkotunk. Igaz, elfogadhatjuk s talán el is kell fogadjuk igaznak amaz állítást, hogy relative, azaz bizonyos szempontból, mégpedig az elmúlt századok fejlődésében feltalálni vélt fejlődési irány szempontjából mai európai kultúránk a bomlás és oszlás képét mutatja, amely nem is nagyon távoli véget jósol. De ez a szempont az egyedül lehetséges szempont-e? Éppen a relativitás nagy gondolata tanított meg arra, hogy ugyanazt a jelenséget mindig több szempontból lehet nézni s hogy mindegyik szempont más képét mutatja. De vájjon ez a szempont, a korunkat megelőző századok fejlődésvonalából vett szempont-e a helyes szempont ? Egy görbe irányát megítélni, igaz, csak már leírt részletéből lehet. De nagyot tévedhetünk, ha a görbe irányát túl kicsiny részletének hajlásából próbáljuk megkonstruálni. Esetleg épen az ellenkező irányba jutunk. A történelem görbéjének jövő alakulására is csak a már leírt részből következtethetünk. De ma ez a görbe erős elhajlást mutat, hirtelen kanyarodást s mi az irányt tévesen csak az előző néhány évszázad útjából akarjuk megítélni. S mivel az elhajlás ezzel ellentétes, a görbe mintha visszafordulna, a kultúrának, amely amaz irányt képviselte, végét hirdetjük. Anélkül, hogy igazunk volna. Mert ha a történelem vonalát messzebb követjük visszafelé, rájövünk, hogy ez nem egyenes vonal, amely egy pontból kiindulva a legrövidebb úton törekszik egy célpont felé. Az emberiség történelme hullámos görbe vonalban halad, amelyben az irányok az egyes vonalrészletek szemszögéből nézve időnként nemcsak változnak, hanem egyenesen egymással szembe fordulnak. Anélkül, hogy ez a véget jelentené. Igaz, végét jelenti azon történelmi szakasznak s e szakasz emberei által egyedül üdvözitőnek tartott irányvonalnak. Végét jelenti e kor legmélyebb érzéseinek és gondolatainak épp úgy, mint az ezeket kifejezésre juttató kulturképleteknek, a kor társadalmi intézményeinek, tudományának, művészetének, vallásának. A kor emberére tehát teljes összeomlását jelenti mindannak, amit addig értékesnek és jónak tartott, ami életének tartalmat és értelmet adott. Innen pesszimizmusa. Amely azonban csak rövidlátásból ered. Meg nem látásából annak, hogy egy kor relatív szemszögéből ítélkezünk az egész történelem fejlődésvonala felett. Ez megbocsátható egy abszolutista kornak, amely megszokta, hogy mindent egy feltétlen hitelesnek vélt mértékkel mér, de nem bocsátható meg a mi relativista korunknak, amelynek leglényegesebb szerzeménye épen