Korunk, 1933. július-december (8. évfolyam, 7-12. szám)
1933 / 7-8. szám - Dobossy László: Hit a nevelésben
506 Dobossy László: Hit a nevelésben egy évszázad alatt átalakítom Európát“ — egész korára és azon túl minden korszak és minden mozgalom kezdetére jellemző. Minden induló mozgalom hisz az ember „természetes jóságáéban, az egy cél felé irányított emberi tevékenység mindenhatóságában és nagyszerű lendületében elmosódnak előtte a korlátok: a társadalmi fejlődés öntörvényszerűségei. A nevelést az ember engedelmes eszközének tekinti s kétségtelen joggal, mert az ellentétektől megszabadított társadalomban — ami minden induló mozgalom ígérete — az egyén és a társadalom, valamint az egyes társadalmi jelenségek közti harmónia magától értetődő. S ahol ez a harmónia megvan, ott az iskolának, a tervszerű nevelői munkának az eredményessége biztos.. Kiegyensúlyozatlan társadalomban azonban sokkal korlátozottabb a sikere, mivel hatását lerontják a többi, ellentétes irányú társadalmi folyamatok hatásai. A demokratikus gondolkodásnak egy tragikus ellenmondása gyökerezik itten: keletkezésének korában, az elnyomás ellen az egyént védve, köztudatba viszi az ember társadalomirányító eszközeinek, különösen a nevelésnek a mindenhatóságát. Továbbfejlődése folyamán azonban, az államhatalommal való egybeolvadása után, nem sikerül megteremtenie a beígért harmóniát a társadalmi életben, „az összes elemek felolvasztását az idő nagy kémiai processzusában“ (Szalay László) — s így nem sikerül kiépítenie azt az utat sem, amely az egyénen át vezet az egyenlőséghez s „a nép értelmi emelésén át a demokráciához.“ (Eötvös József). A demokratikus gondolkodás főelve — „a nép képessé tevése arra, hogy az alkotmányt és az intézményeket értékelni tudja és a törvényeket önként és felelőségteljesen elfogadja“ (Condoreet), — nem valósulhatott meg, mivel a társadalom nem enged magán erőszakot elkövetni s nem hajlandó olyan lépésekre, amelyek fejlődésének természetes irányával ellentétesek. A fejlődés pedig a részek egyre fokozottabb szétválását és, egymással való szembefordulását eredményezte. Gazdasági egyenlőség helyett liberalizmust, társadalmi egyenlőség helyett az osztályharc soha nem látott feszültséget. S az elvek lassan hozzáidomulnak a szükségletekhez. Bekövetkezik az egyén újbóli gúzsbakötése (Hegel) és a forradalmi ideológiának fokozatos beletörése a régi keretekbe (Herbart). A hitnek így megszűnnek a társadalmi okai, megbénulnak gyökerei, a hit tradícióvá merevedik és mint ilyen él és hat tovább, hat még ma is, lelkesedést támaszt a kezdő tanítóban, propaganda eszköze kultúrpolitikájának, jelentős tényezője szellemi életünknek. A figyelőnek szinte az lehetne az érzése, hogy az ősemberhez hasonlítunk, aki remeg a fétisek előtt, melyeket saját kezével faragott. Elég néhány nagy példát megvizsgálnunk. A háború utáni Európában metsző logikájú gondolkodók hirdették és hitték, hogy a status quo konszolidálását, az ellentétek áthidalását és kiegyenlítését, a sovinizmus kiirtását és a háború rémének a megfojtását egyedül az iskolától várhatjuk. Bertrand Russel egyenesen a „bűvös szézám‘-ot látja az iskolában, „amely az Utópiát megnyitja előttünk.“* A mai németországi helyzet azonban szemléltető lecke. A szocialista iskolapolitika korunk leghatalmasabb pedagógiai kísérleteinek nyitott kaput; mindaz, ami Weimar óta pedagógiai téren történt, óriási lendülettel vitte előre a neveléstudományt. Minden lehetőt elkövettek, hogy a köztársasági Németországot a nevelés erejével, az iskola által az ifjúságban biztosítsák. S mi történt? Csupán ennek az ifjúságnak, ennek a z Ez a kijelentés más szempontból is nevezetes. Azt mutatja ugyanis, hogy az a hit, amely egy korszak kezdetén a gazdasági és társadalmi valóság természetes kinövése volt, a korszak végén utópiába meneküléssé torzul. (L. Plátó).