Korunk, 1940 (15. évfolyam, 1-9. szám)
1940-01-01 / 1. szám - Lukács György: A harmonikus ember eszménye és az irodalom
Lukács György: A harmonikus ember eszménye és az irodalom azt a sötét jóslatot is, hogy ha a fejlődés így megy tovább „rabszolganéppé válunk s nem lesznek szabad polgáraink.“ . Ferguson, mint a felvilágosodás minden jelentékeny harcosa, egyrészt ilyen bírálattal illeti a tőkésrendi munkamegosztást, másrészt azonban erélyesen szorgalmazza a termelőerők fejlesztését s annak feltétlen szükségességét, hogy az akadályok, amiket a társadalom ennek a fejlődésnek elébe vet, eltakarítandók az útból. S ezzel ki van mondva az újkori polgári gondolkodás dilemmája, amit minden jelentékeny újkori esztétikában, az élet és művészet összhangjának minden elgondolásában föllelünk. Ellentmondásokkal van követve az út, melyet a 18. és a 19. század jelentékeny gondolkodói két egyformán hamis, de társadalmilag egyformán szükséges véglet kört keresnek. Az egyik véglet a tőkésrendi termelési erők fejlődését dicsőíti — mert ezt látja az egyetlen lehetőségnek — s egyszersmind szemet huny az ember szétdarabolása, az élet iszonyú rútsága előtt, amit a termelőerők fejlődése okvetlen és fokozódó mértékben létrehoz. A másik véglet nem akarja meglátni ennek a fejlődésnek haladó jellegét, mert csak rossz következményeit látja, amit az emberre zúdít , s ez alapon a jelenből a múltba menekül, el az értelmetlenné vált munka jelenéből, mert ez a munka a gép puszta alkatrészévé tette az embert, el középkorba, ahol a kézműves sokoldalú munkája, a Kapital szerint, ,még bizonyos korlátolt művészetté fokozódhatott“, s ahol az embernek a munkához még „kedélyes rabsági viszonya“ lehetett. Ez a dilemma: az apologétika, az elvakult dicsőítés és a romantikus reakció dilemmája. A felvilágosodás korának és a 19. század első felének nagy gondolkodói és esztétikusai még nem esnek bele ebbe a hamis dilemmába. De ők sem képesek a tőkésrendi társadalom ellentmondásait megoldani. Nagyságuk és merészségük abban áll, hogy nem törődve az ellentmondásokkal, könyörtelenül bírálják a tőkésrendi társadalmat s mégsem adják fel, egyetlen pillanatra sem, a haladás hirdetését. A német klasszikus korszak költői és gondolkodói, akik a francia forradalom után írnak, különböző utópiás megoldásokat keresnek. A tőkésrendi munkamegosztás felett gyakorolt kritikájuk épp oly éles, mint a francia aufkláristáké, fokozódó élességgel vetik fel az ember szétdarabolásának kérdését. Goethe Meister Vilmosa ezt kérdi: „Mihaszna gyárok jó vasat, ha bensőm salakkal van tele? S mihaszna tartom rendben földbirtokom, ha magammal nem értek egyet?“ S azt is világosan látja, hogy ez a belső diszharmóniája összefügg a polgárság társadalmi helyzetével: „A polgár — mondja — pénzt keresget és nagynehezen kiképezheti szellemét, de egyénisége elvész, ha akármit csinál is... Nem kérdezheti: ,mi vagy?', csak ezt, ,mid van?', milyen belátásod, milyen tudásod, milyen képességed, mennyi vagyonod ...Egyes képességeit kell gyakorolnia, hogy hasznossá váljon, de már eleve el van döntve, hogy lényegében nem lesz és nem lehet harmónia, mert ahhoz ,hogy egy bizonyos módon hasznossá válhasson, minden egyebet el kell hanyagolnia." A klasszikus német korszak költői és gondolkodói keresik az embersszhangját és a szépséget, amely ezt művészileg kifejezi. De mert már francia forradalom után élnek, elvesztették a felvilágosodás korának illzióit. De nem adják fel a harcot a szépség művészi kifejezéséért. S ez