Korunk 1974 (33. évfolyam)

1974 / 8. szám - GÁLL ERNŐ: A szabadság dimenziói

GALL ERNŐ A szabadság dimenziói . A felszabadulás évfordulója sokoldalú, átfogó elmélkedésre késztet a sza­badságról, erről az örök, de mindig új formában jelentkező problémáról. Igaz, bi­zonyos különbséget teszünk felszabadítás és felszabadulás között. Az előbbin rend­szerint az ösztönző objektív körülmények megteremtését, az utóbbin viszont már a szabadság kiteljesítésére irányuló cselekvés folyamatát értjük. A népi forra­dalomnak utat nyitó nemzeti, antifasiszta felkelésben azonban — potenciálisan — mindkét mozzanat benne rejlik. Mint minden forradalmi aktus, az augusztus 23-i nemzeti antifasiszta és antiimperialista fegyveres felkelés olyan kor nyitánya volt, amely áttörve a szabadság addig kialakult korlátait, magasabb szabadságszint el­érését munkálja. A harminc esztendővel ezelőtt lezajlott küzdelem sikere ugyanis további harcok számára biztosított — elmúlt századok során robbanásig felgyűlt — kezdeti energiát és sebességet, mintegy bizonyítva a tételt, hogy a történelem sodrában a szabadság, a lehetőség szférája — tudatosítás és következetes erőfeszí­tés árán — bővíthető. Escape from Freedom (New York, 1941) című, sok vitát kiváltó könyvében Erich Fromm arról ír, hogy nem szabad a kényszertől, a külső akadályoktól való mentesülést azzal a szabadsággal azonosítanunk, amely már alakító cselekvésre, új értékek megvalósítására képesít. Fromm tehát joggal emeli ki a pozitív sza­badság döntő funkcióját, ám az is kétségtelen, hogy a két forma egymástól el­választhatatlan. A szabadság drámája — többek között — éppen a kétféle sza­badság sokszor ellentmondásos, konfliktusos viszonyából származik, s e relációban a kényszermentesség, a függetlenség szavatolja, hogy az „őrizd meg szabadságod“ igyekezetén túlmenően a „tedd magad szabaddá“ törekvése érvényesülhessen. Az 1944.­ augusztus 23-i felkelés megdöntötte az antoneszkánus-fasiszta diktatúrát, fel­szabadította az országot a hitlerista megszállás kényszere alól, s ezzel sikerült az emberi emancipáció soron levő szakasza elé — az adott pillanatban — tornyo­suló fő akadályokat elhárítania. A teljes emberi emancipáció követelménye a szabadságfilozófiaként felfogott marxizmus lényegét foglalja össze. A szabadság oly sok áldozatot követelő, annyi reményt, lelkesedést, de csalódást is kiváltó története a szabadságharcok és sza­badságfilozófiák históriájában jut kifejezésre. A szabadságról szóló bölcseleti, tár­sadalmi, etikai nézetek között a marxizmus úgy egyesíti a folytonosság s a sza­kítás momentumát, hogy termékenyítő indítékul szolgál önmaga alkotó továbbfej­lesztéséhez. Ami a folytonosságot illeti, a marxista szabadságfilozófia — e vonatkozásban is — a kritikai szintézis igényei szerint viszonyul az elődök teljesítményéhez. Így hi­vatkozhat a politikai jellegű antik filozófiai szabadságfogalomra, amely elismeri az egyén jogát a közösség ügyintézésében való részvételre és erkölcsi autonómiá­jának megőrzésére. A vallás humán­ alapjaira utaló Marx viszont — feltehetően — azt is értékelte, hogy a keresztény szabadságfogalom ontológiai-antropológiai megalapozású volt, s a szabadság kritériumát az akaratba helyezve, a felelősséget erősen tudatosította. (Vö. Heller Ágnes: A mindennapi élet. Budapest, 1970. 173— 174.) A polgári szabadságkoncepciók sorában Marx nézeteit főként Spinozával, Kanttal és Hegellel szembesítette. Míg Kant esetében a szabad akaratnak attól a liberális felfogásától határolta el magát, amely a Másikban csak az egyén sza­badságának korlátját látva, a jogállamtól várta, hogy biztosítsa az egoista egyé­nek akaratainak egyeztetését, Hegelnél egyrészt a szabadság lényegét a Szellemben, közegét pedig az Államban megjelelő koncepciót bírálta, másrészt pedig a szükség­­szerűség és szabadság már Spinozánál jelentkező korrelációjának tételére támasz­kodott. (Vö. Iring Fetscher: Karl Marx und der Marxismus. München, 1967. 34—40.) A polgári demokratikus forradalmak kivívta nagy szabadságjogok történelmi jelentőségét mindig hangsúlyozó Marx felismerte — a szakítás jegyében — e jo­gok formális jellegét. Meglátta a modern polgári államban élő ember kettősségét. Ez az ember az ún. politikai társadalomban az állampolgár elvont szerepét tölti be, az ún. polgári társadalom tagjaként pedig konkrét, érzéki valóságában vesz részt — a konkurrencia megszabta erőviszonyoknak megfelelően — a hobbesi „bellum omnium contra omnes“-ben. A tőke szerzője így summázza (ironikusan) 901­ 2 — KORUNK

Next